Tóth Ferenc: Tricsko, tramki, kopácski – Önnek van lelke?

Nyitókép: Bitofka a város szélén (a szerző felvétele)

Magyarország köztudottan olyan ország, amelyet minden oldalról magyarok által lakott területek határolnak. Szükségképpen minden elcsatolt országrészben kialakult a magyar nyelvnek egy olyan változata – Ukrajnában, Ausztriában, Kárpátalján, Romániában, a balkáni országokban és Szlovákiában is – amelyet csakis az odavalósi „bennszülöttek” értenek tökéletesen. A nyelvészek és egyéb ítészek persze azonnal csípőből kardot rántanak, ha a magyar anyanyelv védelméről van szó. Nagyon helyes, ez a dolguk. A kisebbségi állampolgárok ennek ellenére, mintha csak direkt bosszantani akarnák őket, nem és nem hallgatnak a jó szóra. El kell ismernünk, hogy van ebben némi szándékosság is. A többségi nemzettől átvett ilyen-olyan kifejezések magyarosan kiejtve, netán halmozottan használva egyértelműen a keserves kisebbségi humor végtelen forrását jelentik.

Itt van mindjárt példának okáért a „párki”, ez a nagy – és úgy néz ki, hogy halhatatlan –  klasszikus. Középiskolai irodalomtanárunknak szemmel láthatóan emelkedett a vérnyomása, ha e bűnös szót valaki ki merte ejteni a száján. – Virsli – közölte megfellebbezhetetlenül, egyszer s mindenkorra, végérvényesen. Valószínűleg a vérpadon is ugyanezt mondta volna, ugyanilyen hangsúllyal, mikor a bakó emeli már a pallost, hogy lesújtson reá.

Azért az a három mássalhangzó középen – r, s, l – egy kissé gyanús. Igen nehéz elképzelni, mégoly dús fantáziával is, hogy Árpád ősapánk ezüsttel kivert, gímszarvasos nyeregtáskájában az első pár – minden bizonnyal az őshazából hozott – ősvirslivel bevágtat a Vereckei – szoroson. Ez a „párki”, ez a kisebbségi fülnek valahogy kevésbé megerőltető. Az a két mássalhangzó egymás után valahogy elmegy. És ez az „rk” – égessenek bár meg helyesírási szótárakból rakott máglyán – olyan kellemesen régies hangzású, akárha egy vidám kis sárgaréz kávédaráló ropogna nyugodalmasan egy téli vasárnap reggelen, otthonos kávéillatot árasztva szét az egész lakásban, miközben odakünn minimum négy centiméteres pelyhekben hull a hó nesztelenül.

Na és a „tramki”? – Tornacipő! – vágta rá magyartanárunk megátalkodottan. És akkor a ”cvicski”, meg a ”teniszki”, az mi? Gyakorlócipő? Teniszpapucs? És aki ilyenben jár, annak lesz teniszkönyöke?

Hogy a ”botaszkiról” már ne is beszéljünk. A „kopácski” meg eszünkbe se jusson. (Futballista ismerős azzal a világrengető hírrel tért haza a hagyományos, virslievéssel – az esemény az anyaországban zajlott – és civilizált vedeléssel egybekötött nemzetközi futballtornáról, hogy a magyarok – mármint az anyaországiak – a futballcipőt „csukának” hívják. Napokig járkált gondterhelten, sehogy sem fért a fejébe, mi köze van egy halnak a – „kopácskihoz”.)

Vizsgálódásunk tárgyává tehetnénk még a „tricsko”-t, de ez biztosan külhoni eredetű. És mi van a „tyeplákival”, meg az „otyeplovacskival” ? Egyáltalán – mi a különbség a kettő között. Melegítő? Suhogó? Legyen. A suhogó mellesleg igazán telitalálat. Noha nem derít fényt arra a rejtélyre, miért mászkál egy tisztességben megőszült, körülbelül harminc kilogramm súlyfelesleggel rendelkező családapa, aki a „sport” szóról csaknem százszázalékos biztonsággal a „tévé-sör” párosra asszociál, eredeti kínai Adidas-melegítőben, lábán hasonlóan márkás – botaszkival?

Vajon mi szablya meg, mely rejtélyes törvényszerűség, hogy a kisebbségi állampolgár adott esetben vajon a magyar eredetit, avagy a saját maga által kreált szlávos változatot használja? Semmi más, mint a legegyszerűbb matematika, valamint az emberi faj természetes lustasága. Amennyiben a magyar eredeti kevesebb szótagszámmal bír, esélye van a túlélésre, megmaradásra. Ha több szótagból áll, ez nem valószínű. Jó példa erre a „horcsica”, amelynek hegemóniáját igen jelentékeny mértékben kikezdte már a „mustár”. Határeset például a” bitofka”, amelyet már említett tanárunk tőle megszokott csökönyösséggel csakis „tömbháznak” nevezett, de ezzel a különös szokásával egyedül maradt az egész városban. A többség maximum „panelházat” mond – ez ugyanis szintén hármas szótagszámú. Viszont alig-alig képes igen gyengécske gyökeret ereszteni a „melegítő”: négy szótagjával nem sok esélye van a három szótagos „tyeplákival” – szemben. Olykori használata csakis az „otyeplovacskival” szemben érvényesül: mert az meg öt szótagú!

Ezeknek a törvényszerűségeknek köszönhetően számos mulatságos helyzetbe keveredhet a kisebbségi emberfia. Nagyvárosi kollégiumba érkezve, olyan faluból, ahol aztán soha senki szláv szót ki nem ejtett a száján – hisz a nagypapák még a Magyar Királyságban születtek – ki-ki úgy segít magán, ahogy tud. Tehetséges matematikus gyerek, akinek nyelvérzéke legendásan a nulla felé tendált, retúrjegyet próbált vásárolni. Hogy szlovákul nem retúr, az tuti.

– Prosím si…- itt megakadt egy pillanatra, de aztán győzedelmesen kivágta: – Prosím si jeden…igyem-prígyem lístok! („- Kérek egy megyek- jövök jegyet!”) Ma már ismert, jónevű egyetemen tanít matematikát, nem úgy néz ki, hogy legendás nyelv-nemtudása bármiben is akadályozta volna.

Vagy: biciklibelső-vásárlás, nagyvárosban, mert azt falun nem kapni. Némi információgyűjtés, mi lehet az a „belső”.

– Dusa – állította egyikük határozottan, mert így hallotta. Szépen besorakoztak a boltba, ahogy illik.

– Dobrý deň! Prosím vás, dušu máte? (- Kérem szépen, van lelke?)

Az eladó vette a lapot, a háromnyelvű városban nyilván sok mindent megélt  már. Óriásit sóhajtott, mintha tényleg a lelkét engedte volna ki, majd szemét az égre emelte: -Našťastie ešte mám! (-Szerencsére még van! )

Esetleg: közeleg a nyári vakáció, minden megvan, csak éppen a nélkülözhetetlen gumimatrac hiányzik. Na, ez hogy lehet államnyelvül? „Úszni, az plávaty, a matrac, az meg matrac” – született meg a verdikt.

-Dobrý deň!- sorakozott be megint a díszes társaság – egyébként ugyanaz – ezúttal a sportboltba.

– Prosím vás, plávajúci matrac máte? (- Kérem szépen, úszó matracuk van?)

Az eladó kicsit elmosolyodott, aztán visszakérdezett:

– A lietajúci koberec by ste nechceli? ( – És repülő szőnyeget nem szeretnének?)

A fiúk rájöttek, hogy megint marhaságot mondtak, de ha már így benne voltak a svungban, azért visszakérdeztek: – A máte? (- És van? )

És még csak nemrég történt, hogy alapiskolás gyerekek sítanfolyamon voltak a az Alacsony-Tátrában. A nagy síelés közben persze megéheztek, végül a legnagyobb szájút lökdösték előre a bodegánál, hogy ő kérjen, próbaképp. (A többiek meg majd utánozzák.) A nem különösebben lámpalázas típusú srác mutató és középső ujját „V” alakban felmutatva a kisablaknál határozottan így szólt:

– Dvaja hranolky! (- Ketten hasábburgonyák!)

Az eladó, az nem szólt semmit, mert úgy röhögött, hogy majd lefordult a székről.

A kisebbségi lét egyik folyománya, hogy sohasem tanulhatod meg a többség nyelvét tökéletesen. Sokan ennek ellenére hiszik, hogy lehetséges. Egy szó, egy hangsúly elég, hogy „leleplezzenek“, és maximum azt gondolják: – Na, megint egy magyar, igyekszik ugyan, de persze sohasem fog megtanulni rendesen szlovákul.

Az utóbbi időben mintha enyhülne a kizárólagosság, de lehet, hogy csak közöny lépett a helyére. Az interneten senkit nem érdekel, hogy beszélsz. Talán egyszer azt is megértik majd, hogy egy átlag magyarnak, akinek nyelvrokonai még a közelben sem élnek, pont annyi esélye van úgymond „rendesen“ megtanulni szlovákul, mint egy átlag szlováknak tökéletesen elsajátítani, mondjuk – a kínai nyelvet. Az a néhány magyaros hangsúllyal, sokszor szántszándékkal elejtett sajátságos szófordulat arra nagyon jó, hogy a hivatásos nyelvészek kardjukat köszörüljék rajta, legalább nem rozsdásodik be. A nyelv élő, eleven, színes szövete, mely csodálatosképpen mindig változik és ennek ellenére – vagy pont ezért –  fennmarad, ettől nem változik. Le sem tudod vetni. Még ha akarnád se.

Tóth Ferenc