A Hazajáró mindig hazatér – Ung-vidéktől Pozsonyig, Moszkvától Kanadáig

A nagykaposi gimnázium diákjainak tartott előadást a népszerű turisztikai – honismereti magazinműsor két főszereplője, Kenyeres Oszkár és Jakab Sándor. A sztori közismert: a két fiatalember, egyikük felvidéki, másik magyarországi, útnak indul, hogy felfedezze a történelmi Magyarország kulturális és történelmi emlékeit, természeti szépségeit, egyúttal betekintést nyújtanak a ma már kisebbségben élő magyarság mindennapi életébe, küzdelmes hétköznapjaiba.

„Nem gondoltuk, hogy ilyen messzire jutunk” – hangzik el a színpadról. A rendkívül szerény kijelentő mondat mögött mára már több mint négyszáz epizód áll, amivel lekörözték a „Dallast” és a „Szomszédokat” is.

Ami azért nagy fegyvertény, mert figyelembe kell vennünk, hogy az említett két sorozat vetítési ideje alatt az ország lakossága egy emberként a tévékészülékekhez rohant. Derék, tisztességben megőszült vidéki családanyák kapát, kaszát kertben hátrahagyva ültek transzban a varázsdoboz előtt, és minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy akár egész falvakat kollektíve ki lehetett volna rabolni.

Átlépve a trianoni határokat

„Honismeret nélkül nincs hazaszeretet”– vallják. Utazásaik során bejárták Erdélyt, Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket, Muravidéket és Őrvidéket, többszörösen, különböző irányokból átlépve a trianoni határokat.

Utaztak nemcsak gyalog, autón, buszon és vonaton, de szekéren, kerékpáron, lovon, kenuban, kutyaszánon és vasúti hajtányon is. Mivel forgattak az USA-ban, Kanadában és Ausztráliában, sőt Moszkvában is, elmondható, hogy műsoruknak köszönhetően az egész világot bejárták.

Ahhoz, hogy az utazásokból film legyen, a két főszereplőn kívül kell egy operatőr, (Schön Dávid illetve Boros György), rendező, forgatókönyv író (Moys Zoltán), narrátor (Tokaji Csaba), akinek főleg a hangját ismerhetik a kedves nézők, meg persze sofőr, illetve sofőrök is. A cipekedésből mindenki kiveszi a részét, demokratikusan.

Nem fenékig tejfel

Az előadás során kiderült, hogy híres utazók élete korántsem fenékig tejfel, mint ahogy azt sokan hiszik. Erdélyi útjaik során aludtak olyan menedékházban, amelyet először ki kellett ásni a hóból, de így is csak az ablakon juthatott be egyikük, mert az ajtó befagyott. Belülről aztán sikerült kirugdosni.

„Kint mínusz tizennégy volt, bent tizenhárom egész kilenc. Körülbelül. Másnapra még rosszabbra fordult az időjárás, szinte menekülnünk kellett a hegyről, film nélkül.”

„Csak Erdélyben hétezer medve él, de ezek ijedősek, nem volt problémánk. A pásztorkutyák támadnak, a pásztorok meg valahogy nemigen szólnak rájuk. Ezek ellen muszáj védekezni, de volt úgy, hogy a petárdák nem robbantak, mert beáztak, a gáz- spray meg nem működött, mert lejárt.”

„Az egyik helyen kísérőnk az utolsó pillanatban lemondta a filmezést, mert hogy ő lámpalázas. De ha adunk egy kis időt, magához vesz valami sört meg pálinkát, és akkor bátrabb lesz. Így is történt, megmutogatott, elbeszélt szépen mindent, csak kicsit túladagolta magát. Kidőlt, egy százharminc kilós embert nemigen tudtunk a faluba sem bevinni. A felesége kérdezte, hol van, csak azt mertük mondani, hogy még gombázik. Megkerült aztán szerencsésen.”

„Bakiparádé”

Az előadás „Bakiparádéval” zárul, melyben hőseink nem éppen előnyös oldalaikról mutatkoznak be. Tehát látszik, hogy nem mindig sastekintetű, bátor és merész utazók ők, akik merészen és határozottan túljutnak minden akadályon és megoldanak minden problémát.

Kutyák kergetik a bicikliseket, agresszív libafalka támad a békés turistára, hanyatt esnek hirtelen induló szekérről, kenu-karambolok és mertítkezések történnek, zajos mobil szólal meg vidám, hangos zene kíséretében, az országút merész vándorai teljesen hétköznapi módon tévednek el és találnak vissza, mindez sűrű kifütyülésekkel tarkítva.

Munkásságukkal a közönség szeretetén kívül számos hivatalos elismerést is kivívtak. Mivel ezek száma jelen esetben mintegy kéttucatnyi, felsorolásukra a rohanó világunkban megszokott helyszűke és időhiány miatt hadd ne vállalkozzunk.

Ízelítőnek legyen elég annyi, hogy szerepel köztük a Prima Primissima és a Magyar Örökség-díj is. Böjte Csaba, akinek tevékenységéről „Csillagösvény” címmel külön epizód készült, így ír róluk: „A Hazajáró megérdemli, hogy bekerüljön a nemzet nagyjainak tárházába, azok közé, akik népünknek életet, fényt, reményt kölcsönöznek munkájukkal, tudásukkal, sok-sok szeretetükkel.”

Az előadás után a fellépőket, bokros tevékenységeik dacára sikerült mikrofonvégre kapni. Néhány kérdésünkre közösen igyekeztek válaszolni

– Ha jól értettem, a kezdeteknél nem volt egy részletes, éveket felölelő koncepció.

– Nem. Először csak tizenkét részre volt szerződésünk. Aztán menet közben alakult.

– Elég rendesen kialakult, kétezertizenegytől. Egyszer minden sorozat véget ér.

– Még negyven-ötven rész van hátra. Aztán…

– Aztán?

– Különböző lehetőségek merültek fel.

– A „Másfél millió lépés Magyarországon”, az mond valamit? Inspirált esetleg?

– Hogyne, nagyon szerettük. De más korban, más koncepcióval készült, esetleg tudat alatt hatott.

– Bejárva a szomszédos országokat, tapasztalataitok alapján van mentalitásbeli különbség? Ha igen, milyen?

– Van. Megfigyelhető jelenség, hogy a kisebbség egy idő után többé-kevésbé hasonul a többségi nemzethez. A kárpátaljaiak azok élnek a legnagyobb félelemben. Ausztriában egy kicsit elkényelmesedtek, ugye. A szerbek, horvátok, szlovének országaiban az ottani kisebbség karakán, szabadabban regálnak.

– Elég megnézni egy horvát focimeccset.

– Így van.

– És mondjuk nálunk?

– Erős széthúzás van, látjuk. Romániában is van, érdekes módon, mikor szavazásról van szó, valahogy mégis együttműködnek.

– Ezért van parlamenti képviseletük. Melyik volt az a hely, ha szabad ilyet kérdezni, amelyik leginkább szíven ütött benneteket?

– Egyértelműen Kárpátalja. Sose volt ott rózsás a helyzet, a háború meg végképp betette a kiskaput. Az ukránok mellett esélyük sem volt soha semmilyen képviseletre.

– Így országról országra tekeregve, mindig szigorúan kisebbségekről készíteni riportokat, nem volt ebből valamikor konfliktus?

– Ugyan. Igazából fogalmuk sincs róla, mit csináltunk.

– Köszönöm szépen a beszélgetést.

Tóth Ferenc

Nyitókép forrása: Tóth Ferenc