Tóth Ferenc: „Ha nem jók a képeid, nem voltál elég közel” – Robert Capa kelet-szlovákiai gyökerei

Nyitókép: Wikipedia

A világ talán legközismertebb fotósa Friedmann Endreként született 1913-ban, Budapesten. Kivételes életútját talán a sors is jelezte előre: burokban született – nyolcvanezer szülésből egy ilyen akad -, ráadásul sűrű fekete hajjal és egyik kezén egy plusz kisujjal, amit később sebészeti úton eltávolítottak. Édesanyja, Berkovits Julianna Henrietta Nagykaposról származott. Férjével, Dezsővel együtt, aki szakmájára nézve szintén szabómester volt, Budapestre költözésük után nem sokkal sikeres, jól menő divatszalont hoztak létre.

Endre fiúk,  a Madách Imre gimnázum diákja nemigen tartozott  a legjobb  tanulók közé, sőt, bukott is. Viszont nagy hatással voltak rá Kassák Lajos avantgárd nézetei. Már ekkor elhatározta, hogy újságíró lesz. „A dolgok sűrűjében lenni“ a vérében lehetett: Horthy Miklós- ellenes tüntetésen vesz részt, a magyar titkosrendőrség elfogja, eszméletlenre veri, lecsukják. Ismerős rendőrtiszt segített kiszabadulnia, de a feltétel súlyos: azonnal el kell hagynia az országot. A legenda szerint hátizsákjában mindössze egy rúd szalámit vitt magával.  Bécsen, Prágán át Berlinbe ment, ahol már Hitler csillaga volt felemelkedőben.

Kis időre ugyan visszatért Budapestre, aztán egy barátjával elhatározták, hogy Párizsban próbálnak szerencsét. Sorsuk kezdetben nem alakult valami bíztatóan, még lopásra is kényszerültek, hogy éhen ne haljanak. Akkor már híres honfitársuk, André Kertész karolta fel a két éhenkórász fiatalembert. Endrét fotózásra tanítja, újságírói munkát szerez neki. A fiú „Rossz mamának rossz fiától“ aláírással küld édesanyjának képeslapot, melyben arra inti, hogy bánjon kissé megértőbben édesapjával. (Az öreg nagy kártyás volt, komoly összegeket is veszített olykor.)

Az igazi világhírt a spanyol polgárháború hozza meg a számára. Mindig az első vonalban, vagy inkább azon is túl fényképez. Nem csak Hemingway-jel találkozik itt, de sok más ismert vagy később világhírűvé vált emberrel is, például Hoffmann Dezsővel, a Beatles későbbi fotósával. Családja időközben, még a második világháború előtt,  az Egyesült Államokba emigrál. (Édesanyja, Júlia legendás lecsójára sok híres fotós, színész, újságíró emlékezett vissza szívesen.)

A „Capa“ művésznév keletkezését sok mendemonda övezi, maga a művész erre még „rá is segített“, ha mással nem, hát azzal, hogy ő maga soha nem nyilatkozott róla. Azt tudni, hogy a hetedikes kisdiákot Budapesten még „Cápának“ hívták. Lehetett ebben a névválasztásban némi vagánykodás, egy kis „majd én megmutatom mindenkinek“ is. Tisztán gyakorlati szempontokból nézve: egy Friedmann nevű fotós már dolgozott Amerikában. Egy új név tehát egyszerűen szükséges volt. A „cap“ szó egyik jelentése angolul: „felülmúl, lefőz“, a „capable“ meg: „képes, alkalmas“. Ráadásul, az akkori kor szokásai szerint egyáltalán nem volt baj, ha egy választott név nagyon is hasonlított valamelyik sztár nevére: Frank Capra akkor már világhírű hollywoodi rendező volt.

Biztos, hogy karrierjét nem ennek, vagy más, furfangosan kiagyalt művésznévnek köszönheti, amilyenekkel akár ma is találkozhatunk különféle médiákban. Háborús felvételeit akkor már az egész világ ismerte, annak ellenére, hogy sohasem készített sokkoló, véres felvételeket. A többséggel  ellentétben, akik bizonyos eseményeket bizonyos helyeken fotóztak le, ő a katonák érzéseit közvetítette. Ezek az érzések nem voltak pozitívnak mondhatók: a fotós, akár a katonák, vagy akár minden normális ember, szemmel láthatólag gyűlölte a háborút.

Talán élete legfontosabb munkáját tálcán kínálták neki: örökítse meg a szövetségesek normandiai partraszállását, egyetlen fotósként. Megkapta az alapkiképzést, egyenruhát a „Press“ felirattal, amit persze az égvilágon semmilyen ellenfél nem vett még figyelembe, pláne nem a fasiszták. Többszáz felvételt készített, amelyek minden bizonnyal megrázóan hiteles módon tanúskodtak volna a partraszállás kegyetlen körülményeiről.

A rengeteg felvételből egy buta laboratóriumi hiba, tehát emberi mulasztás miatt mindössze tizenegy felvétel bizonyult használhatónak. Capa őrjöngött, de a megtörténteken már nem tudott változtatni. A felvételeket a Life magazin közölte, azzal a megjegyzéssel, hogy a felvételek eléggé elmosódottak, mert a fotósnak valószínűleg reszketett a keze. Mégis, ezzel a néhány képpel Robert Capa történelmet írt. Minden második világháborús alkotás, a legkorábbiaktól kezdve a „Ryan közlegény megmentéséig“, amelyben kötelezően szerepel a normandiai partraszállás, a „D-nap“, ezen a tizenegy, elmosódott, fekete-fehér fotón alapszik.

Capa a háború után már amerikai állampolgár, testvérével, Cornell Capával megalapítja a „Magnum“ fotóügynökséget. Járja a világ hadszíntereit, sorozatban készíti megrázó fotóit, mindig az első vonalban, vagy azon is túl. „Ha nem jók a képeid, nem voltál elég közel“- vallja. Kiterjedt baráti köréhez tartozik Hemingway, Picasso, John Steinback, Ingrid Bergmann, a hollywoodi csillag és sokan mások, az akkori nyugati világ leghíresebb írói, újságírói, színésznői. Egykori barátnője, élete szerelme, Gerda Taro, szintén fotóriporter, ekkor már halott: egy fasiszta tank lánctalpai alatt végezte, a spanyol polgárháborúban. Ő is szeretett „a dolgok sűrűjében lenni“. Capa soha többé nem alakított ki tartós kapcsolatot, noha nyüzsögtek körülötte a szebbnél szebb – és rámenősebbnél rámenősebb – hölgyek.

1954. május 25-én, a vietnami Thai Binh-ben esett el: gyalogsági aknára lépett. Szokásához híven közel akart kerülni az eseményekhez – ezúttal túl közel. Mindössze negyven éves volt. Az USA kormánya nyughelyet ajánlott fel az Arlingtoni Nemzeti Temetőben, de édesanyja visszautasította a megtiszteltetést, ismerte fia véleményét a háborúról, illetve mindarról, amit a háború okozott az embereknek.

Lehetetlenül élethű felvételeit már keletkezésük idején is bírálták. Talán legismertebb felvételét még a spanyol háborúban készítette: az éppen eltalált katona, kezében még fegyverrel, teste ívben megfeszülve, szemében már a halál biztos tudatával, elesik. A felvétel zseniális, a pillanat megörökítésének tökéletes példája. Sokan, a mai napig is talán, beállított képnek tartják. (Hogy hogyan lehet egy ilyen felvételt beállítani, arról nem szólnak.) Közismert, korabeli orvosszakértő mondta ki: a puskát tartó kéz a halálos görcs minden jelét viseli. A bírálatok, mint általában, a közönséges, egyszerű emberi irigység termékei, amint az köztudott. Hisz ki ne szeretne, legalább néha, híres, gazdag, körülrajongott sztár lenni, aki golyótól lyuggatott filmtekercsekkel érkezik egyenesen az éppen aktuális háborúból, hogy rövid relax után – melyre mámor és szép nők egyaránt jellemzőek -, ismét visszatérjen a robbanásoktól felszántott harcmezőre.

Életéről számos művészeti alkotás készült: filmek, musical, versek, könyvek, zenék. Capa-ház,  illetve utca létezik Lipcsében, síremléket állítottak neki Normandiában, van emléktáblája Budapesten, a Vámház utca 10. sz. Alatt – a Magyar Posta 1913-ban bélyeget is bocsátott ki -, Pozoblancoban, Spanyolországban a híres fotó, „A köztársasági katona halála“ (Más néven „A milicista halála“) nyomán készült szobor őrzi emlékét. Egy emberét, aki testközelből imerte a háborút – közelebbről már nem is ismerhette -, aki jóformán egész életét különböző hadszíntereken töltötte, ennek ellenére minden felvételéből süt a háborúellenesség eszméje: emberek, a háború rossz, nincs rá szükség, aki mást mond, hazudik, akkor is, most is, mindig.

Nem olyan rég derült fény Robert Capa kelet-szlovákiai gyökereire. Nagykaposon, édesanyja szülőházában vendéglő viseli a nevét, a művelődési házban állandó tárlata látható.

Tóth Ferenc