Király Zsolt: Ott voltam élete futásán – és láttam, hogy a világ legjobbjai milyen csendben győznek (Badwater135)

A Csallóközből a pokolba – így kezdődött minden

Ez a történet valahol a Csallóközben kezdődik. Tudni lehetett, hogy ultramaratonokat fut. 200-300 kilométereket. Aztán később azt is, hogy megcsinálta a Spartatlont, Elfutott Athénből Spártába, aztán vissza. Vagy 30 fokban! Eszméletlen teljesítmény. Itt tegyem hozzá: a felvidéki magyar közegben ennek a teljesítménynek annyi becsülete van, mint a semmilyennek. Az ember nem kapja fel rá a fejét, jó esetben elgondolkodik azon, hogy mit „futikál ez a fazon ilyen melegben.”

Érdemes lenne megjegyezni, hogy a teljesítménynek nincs becsülete. Vagy mégis lesz?! Remélem.

A kiválasztottak között – hogyan jutott ki a Badwaterre?

Bíró Attila kétgyermekes családapa, közgazdász, 48 éves. 2025. július 9-én sikeresen célba ért a a világ legkeményebbnek tartott Badwater135 ultrafutó versenyen a kaliforniai Halál-völgyében. Élete versenyének tartotta számon. Egy álmát készült valóra váltani.

Mindez olyannyira fontos volt neki, hogy nem beszélte őt le az 50 fokos hőség, vagy a 217 kilométer sem, amit 48 óra szintidő alatt kell teljesíteni.

Viszonyításként: hozzávetőlegesen 622 személy jutott ki eddig a világűrbe, kevesebb mint 1000 futó teljesítette eddig a Badwatert, 6 338 hegymászó mászta meg eddig a Mount Everestet és kevesebb, mint 20 000 olimpiai érmes sportolót tartunk nyilván a világon.

Ez tehát nem az a hely ahol elindulsz, mert van rá pénzed, vagy csak azért, mert pusztán akarod. Ide meghívást kell kapnod. Ezzel kezdődött minden.

Még valamikor télen egy dunaszerdahelyi nappaliban összeült a család, és izgatottan várták, hogy a Badwater135 versenyigazgatója, Chris Kostman elsorolja annak a 100 futónak a nevét, aki meghívást kap a pokoli futásra. Akkor ott Bíró Attila neve is elhangzott. Aki érti a kihívás lényegét, pontosan tudja, hogy önmagában ez megtiszteltetés. Kiválasztották, alkalmasnak tartják, és eddigi eredményei alapján rá merik bízni ezt a távot, abban a rekkenő hőségben. Mert bíznak abban, hogy nem hal meg közben és célbaér.

Mindenét feltette rá – egy autó ára az álomért

Tehát megvolt az öröm. És mit csinál az ember, aki úgy érzi, ez élete versenye valahol a világ másik végén, olyan életre veszélyes körülmények között, amelyre az otthoni viszonyok közepette készülni sem lehet. Nem mellesleg pedig egy vagyonba kerül? Hát, mi mást tenne, minthogy eladja a család autóját.

A verseny nagyon komolyan szabályozott. Talán túlságosan is. Nagyon igényes listának kell megfelelni, hogy ne zárják ki a versenyzőt. 4 fős kísérő csapattal kell rendelkezni, előírt méretű autót kell bérelni, és mindent magaddal kell vinni, amit csak el tudsz képzelni a verseny ideje alatt, amire a 4 főnek szüksége lehet. Jeget a hűtésre, illetve hogy ne forrjon fel az agyad, folyadékot, táplálékot, ruházatot, védőfelszerelést…

A verseny ugyanis egy nemzeti parkban, a Death Valley National Parkban folyik, ahol gyakorlatilag semmi nincs. Mindent viszel magaddal, és minden szemetedet is hozod vissza magaddal. Beleértve a saját ürülékedet is…Így a versenyzőn kívül 4 ember él összezárva két napon keresztül. A körülményekről számtalan helyen beszámoltunk a Körkép.sk felületén és közösségi oldalán. Itt ez csak azért kapott felsorolást, hogy érteni lehessen, miért kerülhet ez a verseny egy vagyonba – vagy egy autó árába. Attila, akkor nem viccelt, valóban eladta az autót.

Csapatból család – a négyfős legénység szerepe

Ugyanakkor voltak, akik pontosan tudták, hogy mit jelent ez a megmérettetés, és csapata gyakorlatilag szerencsés összehangolódással állt össze. Miloš, aki maga is ultrafutó, fontosnak gondolta őt támogatni a versenyben. Általában az autót vezette, de ha kellett, a versenyző mögött futva segédkezett, motivált. Attila lánya, Eszter, frissen érettségizett 18 éves. Édesapja korábbi versenyein is elkísérte őt. Az ő dolga volt a frissítés, táplálás az előre meghatározott tervek szerint. Most sem volt kérdés, hogy vele tart-e.

Aztán egy igazi különleges jelentkezés történt, miután a sajtóban elolvasta Attila történetét. Peter Matúš, a szlovákiai származású, Miamiban élő floridai ultrafutó a Badwater135 verseny sikeres teljesítője. Ezen kívül pedig a Badwater élő legendájának, Harvey Lewisnak a kísérője volt, amikor Harvey megnyerte a versenyt. Így Peter személyében egy olyan taggal bővült a csapat, aki nem csak a futás csínját-bínját ismerte, de pontosan tudta, hogy miként lehet támogatni egy versenyzőt, mire van szüksége, mikor mit fog majd megélni, mi arra a megoldás. Ő az, aki azt is tudta, és értette, amiről magának a futónak sem volt halvány fogalma – tapasztalat hiányában.

Ha először vagy itt, nem tudod, hogy mi vár rád, hogyan hat rád a hőség, a dehidratáció, a fáradtság. Egy futó a saját testtömegének másfélszeresét issza meg folyadék formájában. Egy 60 kilós ember 90 liter vizet!

Miért lettem én is része ennek?

Nem feltétlenül csapattag szerettem volna lenni. Így alakult. A belső meggyőződésem szerint meg kellett mutatni mindezt a felvidékieknek. Gondoljanak bele: ez a srác egy közülünk, csak épp van egy embert próbáló hobbija. Feszegeti a határait, és olyannyira elkötelezve érezte magát a teljesítmény mellett, hogy beáldozta érte a saját autóját. Egy érzékletes párhuzammal élve ez olyan, mint amikor egy politikus annyira jobbá akarja tenni a közössége életét, hogy nem csak ambicionálva érzi magát a munka elvégzésére, de előtte beáldozza saját vagyonát, hogy ezt tehesse.

Nagyon nem szerettem volna a politikát idehozni, de ebben a közegben igencsak kijózanító volt látni a hozzáállásbéli különbségeket. Szóval, én nem akartam mást, mint dokumentálni mindazt, ami a verseny során történik. Hittem a teljesítményben, és elhittem Attilának is, hogy meg tudja csinálni. Egy olyan erőfeszítést láttam ebben, amelyet érdemes lekövetni. Másrészt pedig közösségi szemmel nézve, ha valamire nagyon nagy szüksége van a felvidéki embernek, az a siker.

Nem, nem arra a sikerre gondolok, amikor évek óta elmaszatolt teljesítményeket magyaráznak kínosan, hogy miért lehetne mégis siker, hanem a régimódi értelemben vett teljesítményre. Készülsz, megcsinálod, kitartóan, és van eredmény. Bennem ennyi volt, hogy elmegyek vele, hogy Önök is láthassák. Ő pedig felkért, hogy ha már így gondolkodok erről, akkor nem lennék-e a csapatának tagja. Hát, dehogynem! Annyit hozzátennék még, hogy az utolsó dollárig a saját költségemen voltam jelen. Segíteni akartam, segíteni akartunk, és nem további terhet jelenteni.

Las Vegasban landolt a gép, és itt találkoztam Peterrel, a csapat mentorával, vezetőjével. Nagyon nagy szerencsének tartom, hogy a verseny helyszínére való utazás során már előzőleg időt tölthettem vele. Egy nagyszerű ember, akitől nem csupán a sportról, a versenyhelyzetről, az egészséges életvitelről lehet tanulni. Egy inspiráló nagybetűs ember. Másnap egy bérelt autóval elindultunk a civilizáció utolsó bázisára, Lone Pine-ba. Egy kis faluba a hegyek lábánál, ahol a versenyzők gyülekeztek. Itt találkoztunk a többiekkel, és volt vagy másfél napunk, hogy csapattá érjünk a funkcionalitás szempontjából is.

Pont elég volt! Itt ugyanis a fókusz a célon van. A nehézségekkel mindenki tisztában van. Az, hogy ott vagy, megtisztelő és alázattal tölt el. Tisztában vagy a saját képességeiddel, a másik képességeivel. Tiszteled a másikat, annak teljesítményét, és minden más lényegtelen. Még egy fontos dolgot kihagytam: mindenki nagyon közvetlen, nagyon szerény, alázatos, nagyon emberséges. Azok sem villognak, akinek bizony volna mire!

Találkozás a legendával – Ben Jones és Harvey Lewis pillanata

A versenyt egy közös nagy eligazítás előzte meg. Gyakorlati értelemben adminisztratív és szervezői feladatokat pipáltunk ki mindannyian. A száz induló és azok csapatai, valamint a verseny szervezői. Ami ennél sokkal több volt, az a légkör, amibe belecsöppentünk: nagyon nagy nevek, nagyon nagy futó karrier ívek, sok-sok sikeres ember. A verseny nehézségét mutatja, hogy harmincéves fennállása alatt 4000 indulóból 800 ember ért célba. Ahhoz, hogy elindulhass, a versenyszervező gondosan mérlegel. Az eddigi eredményeidre való tekintettel, hogy engedje-e vagy sem. Ennek oka nagyon egyszerű: nincs nagy kedve azt oldani, hogy belehaltál a körülmények okozta terhelésbe. Tehát ide nem az jön, akinek pénze van, hogy megmássza a Mont Everestet, hanem olyan ultrafutó, aki ezeddig hasonló helyszíneken bizonyította, hogy van tehetsége, kitartása, rátermettsége, és megérdemli, hogy megmérettesse magát ebben.

Körülöttünk tehát mind-mind nagy nevek. A teremben nincs olyan, aki ne tudna lefutni 200-300-akárhányszáz kilométert. Olyanok vannak körülöttünk, akik keresztülfutották Amerikát, körbefutották Ausztráliát, stb.

Itt csak az a kérdés, hogy miként megy majd nekik ebben a pokoli hőségben. Ezt mind tudják egymásról is. Tudják, hogy hasonszőrűek, köszöntéseikből érződik az egymás iránti tisztelet. Szerények, alázatosak, közvetlenek, kedvesek.

A futók között egyszercsak egy tólókocsiban ülő idős férfit pillantok meg. Előtte Harvey Lewis térdel. Harvey az az ember, aki kétszer nyerte meg a Badwatert és vagy tizennégyszer teljesítette. Egy alkalommal nem volt elégedett az eredményével, így mikor célba ért, szólt a csapatának, hogy fordulunk, megyünk visszafelé. Megtette a távot oda-vissza. Ez az ember, ott térdel egy idős ember előtt. Ismernünk kellene, hogy ki az, aki ilyet tiszteletet vívott ki a szemében. Ő nem más, mint Ben Jones, Lone Pine ma 92 éves egykori orvos, aki maga is három alkalommal teljesítette a versenyt. Manapság a Badwater polgármestereként emlegetik, és ha csak teheti, kilátogat a versenyre. Az élő legenda előtte térdel, és tiszteletteljesen beszélget vele. Majd megszólal Peter a hátam mögött, és úgy summázza: „ez az idei Badwater legnagyobb pillanata.”

Karla Kent, a futók anyja

Ahogy felocsúdunk a megindító jelenetből megérkezik Karla Kent. A cseh származású ultrafutó szintén Amerikában él. 62 éves hölgy, aki most készül élete 13. Badwaterére. Ezt ezidáig nőként csak ő tette le az asztalra. Karla sugárzóan kedves, kedélyes, mindenkihez van egy jó szava. Mozgékony, a rutinos versenyző mindenkit felkarol, akiben bizonytalanságot lát. Amire éppen szükség van: ha a tapasztalatára, meséli. Ha valaki előtt elfogyott a pizza, felugrik, és hoz neki egy háromszöget, merthogy most kell a kalória. Minél nagyobb név az illető, annál alázatosabb, és annál inkább emel a másikon.

Csapatmunka éles helyzetben – ahol egyetlen hiba mindent elronthat

Miután minden adminisztratív és szervezési követelménynek megfeleltünk, a versenyre fókuszált mindenki. Peter nagyon higgadtan, nagy lelki nyugalommal meséli, hogy mikor mi fog történni, felkészít mindenkit mindenre, amire fel lehet. Elemzi, hogy kire mikor és miben lesz szükség. Milyen helyzetek fordulhatnak elő, mire tudunk felkészülni. Mindenki érti, és tudomásul veszi a feladatot. Ezen túl pedig tudatában van annak, hogy ha hibázik, azzal a versenyző célbaérését hiúsíthatja meg. Kicsiségeken múlik. Például, ha leparkolod az utót, annak nyitott ajtaja nem nyúlhat a kijelölt sávon túl. A fegyelemnek és elhivatottságnak egy olyan fokára van szükség, ami, ha a közösségünkben jelen lenne, biztosan nem itt tartanánk. Ezek az emberek egészen máshol tartanak.

Az igazi hős – Eszter helytállása a futás alatt

A csapatban Eszter, Attila frissen érettségizett lánya volt a legnagyobb talány. Csendes, visszahúzódó teremtés. Tudomásul vette, hogy mi a feladata, és tette is a dolgát. Ez a lány 56 órát virrasztott úgy, hogy nem vette le a szemét az édesapjáról. Számtalanszor futott oda hozzá a frissítőállomásokon hogy segítségére legyen. Vitte a vizet, frissítőt, ásványsókat, táplálta, mikor éppen mire van szüksége. Ha látta, hogy apja már futás közben elalszik, mert tétovák a léptei, ment vele együtt. Egyetlen zokszó, kamaszos nyafogás nélkül csinálta végig!

Peter úgy fogalmazott, hogy a legnagyobbak segítői között is megállta volna a helyét. Talán pont reményt ad minden pesszimista jóslatnak a fiatalságot illetően. A csupaszív lányban a teljesítményen túl ott volt az odaadó szolgálat. Megsüvegelendő a munkája!

A célvonal túloldalán – 217 km után a győzelem

217 kilométeren keresztül éjjel 40, nappal 50 fokban. 33 óra 38 perc múlva ez a dunaszerdahelyi sportoló végül beérkezik a célba. Kimerültség, fáradtság, és mindeközben annak az öröme, hogy sikerült. Sikerült valami, ami bakancslistás volt. Valami, ami 4000 emberből cca. 800-nak sikerült eddig.

Ha mindened megvan hozzá, az sem elég, ha nem hívnak ide meg, és nem látják benned a lehetőségét annak, hogy sikerülhet. Ennek a srácnak ehhez januártól edzenie kellett csak erre a versenyre: nyári hőségben futott téli ruházatban, télen szaunában futógépen, feltette az autóját, és mint egy magyar népmesei hős elindult a Halál-völgyébe, hogy teljesítse élete versenyét. Sikerült! Sikerült, mert hitt magában, és mások is hittek benne. Egy felvidéki magyar srác, aki egy kilátástalan helyzetből indult, odatette magát, teljesített, és egy lett azok közül, akik a bolygó legjobb futóinak a versenyén sikeresen helyt álltak. Huszonhatodikként ért célba a 99 induló közül. Meghajlok a teljesítmény előtt, és köszönöm az élményt!

További képek galériánkban.

Király Zsolt