Tóth Ferenc: A jövő már elkezdődött

Az elhagyatott vasúti átjáróhoz csak panelút vezet. Kevesen használják: ugyanoda a felüljárón keresztül is eljuthatunk, a frissen aszfaltozott 552-es számú főúton. Fontos szerepe csak addig volt, míg közvetlenül összekötötte Vajánt és Csicsert, középtájon rácsatlakozva a Slovnaft kőolajlepárló felé vezető bekötőútra. A régi szocialista üzem a közeli villanyteleppel együtt majd kétezer embernek nyújtott megélhetést, az alkalmazottak nagy része ezt a régi panelutat használta. Ma már alig néhányan téblábolnak a két óriáscégben, maguk sem nagyon tudva, tulajdonképpen mit is csinálnak még  ott.

Az átjáró fénysorompós, olykor nem is működik, állítsanak a vasutasok bármit. Semmi vész: az átjáró jobbról-balról kilométerekre belátható, a mozdonyvezető ráadásul köteles egyrészt lassítani az ilyen típusú sorompóknál, másrészt hosszan dudálni, és a mozdonyduda, az meg olyan, hogy a halottat is felébresztené, nemhogy egy egyszerű mikroalvásban szendergő félkába autósofőrt. Harmadrészt: ha a sofőr nem figyelmetlen, hanem nagyon is éber, és az mozdony tempóját csigalassúnak érzékeli, és „kilő”, mint egy autóversenyző, mert neki dolga van, a mozdonyvezetőnek nemcsak joga, de kötelessége az illetőt lefényképezni,  így minumum szabálysértési per imdulhat ellene.

Minek is jönne erre valaki?

Mivel az átjárót nemigen javítják, az ilyen villámstart a gödrök miatt nem teljesen veszélytelen, télen például megtörténhet, hogy a kocsi kereke kipörög, és úgy helyben marad, rajta a síneken, mint a pinty. Mindezek ellenére, istennek legyen hála, egyetlenegy baleset sem történt mostanáig. Vonat ugyan elvileg jön, de egy itteni lakosnak átlag tíz év alatt talán egyszer van ilyen szerencséje. A szerelvény akkor is olyan sebességgel érkezik,  hogy kényelmesen meg tudjon állni az átjáró előtt, télen-nyáron egyaránt. Amúgy meg, igazán, minek is jönne erre valaki?

Hát, azért jönnek, jövögetnek. Illegális szemétlerakodók – tehát nem jellemileg „szemét lerakodók”, különírva, ahogy minden tisztességes környezetvédő gondolja – például igenis gyakran. Mondhatni, napi rendszerességgel. Az átjáróhoz vezető panelút ideális ilyen tevékenységre. Úgyse jön senki… esetleg egy másik szemétlerakodó, az meg úgyis „szakmabeli”, és holló hollónak nem vájja ki a szemét. Az utat dús galagonya- és kökénybokrok szegélyezik, álcázva a tiltott tevékenységet, tavasztájt hófehér virágerdő pompázik, ameddig a szem ellát, bár ezzel nemigen törődik semki.

Nyomukban érkeznek azok, akiket tevékenységük okán nyugodtan nevezhetnénk természetvédőknek, hisz a kiszórt szemét egy részét ténylegesen hazaviszik. Persze csak olyasmit, ami még felhasználható. Például? Amit csak el tudunk képzelni szegényes fantáziánkkal. A környék tetőinek java része még mindig azbeszt alapanyagú régi „Eternit” palával fedett. Sok tetőt már kicseréltek, de igen ritkán hallani, hogy valaki hivatalos utakon szállíttatná el a szocialista tetőfedőipar e zseniális termékét. Sok palatető viszont maradt, a jelenlegi gazdasági helyzetet figyelembe véve még marad is jó sokáig. Egy rendes zivatar után sok tetőt javítani kell. Palát már nem gyártanak, az azbeszt méreg… A sorompó mellett, kérem? Amennyit csak tetszenek akarni. Akar valaki ingyen építőanyagot? Bontott tégla, betonelemek? Polisztirénszigetelés, gumiabroncs? Műanyagvödrök, amelyekből könnyedén eltávolítható a beleszáradt malter? És még sokáig használható?

Nem nézni kell… látni…

A csúcs a lazacszínű fotel volt, kitűnő állapotban. Szocialista évek, art deco, még csak nem is eszmei értéke van. Valaki nyilván vásárolt helyette egy mostanság divatos szögletes műbőr monstrumot, amiben nagyon sok mindent lehet csinálni, csak kényelmesen ülni, azt nem lehet. El is tűnt egy nap alatt, hja, kérem, akinek szeme van a látásra… vagy ahogy az egyik közeli település futballbírája válaszolt a költői kérdésre, hogy „Maga nem néz?”: – Nem nézni kell… látni…

Rendszeresen érkeznek más típusú látogatók is. Izé, hát szerelmespárok, vagy legalábbis egymás iránt erős testi vonzalmat érzők, akikben egyrészt vadul lángol a szenvedély, másrészt vagy nincs lakásuk, vagy abban más valaki is tartózkodik, mondjuk  egy feleség, avagy férj, mint zavaró tényező. Viselkedésük alapján tökéletes biztonságban érzik magukat, amiből mindjárt látszik, hogy a szerelem nemcsak vak, de süket, béna és tájékozatlan is, hisz akár egy közeli bokorból, akár egy távolabbi vadészlesről kitűnő felvételeket készíthet akárki, külünösen, ha figyelembe vesszük a mai fotográfiai eszközök szédületes fejlődését.

Van még egy csapat, de őket élő ember szeme még nem látta. Noha hátrahagyott nyomaik láthatóbbak már nem is lehetnének. Az elit, a Titokzatosak, akiket sem jönni, sem menni nem lát senki… Az átjáró előtt mindkét oldalon stoptábla figyelmeztet az azonnali megállásra, valamint fölötte egy másik, hogy két vágánypáron is át kell haladni. Kissé kovbolyos hasonalattal élve, szitává lőtték mind a kettőt. A nyomok sörétes puskára utalnak. Kinek mit vétettek a szerencsétlen táblák, hogy ily kegyetlen büntetést kell elszenvedniük? Válasz nincs. A stoptábla élénk vöröse talán leküzdhetetlen csábítást jelent bizonyos személyek számára, hasonlóan ahhoz, ahogy a bika reagál a matador vörös kendőjére. A két keresztbe tett vágánypár valamivel könnyebben érthető, hisz eleve célkeresztre emlékeztet, különösen alkonyatkor. Mindkét esetben elmondhatjuk, hogy álló célpontot sokkal könnyebb eltalálni, mint egy száguldó őzbakot, felröppenő fácánt, vágtázó vadnyulat. Különösen két méterről. Így olyan lövésznek is lehet sikerélménye, aki egyébként egy mozdulatlan templomtornyot se nagyon találna el. (Pláne nem egy mozgót.)

A kuponos privatizáció viharos évei

Meghatódva nézegetek egy kb. harminc éves fényképet. Olyan hagyományos fotót, negatív, meg minden, tudják.  A képen ugyanez a vasúti átjáró látható, és lám, a táblákat már akkor is szétlőtte valaki. Megcsap a történelem szele. Harminc év nagy idő. Az akkori lövöldözők ma már nyilván nagypapák. Nemcsak gyerekeiknek adták át a táblák szétlövésének nemes hagyományát, hanem, bizony, már unokáiknak is. Szép ez nagyon. Az emberi tudás egy ismeretlen, ámde nyilván létfontosságú szelete, mely túlélte az emberarcú szocializmus rettenetes sötétségét, a kommunista rend mára már felfoghatatlan igénytelenségét az élet minden területén, a rendszerváltás viharos éveit, melynek során kuponos privatizációval közös erővel ingyen vagyonhoz juttattuk a mai vállalkozókat, hogy aztán büszke alkalmazottaik lehessünk.

Egy darab közép-európai történelem minden szitává lőtt tábla, én mondom! És milyen felemelő érzés is lehet, amikor az öregedő, őszbecsavarodott szakállú, deres halántékú, immár megérdemelt nyugdíját élvező táblaszétlövöldöző az ajtóból búcsút int meglett fiának, aki elautózik a vöröslő naplementébe – a vasúti átkelőhely nyugatra található e lelkes hagyományőrzők házától -, aztán térdére veszi kicsiny unokáját, s buzdítólag így szól hozzá: -Látod… egyszer te is ezt fogod csinálni… csak előbb nőj meg, mert gyereknek egyelőre nem adnak fegyvertartási engedélyt…

És az ifjabb generáció nem tétlenkedik. Megy, lő, és a régi kitaposott csapás helyett új utakat keres. Közelebbről szemrevételezve a lyukacsos táblákat, megdöbbentő felfedezést tehetünk. Az egyik táblát már száznyolcvan fokkal elfordították, így ugyanarról az oldalról már a túloldali táblára is lehet lövöldözni. Elfordíthatta a szél is, de semmilyen szél nem hord magával tizenhármas villáskulcsot, hogy az átfordítás után a két biztosítóanyát még jó szorosan be is húzza. Nem lennénk meglepve, ha ezt a trükkös technikai húzást a mesterséges intelligencia javasolta volna. Az új, modern generáció új, modern eszközöket használ. A jövő már elkezdődött.

A panelutat kevesen használják

Az elhagyatott vasúti átjáróhoz csak panelút vezet. Kevesen használják: ugyanoda a felüljárón keresztül is eljuthatunk, a frissen aszfaltozott 552-es számú főúton. Fontos szerepe csak addig volt, míg közvetlenül összekötötte Vajánt és Csicsert, középtájon rácsatlakozva a Slovnaft kőolajlepárló felé vezető bekötőútra. A régi szocialista üzem a közeli villanyteleppel együtt majd kétezer embernek nyújtott megélhetést, az alkalmazottak nagy része ezt a régi panelutat használta. Ma már alig néhányan téblábolnak a két óriáscégben, maguk sem nagyon tudva, tulajdonképpen mit is csinálnak még  ott.

Az átjáró fénysosrompós, olykor nem is működik, állítsanak a vasutasok bármit. Semmi vész: az átjáró jobbról-balról kilométerekre belátható, a mozdonyvezető ráadásul köteles egyrészt lassítani az ilyen típusú sorompóknál, másrészt hosszan dudálni, és a mozdonyduda, az meg olyan, hogy a halottat is felébresztené, nemhogy egy egyszerű mikroalvásban szendergő félkába autósofőrt. Harmadrészt: ha a sofőr nem figyelmetlen, hanem nagyon is éber, és az mozdony tempóját csigalassúnak érzékeli, és „kilő”, mint egy autóversenyző, mert neki dolga van, a mozdonyvezetőnek nemcsak joga, de kötelessége az illetőt lefényképezni,  így minumum szabálysértési per imdulhat ellene.

Mivel az átjárót nemigen javítják, az ilyen villámstart a gödrök miatt nem teljesen veszélytelen, télen például megtörténhet, hogy a kocsi kereke kipörög, és úgy helyben marad, rajta a síneken, mint a pinty. Mindezek ellenére, istennek legyen hála, egyetlenegy baleset sem történt mostanáig. Vonat ugyan elvileg jön, de egy itteni lakosnak átlag tíz év alatt talán egyszer van ilyen szerencséje. A szerelvény akkor is olyan sebességgel érkezik,  hogy kényelmesen meg tudjon állni az átjáró előtt, télen-nyáron egyaránt. Amúgy meg, igazán, minek is jönne erre valaki?

Illegális szemétlerakodók, bokrok álcázta tiltott tevékenység

Hát, azért jönnek, jövögetnek. Illegális szemétlerakodók – tehát nem jellemileg „szemét lerakodók”, különírva, ahogy minden tisztességes környezetvédő gondolja – például igenis gyakran. Mondhatni, napi rendszerességgel. Az átjáróhoz vezető panelút ideális ilyen tevékenységre. Úgyse jön senki… esetleg egy másik szemétlerakodó, az meg úgyis „szakmabeli”, és holló hollónak nem vájja ki a szemét. Az utat dús galagonya- és kökénybokrok szegélyezik, álcázva a tiltott tevékenységet, tavasztájt hófehér virágerdő pompázik, ameddig a szem ellát, bár ezzel nemigen törődik semki.

Nyomukban érkeznek azok, akiket tevékenységük okán nyugodtan nevezhetnénk természetvédőknek, hisz a kiszórt szemét egy részét ténylegesen hazaviszik. Persze csak olyasmit, ami még felhasználható. Például? Amit csak el tudunk képzelni szegényes fantáziánkkal. A környék tetőinek java része még mindig azbeszt alapanyagú régi „Eternit” palával fedett. Sok tetőt már kicseréltek, de igen ritkán hallani, hogy valaki hivatalos utakon szállíttatná el a szocialista tetőfedőipar e zseniális termékét. Sok palatető viszont maradt, a jelenlegi gazdasági helyzetet figyelembe véve még marad is jó sokáig. Egy rendes zivatar után sok tetőt javítani kell. Palát már nem gyártanak, az azbeszt méreg… A sorompó mellett, kérem? Amennyit csak tetszenek akarni. Akar valaki ingyen építőanyagot? Bontott tégla, betonelemek? Polisztirénszigetelés, gumiabroncs? Műanyagvödrök, amelyekből könnyedén eltávolítható a beleszáradt malter? És még sokáig használható?

A csúcs a lazacszínű fotel volt, kitűnő állapotban. Szocialista évek, art deco, még csak nem is eszmei értéke van. Valaki nyilván vásárolt helyette egy mostanság divatos szögletes műbőr monstrumot, amiben nagyon sok mindent lehet csinálni, csak kényelmesen ülni, azt nem lehet. El is tűnt egy nap alatt, hja, kérem, akinek szeme van a látásra… vagy ahogy az egyik közeli település futballbírája válaszolt a költői kérdésre, hogy „Maga nem néz?”: – Nem nézni kell… látni…

Vadul lángoló szenvedély

Rendszeresen érkeznek más típusú látogatók is. Izé, hát szerelmespárok, vagy legalábbis egymás iránt erős testi vonzalmat érzők, akikben egyrészt vadul lángol a szenvedély, másrészt vagy nincs lakásuk, vagy abban más valaki is tartózkodik, mondjuk  egy feleség, avagy férj, mint zavaró tényező. Viselkedésük alapján tökéletes biztonságban érzik magukat, amiből mindjárt látszik, hogy a szerelem nemcsak vak, de süket, béna és tájékozatlan is, hisz akár egy közeli bokorból, akár egy távolabbi vadészlesről kitűnő felvételeket készíthet akárki, külünösen, ha figyelembe vesszük a mai fotográfiai eszközök szédületes fejlődését.

Van még egy csapat, de őket élő ember szeme még nem látta. Noha hátrahagyott nyomaik láthatóbbak már nem is lehetnének. Az elit, a Titokzatosak, akiket sem jönni, sem menni nem lát senki… Az átjáró előtt mindkét oldalon stoptábla figyelmeztet az azonnali megállásra, valamint fölötte egy másik, hogy két vágánypáron is át kell haladni. Kissé kovbolyos hasonalattal élve, szitává lőtték mind a kettőt. A nyomok sörétes puskára utalnak. Kinek mit vétettek a szerencsétlen táblák, hogy ily kegyetlen büntetést kell elszenvedniük? Válasz nincs. A stoptábla élénk vöröse talán leküzdhetetlen csábítást jelent bizonyos személyek számára, hasonlóan ahhoz, ahogy a bika reagál a matador vörös kendőjére. A két keresztbe tett vágánypár valamivel könnyebben érthető, hisz eleve célkeresztre emlékeztet, különösen alkonyatkor. Mindkét esetben elmondhatjuk, hogy álló célpontot sokkal könnyebb eltalálni, mint egy száguldó őzbakot, felröppenő fácánt, vágtázó vadnyulat. Különösen két méterről. Így olyan lövésznek is lehet sikerélménye, aki egyébként egy mozdulatlan templomtornyot se nagyon találna el. (Pláne nem egy mozgót.)

Megható harminc éves fénykép

Meghatódva nézegetek egy kb. harminc éves fényképet. Olyan hagyományos fotót, negatív, meg minden, tudják.  A képen ugyanez a vasúti átjáró látható, és lám, a táblákat már akkor is szétlőtte valaki. Megcsap a történelem szele. Harminc év nagy idő. Az akkori lövöldözők ma már nyilván nagypapák. Nemcsak gyerekeiknek adták át a táblák szétlövésének nemes hagyományát, hanem, bizony, már unokáiknak is. Szép ez nagyon. Az emberi tudás egy ismeretlen, ámde nyilván létfontosságú szelete, mely túlélte az emberarcú szocializmus rettenetes sötétségét, a kommunista rend mára már felfoghatatlan igénytelenségét az élet minden területén, a rendszerváltás viharos éveit, melynek során kuponos privatizációval közös erővel ingyen vagyonhoz juttattuk a mai vállalkozókat, hogy aztán büszke alkalmazottaik lehessünk.

Egy darab közép-európai történelem minden szitává lőtt tábla, én mondom! És milyen felemelő érzés is lehet, amikor az öregedő, őszbecsavarodott szakállú, deres halántékú, immár megérdemelt nyugdíját élvező táblaszétlövöldöző az ajtóból búcsút int meglett fiának, aki elautózik a vöröslő naplementébe – a vasúti átkelőhely nyugatra található e lelkes hagyományőrzők házától -, aztán térdére veszi kicsiny unokáját, s buzdítólag így szól hozzá: -Látod… egyszer te is ezt fogod csinálni… csak előbb nőj meg, mert gyereknek egyelőre nem adnak fegyvertartási engedélyt…

És az ifjabb generáció nem tétlenkedik. Megy, lő, és a régi kitaposott csapás helyett új utakat keres. Közelebbről szemrevételezve a lyukacsos táblákat, megdöbbentő felfedezést tehetünk. Az egyik táblát már száznyolcvan fokkal elfordították, így ugyanarról az oldalról már a túloldali táblára is lehet lövöldözni. Elfordíthatta a szél is, de semmilyen szél nem hord magával tizenhármas villáskulcsot, hogy az átfordítás után a két biztosítóanyát még jó szorosan be is húzza. Nem lennénk meglepve, ha ezt a trükkös technikai húzást a mesterséges intelligencia javasolta volna. Az új, modern generáció új, modern eszközöket használ. A jövő már elkezdődött.

Tóth Ferenc