Tóth Ferenc: Vatta

Középkori méhészkedés, alkotó őrgróf, tárogatókíséret

Nem minden kulturális esemény zajlik telt házak előtt. Sőt. Hovatovább egyre nehezebb behúzni bármilyen közönséget mégoly fantasztikusan csábító programokra sem, mint mondjuk a „Felső-Laborc-menti keresztény méhészkedés kora-középkori mindennapjai”, „Kis- Battyányi Nagy Alajos Dezső Manó őrgróf olajakvarelljei”, esetleg „Az ötvenes-hatvanas évek parasztmondókái és húsvéti-karácsonyi ünnepkörének dallamvilága tárogató- és tizenkéthúros cimbalom-kísérettel.”

Derrick visszatért

Az ember nem is érti. Tombol a kulturális éhínség, a tévéből köztudottan ömlik a szenny, szól a tinglitangli, megy a hejehuja, meg a csinnbumm meg a dínomdánom. Vetélkedő vetélkedő hátán, tombolnak a török sorozatok, és mintha nem lenne elég az embernek a maga baja, még Derrick is visszatért. És ebben a környezetben nincs igény a tiszta kultúrából párolt originál eszenciára? Tényleg igaza lehet némely vallás képviselőinek, e világ megérett a pusztulásra, a romokon meg majd új gyom terem.

Kultúrát pénzért

Addig is valahogy azért meg kell élni, azazhogy a kultúrát meg kell csinálni, ha másért nem, pénzért, valamint elhivatottságból. Mekkora szerencse, hogy ma már mindenre lehet pályázni, okos, művelt, előrelátó emberek eldöntik helyettünk, hogy – bármily hihetetlen is első hallásra – a keresztény méhészkedés alapelveinek ismerete múlhatatlanul hozzátartozik a közép-kelet-európai általános műveltséghez, Manó gróf festményei méltatlanul elfeledett igazi kincsek és bizony a személyi kultusz éveinek parasztmondókái igen sokakban tartották a lelket azokban a nehéz, vészterhes időkben.

Senki nem hal bele

Páran nyilván helyesnek tartanák akár azt is, hogy ukrán toborzólegényeket vessenek be a szent cél érdekében, nem kell neked kultúra, nesze, te bitang, ezt előlegbe, demokratikusan választhatsz, vagy bemégy, vagy agyonverünk. Na, szerencsénkre egyelőre nem így van, mindig meg lehet hívni valamelyik középiskolát tanári karostól, amelyik éppen ráér, netán valami jó nagy lélekszámú tánccsoportot, asszonykórust, amatőr színészek társulatát, kiskertészeket, horgásszövetséget, nyúltenyésztők egyesületét stb. Kis művelődés mindenkire ráfér, bele se hal senki, pénzbe nem kerül, azért beléptidíj-szedésre nem vetemednek a szervezők, reálisan érezve, hogy ez azért már túlzás lenne.

Az írók matekóra előtt érkeztek

Kicsit irigylem a mai iskolásokat. Sok a szünet. Gyerekkoromban örültünk, ha jött egy kis kolerajárvány és bezárták az iskolát néhány napra, bár a szülők szerint ezt csak a kommunisták találták ki, a hatvannyolcas események miatt, hogy senki ne gyülekezzen még véletlenül se. A gimnáziumban olyan, hogy iskolát bezárjanak a szüneteken kívűl, gyakorlatilag nem létezett, így aztán a szlovákiai magyar irodalom legjelesebb képviselőinek látogatása igazi ünnepszámba ment. Az a régi jó „író-olvasó”! Duba Gyulától Rácz Olivéren keresztül Dobos Lászlóig és Grendel Lajosig mindenki megfordult az egykori járásbírósági épület vastag falai között, s mondhatom, kevés helyen arattak akkora sikert, mint éppen itt. Jeles irodalmáraink törhetetlen népszerűségük alakulásában valószínűleg közrejátszott az is, hogy többnyire matematika óra előtt érkeztek a helyszínre. (Matematikatanárunk kerekperec elutasította az óra elbliccelését holmi írók miatt. Sokat elmond az a tény is, hogy az osztályból mindenki önként jelentkezett matematika szakkörre.)

Van valakinek kérdése?

Minden előadás végén ugyebár eljön az a nehéz lélektani pillanat, mikor az előadó reménykedve felteszi a kérdést: -Van valakinek valamilyen kérdése? Mint tudjuk, a válasz általában síri csönd. Nem úgy nálunk. Az elközelgő rettenet, a matekóra csoportos stimulánsként hatott még a legedzettebb nebulókra is. A kérdések, észrevételek, sőt javaslatok csak úgy záporoztak, témájukat tekintve az élet szinte minden területét felölelték népszerű íróink hobbijaitól kezdve kedvenc ételeiken át a legutóbbi pártkongresszus határozatainak nemes vállalásáig bezárólag. Ha emlékeim nem csalnak, olykor még az irodalom is szóba került.

Inkább a vérünket

Az idő szalad, a karaván halad, híres alkotóink kimerülten, de elégedetten dőltek hátra karosszékeikben és örökre megjegyezték Nagykapos nemes városának nevét, ahol ennyi lelkes fiatal érdeklődik a legmodernebb kisebbségi irodalom iránt. Matektanárunk legyintett, ennyi időben már csak tanítani érdemes, a tervezett dolgozatot megírjuk a következő órán, legalább van idejük felkészülni. (Felkészülni? Matematika dolgozatra? Túlélni, esetleg.) Ma már ez nyilván másképp van, mindenkiben ott ég az olthatatlan vágy a matematika, nemkülönben a fizika iránt. Bár abból ítélve, hogy az önkéntes véradásra egész osztályok eljöttek, inkább vállalva a megcsapoltatást, mint az oktatás vészterhes buktatóit, a nemes tradíció fennmaradottnak látszik.

Egyszerű tömegpszichózis

A „közönségfogás” olcsó húzásait mindig is igénybe vették a szervezők. Pesties szlengben, „vattázás” mindig létezett. Sokan csak azért járnak kulturális eseményekre, mert mások is mennek, és akkor mit fognak mondani. Ha tehát avatatlanok pénzért vagy ingyenjegyért beülnek és vörösre tapsolják a tenyerüket, akkor nemsokára beszállingózik az igazi közönség is. Egyszerű tömegpszichózis, ma már minden reklámiroda alkalmazza.

A nagy vadász elzavarja a Kardfogút

Van még egy megoldás, amely lassan szinte feledésbe látszik merülni. Noha valószínűleg ezzel kezdődött, valaha, az ősidőkben, mikor az első ember, vagy még csak Pithecantropus, valami rejtélyes késztetésnek engedelmeskedve, felpattant az esti tábortűz mellől. Saját, egyelőre primitív mozgáskoreográfiájával, nyüszítő- hörgő torokhangok kíséretében előadta, hogyan győzte le a Rettenetes, a Szörnyűséges, a Behemót Nagy Mamutot, amelynek húsát most is eszegetik fajtársai kényelmes, félig heverő testtartásban. Azt is hozzátette még, hogy a mamutra ugyanakkor a Nagy Kardfogú is vadászott, de ő, a Nagy Vadász úgy elzavarta, hogy megszégyenülten tűnt el a páfrányfenyők nyirkos rejtekében.

Ha tetszik, a néző fizet

Ez utóbbi nem volt igaz, meg az előző sem. Az előadó nem volt nagy, se semmilyen vadász, mert a törzs legnyiszlettebb tagjaként egész eddigi életében csak a bőröket kapargatta egy marokkővel. A szerencsétlen mamut végelgyengülésben halálozott el, amikor ő véletlenül arra járt, a Nagy Kardfogú meg akkorra pont kihalt, nagy szerencséjükre, mert ha meghallotta volna, miket hord össze, az egész törzset megeszi. Nem bánták: a virtuális valóság már akkor is sokkal szebb volt, mint a való világ. Megszületett a művészet, és ezzel együtt a tehetség és persze- a sztárok. A dolog fejlődésnek indult, az ókori görögök már amfiteátrumot építettek, kórussal dolgoztak, magas sarkú cipőkben sétafikáltak a színpadon. Megszületett Shakespeare, útjára indult a rockandroll. És a néző bejött. Magától. Még fizetett is érte, csodák csodája. És ha nem tetszett, akkor nem ment be, ha földhöz verte magát az egész szereplőgárda, akkor se.

Bármilyen csodálatos, van erre példa ma is. Minden retró, minden vintage, sírból visszaráncigált rocksztárok töltenek meg százezres arénákat, a maiak meg már a Down-John’s indexet befolyásolják. Nem kell még csak külföldre se menni, van olyan budapesti előadás is, amelyre már féléves az előjegyzés. De hát ehhez valamit alkotni kell. Létrehozni időtálló értéket. Tehetségnek megfelelő munkát elvégezni, még ha nincs is azonnali gyümölcse. Lényegében dolgozni, akár egész életen át.

Aki erre képtelen, azért annak is marad valami. A vatta.

Tóth Ferenc

Nyitókép: Mesterséges intelligenciával készült felvétel