Gyimesi György: A mi valóságunk a béke. Felelősségünk, hogy meg is tartsuk.

Az 1901-ben született apai felmenőm még a Monarchiában látta meg a napvilágot – a mai Királyhelmecen.

Tizenöt éves volt, amikor kitört az első világháború. A férfiakat besorozták, a nők és gyerekek vitték tovább a földet, a házat, az életet. A mai tizenöt éves azon aggódik, van-e Wi-Fi. Ő azon aggódott, visszatér-e az apja a frontról.

Húszévesen véget ért a háború – de nem jött béke. Értéktelen pénz, élelmiszerhiány, új ország, új zászló, új nyelv. Egyetlen éjszaka alatt lett osztrákból magyar, majd csehszlovák. Ma egy húszéves az egyetemen ül, koncertre jár, utazik. Akkor egy húszéves azon gondolkodott, melyik napon tud kenyérhez jutni.

Harmincnyolc évesen már családos ember volt, amikor újra kitört a háború. Sorozás. Jegyrendszer. Beszolgáltatás.

„Valaki megint elesett a fronton.”

Negyvennégy évesen újra kellett kezdenie az életét – másodszor. Nem az volt a gondja, hogy melyik sportcipőt vegye a gyereknek, hanem hogy jut-e cipő egyáltalán. Aztán jött a „felszabadulás” – ami sokaknak megszállás volt. Majd a kitelepítések. És amikor már azt hitte, mindent túlélt, hatvannyolcban újra jöttek a tankok. A szocializmust védték – páncéllal és félelemmel. Ő akkor hatvanhét éves volt. És harmadszor is megérezte a háború szelét.

Egy ember, egy élet – három háború, három ország, három rendszer. A fia már nem beszélt róla, a unokája már csak hallotta. Mi pedig ma – elfelejtjük.

A szomszédban újra háború van. És olyanok táplálják, akik a háborút csak filmekből ismerik. Ne engedjük, hogy a gyerekeink is megtanulják, mit jelent, amikor nincs kenyér, ne hagyjuk, hogy újra az legyen a kérdés: besoroznak-e.

Legyen a legnagyobb gondja, hogy megjött-e az Alza-rendelés. A mi valóságunk a béke. A mi felelősségünk, hogy meg is tartsuk.

Gyimesi György – Facebook