Juhász Dósa János Gömörből, aki a közösségét szolgálja

Juhász Dósa János újságíró, szerkesztő, kultúraszervező, művelődéstörténész nemrég ünnepelte az 55. születésnapját. Bár évek óta visszavonultan él macskái társaságában, az emlékei  közé zárkózva balogfali otthonában, cikkeivel, tanulmányaival és közösségi bejegyzéseivel ma is találkozhatunk a sajtóban.   

Juhász Dósa János – ahogy maga is bevallja – nem egy könnyű eset, sokszor nagyhangú, kritikus, lehet őt nem szeretni, de ahogy sokan vallják Gömörben: „Ő a miénk.” Nagyon sokat dolgozik és meg kell mondani, csak csekély mértékben a saját hasznára. A közösségét szolgálja. Életútjából keresztmetszetet kapunk Gömör majd három évtizedes publicisztikájáról.

Egy rimaszombati cukrászdában lapoztuk fel gazdag, ma sem unalmas életpályáját. Az interjúból a kedves olvasó megtudhatja hogyan indult a pályája, hogyan került Budapestre és ott milyen kulturális tevékenységet folytatott, ismereteket szerezhet a hazai lapoknál, portáloknál végzett munkájáról, sokrétű és érdekes rimaszombati tevékenységéről, majd jelenlegi munkájáról és természetesen terveiről.

Hogyan indult a pályád?

Ahogy szokták mondani, minden a gyerekkorban dől el. Nagyon zárkózott gyerek voltam, se az óvodában, se az iskolában nem nagyon hallották a hangom. Mivel a szüleim dolgoztak, velük sokszor csak hétvégenként találkoztam, így elsősorban nagyanyám foglalkozott velem. Arra emlékszem, hogy mire iskolaköteles lettem, már folyékonyan tudtam olvasni, s talán nem véletlenül első komoly olvasmányélményem Cervantes Don Quijote című regénye lett, amely aztán elkísért egész életemben.

Már az alapiskolában és a füleki gimnáziumi évek alatt is az irodalom érdekelt, de mivel hadilábon álltam gimnáziumi magyartanárommal, Fehér Lászlóval, eszembe se jutott, hogy magyar szakra jelentkezzem. De hál’ istennek azok közé tartoztam, akiket még az a bizonyos legendás tanári kar tanított, így ha egyes tantárgyakat nem is szívleltem meg, emberséget tőlük tanultam.

Hogyan találkoztál a színházzal?

Az érettségi  eredményeim jóvoltából felvételi nélkül bejutottam a kassai Műszaki Egyetem kohómérnöki szakára, de gyorsan kiderült, komoly tévedés volt. Viszont itt és ekkor szerettem meg a színházat, a Thália Színpad minden bemutatóján ott voltam. Majd a rendszerváltás után felhívott Ádám Zita, hogy Budapesten, a Nemzetközi Előkészítő Intézetben nyílt egy nulladik osztály, amit kipróbálhatnék, hisz ösztöndíjjal is jár.

Nos, ez az ösztöndíj 4 500 forint volt, akkoriban őrült nagy pénz, s én megismertem Budapestet, de főleg a színházakat. Alig egy év alatt több mint száz előadást láttam, s mivel évfolyamtársaim azt hitték, értek is a színházhoz, az akkor alakult Wataridori Színkörükhöz rendezőnek „szerződtettek”. De akkor alakult a Tiszavirág folyóirat,  pár évvel később jött a NEI-LOM című diáklap, s a végén már annyi aktivitásunk volt, hogy azok egyeztetésére létre kellett hozni a Tiszavirág Baráti Társaságot. Fantasztikus évek voltak, fantasztikus emberekkel, akik ma meghatározó szereplői a szakmájuknak mind Magyarországon, mind a szülőföldjükön. Jómagam pedig máig ezekből az emlékekből és emberekből élek.

A lap védnöke Ferdinandy György volt. A Tiszavirág két felvidéki lapot is útjára indított, a Szőrös Kőt és a Gömörországot is. Ugyan egyik sem működik már, de mindkettő fontos szerepet játszott hosszú évekig a szlovákiai magyar kulturális életben. S amikor kételyeim támadtak a pályaválasztást illetően, mindig erőt és hitet adtak azok az emberek, akik ott álltak mellettem, így Somos Béla ottani magyartanárom, akivel a kilencvenes évek végén még a nagymegyeri szabadegyetemen, majd Rimaszombatban is előadást tartottunk a határon túli magyar irodalmakról, ahogy meg kell említenem atyai jó barátomat, Ferdinandy György írót, akivel véletlenül ismerkedtünk meg 1992-ben a Rátkai Klubban egy általam szervezett irodalmi esten, s mivel kétlaki életet élt, ha hazajött Miamiból Sas-hegyi otthonába, mindig a vendége lehettem kollégáimmal együtt. Az estjeinken pedig olyan neves művészekkel dolgozhattam, mint Béres Ilona, Horváth Sándor, Dráfi Mátyás, Mics Ildikó, Papp János, Lukács Sándor, Venczel Vera vagy az a Juhász Jácint, akitől alázatot tanultam.  A tervezett egy év helyett hét évet tölthettem a mára már lebontott épület falai között, miközben az ELTE-n magyar nyelvet  és színháztörténetet tanultam.

Tanulmányaid befejezése után hazajöttél és kezdődhetett az itthoni érdemi munka?

Ez akkor nem volt számomra kérdés, pedig Csoóri Sándor hívott a Magyarok Világszövetségébe felvidéki referensnek. Mai ésszel, s látva az elmúlt évtizedek szlovákiai történéseit, lehet, hogy már másképp döntenék. Miután hazajöttem, pár hónapig a rimaszombati Speciális Alapiskolában tanítottam, s ekkor kezdtem el komolyabban az írással is foglalkozni. Jarábik Gabriellának köszönhetően 2000-ben én lettem a Tompa Mihály Országos Verseny (Tompika) főszervezője, valamint a Csemadok Rimaszombati Területi Választmányának a titkára is Polgári László, majd Sebők Valéria oldalán.

Ekkor hoztuk létre a Szlovákiai Magyar Vers- és Prózamondók Egyesületét, de ekkor jött létre Szepsiben és Buzitán a Falusi Színjátszók és Esztrádcsoportok Országos Fesztiválja is, amely felnőttkorba lépve felvette Egressy Béni nevét. A Bénifeszt novemberben töltötte be a 25. évét, ahol évekig lehettem szakmai vezető olyan emberek mellett mint Boda Ferenc, Havasi Péter, Kozsár Zsuzsanna, Gál Sándor, Mihályi Molnár László vagy Zborai Imre. Szakmailag nem lehetett okom panaszra, akkor indult el a Ferenczy István Irodalmi- és Képzőművészeti Verseny, a Győry Dezső Napok, a Dobré slovo szlovák nyelvű szavalóverseny, a Pósa Lajos Irodalmi- és Közművelődési Kávéház (PLIKK), amelynek keretében olyan neves vendégeket fogadhattunk, mint Pomogáts Béla, Ardamica Ferenc, Batta György, Erdélyi Géza, Tököly Gábor, Csendes László vagy Venczel Vera, akiről kevesen tudják, hogy férje, a jeles iparművész, Czapp György is Rimaszombatban született. A Tompikán belül megalapítottuk a Kulcsár Tibor-életműdíjat is.  S hogy ne feledjem, ERESZ címmel lapot is alapítottunk.

Négy év után mégis otthagytad Rimaszombatot

Maradjunk annyiban, nem vagyok egy könnyű eset. Úgy éreztem, a Csemadok rimaszombati vezetői már nem bíznak meg bennem eléggé, vagy, ahogy egyikük évekkel később kijelentette, túl sokat akartam, ezért inkább elváltunk egymástól. S ekkor jött a Vasárnap pályázata, hogy felelős szerkesztőt keresnek. Megpályáztam, s bejött. Kiderült, Lovász Attila főszerkesztő fiatal, ütőképes csapatot keres, külsősöket és gyakornokokat is alkalmazott. Így dolgozhattam együtt többek között Kövesdi Károllyal, Vrabec Máriával, M. Csepécz Szilviával, Szabó G. Lászlóval, Czene Tamással és Lovas Róberttel is, akivel később is együttműködtünk a Gömöri Hírlapnál és más kiadványok szerkesztésénél. B. Kovács István egy alkalommal mérgében notorikus lapalapítónak nevezett, talán nem is gondolva arra, hogy életem legnagyobb dicséretét aggatja rám. Hisz a már említett lapok mellett ott voltam a szepsi fesztiválújság, a Lakoma alapításánál, a balogfali, sajógömöri és  ajnácskői községi lapok létrehozásánál, de én lehettem a Gömörilap internetes portál első felelős szerkesztője is.

A leghosszabb időszak mégis a Gömöri Hírlapnál töltöttél

Így igaz, 12 évet. Miután jó magyar szokás szerint a Vasárnap alakulóban lévő csapatát felülről szétverték, s anyám is betegeskedett már, hazajöttem Pozsonyból, ahol pár hónapig még a felvidek.ma hétvégi szerkesztőjeként és a Szabad Újság kulturális munkatársaként tevékenykedtem. A Gömöri Hírlapot  (GH) akkor hagyta ott magánéleti problémák miatt G. Kovács Gyula, s egyedül Homoly Erzsébet állta a sarat. Megjegyzem, akkor a GH még hetilapként jelent meg, egy ember eleve nem győzte a munkát. Így kerültem a laphoz, amely számos viszontagságon ment keresztül a 12 év során, hisz mindig az aktuális testület és  polgármester gatyamadzagján lógott.

Volt idő, amikor meg sem jelent, ekkor a városi portált erősítettük meg, majd havilapként indult újjá. Amikor 12 év után eljöttem, kétheti lap volt egy-egy szerkesztővel a magyar és a szlovák vonalon is. Volt olyan hat hónap még a hetilapos-korszakban, amikor mindkét változatot én szerkesztettem egyedül Gecse Attila fotós és Lovas Róbert társaságában, aki tördelt, fordított, írt, könyvelt is egy személyben. S mindezt minimálbérért, de ha még az útiköltséget is beleszámoltuk, aprópénzért.  De megcsináltuk, a lap szerencsére ma is él, s 2018-ban a lap egyik alapítójával, Hacsi Attilával egy antológiát is kiadtunk az elmúlt 50 év legjobb/legfontosabb cikkeiből.

De nemcsak lapot csináltunk Rimaszombatban, évekig szerveztem a Városháza Galériát is, ahol kéthavonta voltak kiállítások, amelyeken tehetséges fiatal képzőművészeknek és fotósoknak biztosítottunk bemutatkozási lehetőséget, sőt mintegy a PLIKK utódjaként évekig  szerveztem és vezettem az Esték a Gömöri Hírlappal című beszélgetés-sorozatot, amelyben főleg helyi íróknak és művészeknek adtunk bemutatkozási lehetőséget. Nagyon büszke vagyok arra, hogy elhozhattam Rimaszombatba az itt született, de Zürichben élő  kiváló írónőt, Ilma Rakusát is.

2019-ben hagytad ott a lapot, azóta viszonylag keveset hallani rólad

Úgy döntöttem, hogy bezárok ajtót-ablakot. Szerettem volna segíteni a szülőfalumnak, de három alkalommal is sikertelenül indultam a polgármesteri posztért. Úgy döntöttem, visszatérek régi tervemhez, s elkezdtem elfelejtett felvidéki személyiségeink, értékeink után kutatni. Szerettem volna már hasznát venni többezres könyvtáramnak. Ez irányú tevékenységemet eleinte a felvidek.ma, majd a Ma 7, az Előretolt Helyőrség, a Kassai Figyelő és a Gömöri Hírlap  fogadta be. Sose hittem politikai rendszerekben, ilyen-olyan árnyalatúnak hazudott demokráciákban, egyedül csak az emberben, az emberi nagyságban.

A kutatásaim során rá kellett jönnöm arra is, mekkora károkat okoztak a különböző hazug kánonok, amelyek egyes alkotókat érdemtelenül bebetonoztak, másokat viszont teljesen kitöröltek a köztudatból. Amit viszont nagyra értékelek, hogy egyes helyeken elkezdtek foglalkozni a saját régiójukkal, hisz ha a diákok többsége el is hagyja ezt az ezerszer megátkozott régiót, legyen az Balogfala, Gömör vagy Szlovákia, fontos, hogy az illetőt legalább egy apró szál továbbra is kösse a régióhoz, ahol ősei gürcöltek.

Említetted, hogy tanítottál is. Ebben milyen tapasztalatokat szereztél? 

Csak pár hónapig tanítottam, de azóta is több tehetséges, főleg roma fiatalnak próbáltam segíteni, lehetőséghez jutni. Rimaszécsen évekig megrendeztük a Nyújtsd a kezed! országos roma szavalóversenyt, míg a büszkesgeim/mentoráltjaim közül kiemelném a kitűnő brácsás/prímás Botos Béla Bumbit, aki ma már ugyancsak keresett zenész, s nemcsak a szülőföldjén,  Kresnye András fotóst, akinek a neve márkanév a régióban, s akivel több kiállítást is szerveztünk  vagy Bohó Markuszt, aki színésznek készül, de a színháztörténetben is annyira járatos, hogy nem egyszer hoz „kellemetlenül kellemes” helyzetbe, s akit szellemi örökösömnek is tekintek.

Az elmúlt évtizedekben tehát nagyon sok cikket írtál, egy időben színikritikákat is

Volt idő, amikor a kassai és a komáromi társulat összes bemutatóját láttam, de sajnos arra sosem volt időm, hogy klasszikus színikritikákat írjak, hisz ahhoz el kellene olvasni egy darabot, az előadást pedig legalább két alkalommal megnézni. Ma már lassan ott tartunk, hogy a társulatok meg is írják az előadásaikról szóló kritikát, s azt a lapok rendelkezésére bocsátják. Mindenki jól jár, a lapoknak nem kell útiköltséget és újságírót fizetniük, a társulatokat pedig nem éri kínos meglepetés.

Mostanában min dolgozol a tanulmányokon kívül?

Ez egy folyamatos munka, több tíz jeles személyiség vár feldolgozásra. Évek óta készül egy olvasmányos képeskönyv is, amely szülőfalumat, Balogfalát mutatja be. A könyvben olyan alkotótársak szerepelnek mint Ádám Zita, G. Kovács Gyula, Gaál Lajos vagy a két balogfali származású költő, Krausz Tivadar és Mihályi Molnár László. A kutatások során derült ki, hogy balogfali származású a magyar kabaré egyik megalapítója, Kőváry Gyula, akinek a fia, György is remek tollforgató volt, de sok szállal kötődik Balogfalához Czóbel Minka, a Nyugat egyik előfutára is. Remélem, hogy a könyv az idén megjelenik, vagyis nem unatkozom.

Köszönjük az interjút, erőt, egészséget kívánunk a továbbiakban az alkotói tevékenységedhez!

Mede Géza

fotó Juhász Dósa János archívuma