Tóth Ferenc: Találkozások a „Leleszi Pilvaxban”: Egyedül, nem magányosan

Nyitókép: Ihletre várva (a szerző felvétele)

Az idén Lelesz, pontosabban a legendás leleszi kávéház adott otthont az immár hagyományosnak mondható „Tiszai Nagy Menyhért” mesterkurzusnak. A nagyhírű lelkész- festő, illetve festő-lelkész, nem utolsósorban író, költő, zenész életpályája közismert, művei nemcsak hazai, hanem magyarországi és külföldi rajongók által is igencsak keresettek. A tanfolyam lektora fia, Nagy Zoltán „ENZOE”, aki eredetileg ugyan iparművészetet tanult Kassán, de aztán a prágai Károly Egyetem teológiai szakán végzett, emellett a Művészeti Akadémián a fotózással ismerkedett. A múlt század kilencvenes éveiben, apja hatására kezdett festészettel foglalkozni. Saját bevallása szerint nagy hatással volt rá Filep István és Dušan Baláž kassai festők munkássága, és természetesen a régi nagy mesterek alkotásai.

Az impresszionizmus az a mozgalom, amely véleményem szerint a leginkább meghatározta a modern festészet irányát, és tart a hatása a mai napig is – mondja. – A pillanatnyi benyomások, hangulatok fontossága. Operaénekesnő feleségem, Abaházi Nagy Lívia fellépése alatt ma ezt a két ötperces alkotást sikerült létrehozni – mutatja a két legfrissebb vásznat, melyet nyilván sokan szívesen felakasztanának nappalijuk falára.

A leleszi mesterkurzus a „Bodrogközi és Ung-vidéki Közművelődési Intézet” égisze alatt jött létre. Az intézet igazgatónőjét, Pakosta Andreát a kitűzött célokról, tervezett tevékenységekről kérdeztük.

Van megfogalmazott célja a kurzusnak?

A festészet népszerűsítése mindenképpen. Ha egy mód van rá, tartsunk művészeti alkotásokat otthonunkban. És ha lehet, ne legyen ez a „Lilaruhás nő” sokadik reprodukciója, mellette meg az erdőszélen bőgő szarvas. Inkább kövessük saját impresszióinkat vagy ízlésünket, ami minden esetben úgyis egyedi. Nagyon remélem, hogy az itt készült alkotásokat a gyerekek kirakják saját otthonukban.

Ez a fajta népszerűsítés volt a „Ticce” mozgalom egyik alapvető célkitűzése is.

Hogyne, magam is tagja voltam, illetve vagyok. Éppen itt, Leleszen alakult meg, hivatalos neve a „Ticce Bodrogközi és Ung-vidéki Alkotóművészek Társulata” volt. Az akkori Ifjúsági Klub egyetlen helyiségében találkoztunk rendszeresen, mai napig nem értem, hogyan fértünk el annyian. Ez az a kis épület mellettünk, ahol most az élelmiszerbolt van.

Hol is járunk időben?

A hetvenes évek elején. Az összejövetelek után itt, a kávéházban gyűltünk össze, ez volt a mi Pilvaxunk. A Ticce a kilencvenes évekig tartotta össze a helyi alkotókat, aztán a tagok megnősültek, szétszéledtek, más irányba fordult életútjuk, ahogy az lenni szokott. Írtam egy könyvet erről az időszakról, ha minden igaz, nemsokára meg is jelenik.

Az intézet igazgatónőjét, Pakosta Andreát a kitűzött célokról, tervezett tevékenységekről kérdeztük.

A tehetséggondozást emelném ki – mondja. – Ez a mai találkozó egyik célja is.

Tulajdonképpen hogyan kerülnek ide a gyerekek?

Egyszerűen jelentkeznek. Semmiféle erőszakos toborzást nem kívántunk véghez vinni. Az valahogy…nem az igazi. Ennek ellenére a létszámmal elégedettek vagyunk.

Gondolom, az itt jelenlévőknek már van valami fogalmuk az ecsetkezelésről, rajzolásról.

Általában alapfokú művészeti iskolákba járnak, de nyugodtan jöhet bárki, aki csak tehetséget érez magában. Ha nincsenek eszközei, az sem baj, ecsetet, festéket, vásznat tudunk biztosítani.

Ennek a mai találkozónak, meg a többi hasonlónak előreláthatólag milyen eredménye lehet, mondjuk úgy pár év távlatában?

Egy generáció kiesett, igyekeznünk kell kinevelni egy újat. Lényegében minden rendezvényünk ezt a célt szolgálja, illetve ide tartozónak gondolom a könyvtár és a Majláth- múzeum működését is.

A résztvevők nagyrésze kiskorú, de van amatőr művész is, aki már saját gyerekeivel jött. Van, aki zenéből merít ihletet, van, aki a csendes alkotás híve. Van, aki teljességgel saját impresszióira hagyatkozik – a kurzus lektorának nagy örömére -, és van, akit a tegnap este látott „Gyűrűk Ura” egyik jelenete ihletett meg. Mindenki fürgén tevékenykedik, senki sem unatkozik. Alkotó fantáziájú gyerek, festőgyerek mindig magányos egy kicsit. Ez már a mesterséggel jár. És minden bizonnyal jobb egy hasonló érdeklődésű társaságban magányosnak lenni, mint teljesen egyedül magányosnak lenni.

Tóth Ferenc