Biden-Putyin-csúcs után: Blöff, teszt, vagy valós fenyegetés Ukrajna orosz megszállása?

Nyitókép forrása: SITA/AP Photo/Andriy Dubchak

Az elmúlt napok egyik vezető nemzetközi híre az Ukrajna keleti határainál összevont orosz haderők, illetve a Joe Biden amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök hivatalos videókonferenciája. A nyugati sajtóban elsöprő többségében azok a hírek dominálnak, amelyek Ukrajna orosz megszállásának valószínűségét hangsúlyozzák. A szakértők azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy egy ilyen offenzíva túlságosan veszélyes egy racionálisan mérlegelő Oroszország számára. Ha lenne invázió, az Közép-Európának sem lenne mindegy, hiszen egy nyílt háború frontjának szomszédságában kerülnénk. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen konfliktus akár világháborúvá is fejlődhet. Épp ezért gyanúsak az orosz invázióról szóló hírek: egy háború elvileg senkinek sem érdeke, mert senki sem tudna profitálni belőle (eleget).

Oroszország számára Ukrajna jóval többet, mint amit a Nyugatnak jelenthet. A mainstream sajtóban megjelent tévés szakértők arról elmélkednek, hogy Oroszország történelmi birtoklási vágyat érez a függetlenedni vágyó Ukrajna iránt. Ez az indoklás nem alaptalan, ám eltörpül amellett a tény mellett, hogy Ukrajna esetleges NATO-csatlakozásával több száz kilométerrel közelebb kerülnének az orosz fővároshoz a kvázi ellenséges csapatok.

Oroszországnak a távolság volt a legfőbb fegyvere minden invázióval szemben, legyen szó Napóleonról, vagy Hitlerről. De a NATO kibővülne Ukrajnával, akkor az ellenség logisztikáját, utánpótlását megnehezítő távolság (stratégiai mélység) elveszne. Márpedig az Oroszországot érintő legsúlyosabb támadások mindegyike nyugati irányból érkezett eddig. George Friedman amerikai professzor emiatt vonatkozó elemzésében ki is hangsúlyozta, hogy míg a Nyugatnak Ukrajna területén nincsenek húsba vágó érdekei, addig Oroszországnak létérdeke kötődik hozzá.

A kérdés az, hogy Oroszország valóban elvesztette-e minden egyéb eszközét Ukrajna NATO-n kívül tartására, és ezért érzi elérkezettnek az időt a nyílt háború megkockáztatására, vagy csak blöfföl. Fehéroroszországot a Lukasenka elnökkel szembeni tömegtüntetéseknek hála sikerült teljes mértékben maga mellé állítania. Nyílt sebként már csak Ukrajna éktelenkedik.

Az orosz hadművelet tervei

Friedman elemzése szerint az Ukrajna keleti határainál összevont hadsereg nem elég nagy ahhoz, hogy megtörje az ukrán katonaságot, de ahhoz elég nagy, hogy elfoglalja a kulcsfontosságú ukrán pozíciókat. A Kijev által megszellőztetett állítólagosan orosz stratégia szerint három irányból történne a támadás: északról Fehéroroszország felől, délről, a Krím irányából és Keletről, Donbasz felől érkeznének csapatok, amelyek benyomulva Ukrajnába gyűrűbe zárják Kijevet és beveszik.

Oroszországnak megvannak egy ilyen tervhez a képességei, a szakértők mégis mértéktartásra intenek. A realitások ugyanis nem ennyire fekete-fehérek. Ukrajna hatalmas ország, Kijev felé haladva egyre nehezebbé válik a csapatok ellátása, lelassulnak, egyre több kulcsellátmányra (üzemanyag, muníció) van szükség, és még nem beszéltünk az ostromról. A háború egyébként is iszonyatos nagyságát tovább súlyosbítanák az azonnali európai szankciók, nem beszélve, hogy egy évtized munkája veszne oda azzal, ha Moszkva okot szolgáltatna az Északi Áramlat 2 tényleges elkaszálására.

Mindezt egy olyan Oroszországnak kellene kipengetnie, amely súlyos belső gazdasági problémákkal küzd. Az Intellinewson megjelent elemzés igen találóan világított rá, hogy míg a Krím annektálása nagy lendületet adott a megfáradt orosz politikai rendszernek, addig egy Ukrajna elleni háború inkább ellenkezést váltanak ki a választókban. Egyszerűen azért, mert a Krím elfoglalása kvázi egy lövés nélkül lezajlott, és mert az Krím volt. Ukrajna azonban az orosz lakosság nagy része számára idegen területnek számít – bár Putyin sokat hangoztatja, hogy az orosz és ukrán nép egy nemzet, de ezt azért kell tennie, mert már van egy egész nemzedék, akinek a Szovjetunió dicsősége csak egy fejezet a történelemkönyvekből.

Túl nagy ár a bizonytalan nyereséggel szemben

Ha pedig nincs szerencséje az oroszoknak, vagy az ukránok mutatnak nagy felkészültséget az invázióra, akkor elhúzódhat az offenzíva, és a Nyugat beavatkozhat. Például csapatok bevetésével Lengyelország felől (ők vannak legközelebb), és ha ezek kevésnek bizonyulnak, akkor előfordulhat, hogy az USA saját katonákat küld oda. Ettől a pillanattól kezdve pedig már kvázi világháborúról beszélhetünk.

A probléma az arányokkal van. Ilyen bonyolult és nagyon kockázatos kimenetelű, beláthatatlan gazdasági következményekkel járó és világháborúval fenyegető offenzívát indítani kétesélyes győzelmi esélyek mellett, túlzásnak tűnik. Feltéve, hogy Moszkva racionális döntéseket hoz.

Mindent összevetve, egy Ukrajna elleni invázió kockázata nincs összhangban a győzelmi esélyekkel és a győzelem hozadékával sem. Az Intellinews elemzője szerint amit látunk, az lehet akár egy „heavy-metal diplomácia” is. Ez azt jelenti, hogy Moszkva katonai mozgósítással akarja rábírni a Nyugatot, hogy olyanról beszélgessen, amiről nem akar beszélgetni. Esetünkben Ukrajna és Európa geopolitikai jövőjéről.

Nincs nagy választék tárgyalópartnerekből

Kijev és Európa is folyamatosan távolodik attól, hogy teljesüljenek a minszki megállapodás feltételei. Kijev csak az indokokat keresi a be nem tartásukra. A megállapodást tető alá hozó Normandiai Négyek békítőországai, Németország és Franciaország pedig átmenetileg kiestek a játszmából. Németországban új kormány alakult, Angela Merkel nyugdíjba vonult, az új vezetéssel időbe telhet kialakítani a párbeszédet. Franciaországban pedig már javában zajlik az elnökválasztási kampány – nem lehet elvárni Párizstól, hogy kampánymentes döntéseket hozzon.

A minszki megállapodás szavatolná, hogy Ukrajna nem lesz NATO-tag. Többek között olyan autonóm státuszt adna a keleti, szakadár régióknak, amellyel megvétózhatnák Ukrajna csatlakozását. Kijev azonban ellenáll, és próbálja kikerülni a vállalt kötelezettségek teljesítését. És megteheti, hiszen Európa jelenleg még önmagával sincs tisztában, nemhogy a vele szomszédos területekkel.

Oroszország jelenleg egyetlen emberrel tárgyalhat, és az Biden. Az egy másik kérdés, hogy Biden alkalmas-e ilyen tárgyalásokra, vagy sem, azonban jelenleg ő az egyetlen nyugati vezető, akivel releváns tárgyalásokat lehet folytatni. És valószínűleg lehetett is. Biden és Putyin a minap több mint két órán át beszélt egymással egy videókonferencia keretében. A hivatalos álláspont szerint Oroszország elmondta, hogy Ukrajna NATO-csatlakozása elfogadhatatlan számára, Amerika elmondta, hogy egy Ukrajna elleni invázió súlyos gazdasági és más szankciókat vonna maga után. Magyarul: Ukrajna státusában nincs elmozdulás, a minszki megállapodások sem kerültek le az asztalról, és Amerika a jelenleginél nagyobb katonai támogatást nem nyújt Ukrajnának, amennyiben az oroszok kényszerítik erre őket.

Ne fogadjunk a háborúra – de a békére sem

Érdekes volt az is, hogy miközben Biden kemény szankciókat emlegetett, kijelentette, hogy nyomást fog gyakorolni Németországra, hogy ha invázió indulna Oroszország ellen, állítsa le az Északi Áramlat 2 projektjét. Magyarul: ha Moszkva veszteg marad, indulhat a projekt, amely fizikailag készen áll, csak hatásköri és bürokratikus akadályokat gördítettek a tényleges üzembehelyezés elé. Nem lennénk meglepve, hogy ha az orosz csapatösszevonásokra épp ezért az alkupozícióért került volna sor.

A szakértők tehát úgy vélik, hogy az oroszok inkább blöfföltek, Bident tesztelték, de nem akarnak inváziót, mert nem éri meg számukra. A mainstream sajtó szerint azonban az orosz inváziós fenyegetés valós, ugyanakkor a sajtó érdekelt az orosz fenyegetés túlhangsúlyozásában, a lapeladásokon kívül azért is, hogy Bident kompetensebb személynek állíthassák be, aki megmentette szegény Ukrajnát a csúnya orosz medvétől, és elkerülte a világháborút.

Persze, senki sem lehet biztos a dolgában, és nem lehet kizárni az orosz invázió lehetőségét. George Friedman azzal zárta elemzését, hogy fogadni merne, hogy Moszkva blöfföl – de a házát nem tenné fel rá…

Körkép.sk