Tóth Ferenc: A múlt emlékei – Középkori kőhíd és apátság, avagy erre bandukolt Petőfi Sándor is

Nyitókép: Körkép.sk

Az 555-ös úton haladva a figyelmes vezető a leleszi kereszteződésnél kénytelen lassítani. Legalábbis, ha betartja a közlekedési előírásokat és figyelembe veszi a hetvenes korlátozó táblát. Minden rosszban van valami jó: vezetőnknek esélye van észrevenni a Bodrogköz egyik legszebb és legjellegzetesebb, noha terjedelmét tekintve igazán nem túl nagy építészeti emlékét: a középkorból származó Szent Gotthárd kőhidat. A hasított andezitből („szentesi kő”) épült híd szerkezetét tekintve hasonlít sokkal híresebb és nagyobb rokonához, a hortobágyi kilenclyukú hídhoz, noha attól lényegesen kisebb, és mindössze négy ívvel büszkélkedhet.

A Ticce mára már kiszáradt medrén átívelő hídnak egykoron ősz-tavaszi áradások tajtékzó rohamának állt ellen, nem is szólva a nehéz társzekerek soráról, akik csak a hídpénzt megfizetve haladhattak tovább.

Építői szaktudását dicséri, hogy a masszív híd ellenállt a századok viharainak és lényegében változatlan állapotban maradt a kései utókorra, éppen csak Szent Gotthárd szobrát távolították el a második világháború után.  A hídhoz vezető, ma már nem használatos, gyümölcsfák és galagonya kusza egyvelegével benőtt régi úton érkezett e helyre Petőfi Sándor, országjáró körútja során. „Úti leveleinek” tanúsága szerint, melyet Kerényi Frigyes barátjának küldött rendszeresen, Királyhelmecről érkezett, ahol igen nagy csalódás érte.

A szép tájjal és a „takaros lányokkal” igencsak meg volt elégedve, „De amennyire jóllakott e jelenésekkel szemem, annyira megéhezett gyomrom, midőn két óra tájban Király- Helmecre értem. Fölfegyverzett étvággyal rohantam a kocsmába, és… ott haltam volna meg éhen, ha történetesen nem lett volna kocsisom tarisznyájában kenyér és szalonna, mert a kocsmárosnak egy árva falatka ennivalója sem volt.” (Sietve megnyugtatok minden idelátogatót, hogy ez az áldatlan állapot mára a múlté, számos ”kocsma”, azaz vendéglő várja a kiéhezett turistákat.) „Valami egyórányira Király-Helmectől van Lelesz. Nagyszerű disznó-hizlaló hely. Van benne roppant barátklastrom.” Híres költőnk ezután Ungvár felé indult tovább, további látványosságok és új kalandok felé.

Említett figyelmes vezetőnk, amennyiben engedett kíváncsiságának és megnézte a jeles hidat (amelyen akárhányszor átkelhet oda-vissza, még hídpénzt sem kell fizetnie), esetleg érdeklődhet a „roppant barátklastrom” mibenléte iránt is. Hogy merre található ez a másik nem mindennapi látványosság, arról a híd mellett elhelyezett információs táblák készséggel tájékoztatják. A ”roppant barátklastrom” ugyanis nem más, mint a váci püspök által 1180-ban alapított premontrei kolostor, amely a falu melletti fennsíkon magasodik az ég felé.  Méretét tekintve igazat kell, hogy adjunk a koszorús költőnek: impozáns. Hatalmas. Az első kérdés, ami a szemlélőben felmerül: mit keres ebben a kis falucskában egy ilyen látványos építmény?

Mindenekelőtt: Lelesz (melynek neve az ősi magyar „Lelu” személynévből ered) azért nem is olyan kicsi. Jelenlegi 1870 lakosával messze felülmúlja az összes környező település lélekszámát. Sokkal több lakosa a dicső múltban sem volt, ám a premontrei rendház jelentősége és gazdagsága, nem utolsósorban nevezetes irattára messze földön híressé tette. Alapítólevele értékes korai nyelvemlékünk. Századokon át ún. „hiteleshely” volt, ahonnan számos fontos okiratot kelteztek.

II. Endre király itt helyezte el a meggyilkolt Gertrudis királynő kezét (más források szerint szívét). 1439-től mezőváros, mely hétfői vásárairól volt híres. A kolostor arany- ezüst kincse, egyéb vagyona – hozzá tartoztak nemcsak a környező települések, de Királyhelmec és Nagykapos is – szépen gyarapodott, ami néhány nemesi család érdeklődését is fölkeltette. Olyannyira, hogy emiatt rendszeresen ki is rabolták. A híres irattárat II.Rákóczi Ferenc Munkács várába vitte, ahol sok pótolhatatlan okiratot ágyúfojtásra használtak.

A nevezetes épületegyüttest körbejárva a látogató akarva-akaratlanul is belebotlik még a világháborúban elesettek emlékművébe, amelyet stilizált, de így is méretes tankcsapda- szögesdrót kerítés vesz körül.  Megrázó látvány még azok számára is, akik sem a történelem, sem holmi emlékművek iránt nem szoktak lelkesedni.

Figyelmes vezetőnk elégedetten távozik, nem győzve önmagát dicsérni, hogy megállt. Mennyi új látnivaló! Mennyi új ismeret! És mindez egy hetvenes tábla miatt! Lehetséges, hogy más településeken is érdemes lenne körülnéznie? Talán még akkor is, ha semmiféle tábla nem lassítja ezt a fene nagy modernkori rohanást?

Tóth Ferenc