Jókai, a nagy mesélő

Nyitókép: Körkép.sk

Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából rendezvények sora követi egymást szeretett szülővárosában, Komáromban is. A rendkívül termékeny írót a magyar irodalom kiemelkedő egyéniségeként tartjuk számon, mindezek ellenére korunk embere ritkán szánja rá magát egy-egy terjedelmesebb Jókai-regény elolvasására. E tény főként rohanó életvitelünk, az örökös időhiány következménye, de közrejátszik az író stílusa – a cselekmények szövevényessége is, a régies igealakok, a sok idegen, főként latin nyelvű idézet, kifejezés, amelyeket nehezen ért meg a mai olvasóközönség.

Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy az író több mint 100 regénye mellett rengeteg rövidebb lélegzetű írással, novellával, elbeszéléssel is gazdagította a magyar irodalmat. Lehet tehát ezekből is csemegézni; gyönyörködni művészi kifinomultsággal megalkotott mondataiban, tetszetős nyelvi elemeiben, hangzatos szavaiban. Mert Jókait olvasni esztétikai élmény!

Jókai személyiségét kiemelkedő irodalmi teljesítménye kapcsán számos formában igyekszik az utókor jellemezni, többek között „a nagy mesemondónak” is nevezik, talán híres komáromi szobrával összefüggésben, ahol Berecz Gyula mesélőként mintázta meg az időskori Jókait. Valószínűleg találóbb lenne egy árnyalatnyi különbséggel „a nagy mesélő” kifejezéssel illetni őt, s az előbbit pedig meghagyni Benedek Elek, Székelyföld híres szülötte számára, aki az egyik legnagyobb meseírónk, a magyar gyermekirodalom megteremtője volt – ő a nagy mesemondó.

E rövid kitérőt követően most pedig adjunk szót Jókai Mórnak, hadd meséljen ő saját maga szeretett szülővárosáról, Komáromról, a benne élő népről, a református templomról, ahová családjával együtt minden vasárnap ellátogatott. Ez a gyönyörű, válogatott szavakkal ékes stílus csakis Jókai kiváltsága – ő meséli legszebben; nem adatott meg számunkra a nyomába szegődni.

Jókai Mór: A leghátulsó pad – Visszaemlékezés

Sok szép templomot láttam széles e világban, de olyan szép egy sincs nekem, mint az én komáromi kálvinista templomom, ahogy én azt gyermekkoromban ismertem.

Nem a művészi festmények, nem a faragványok, nem a pillérek és boltozatok, nem is a pompás oltárok tették azt olyan széppé, hanem a nép, mely benne összegyülekezett. Belefért kétezer ember: – el is jött. A szószékkel szemben voltak az előkelő férfiak padsorai, azok mögött a hölgyek ülőhelyei. Mert a reformátusoknál hölgyek és férfiak elkülönítve ülnek a templomban. Fenn, az oldalkarzaton, az orgona mellett, sorakoztak a diákok, túl rajta az iskolás leányok, azon túl következett egy hosszú, az egész fal mentét elfoglaló karzat. Ennek a padjait megtörték a komáromi szekeresgazdák és hajósok, szép kék posztó mentékben, nagy ezüst gombsorokkal, széles filigrán ezüst mentekötőkkel. Egy pár padot egész hosszában elfoglaltak a várbeli veterán katonák, kik a napoleoni hadjárat emlékeül akkora vitézségi érdem-csillagokat viseltek a mellükön, mint egy csésze alja.

S mikor az orgona megnyitó hangjaira ez az ezer férfi egyszerre fölállt a helyéről, az olyan volt, mint a tengermoraj s utána a másik ezer, az asszonynép fölkelése, az meg szélzúgásnak vált be – selyemsuhogással. Mert selyemben, atlaszban, gradenápelben jártak a komáromi asszonyok és leányasszonyok, ha templomba mentek. S aztán, mikor ez a tábor rázendíté a zsolozsmát: «Jövet Szent Lélek Úr Isten !», az volt az égostromló riadó! Az az «állelúja, állelúja» bízvást az egekig felhangzott; nekem még most is a lelkemben hangzik. Azért nincs nekem olyan szép templom a kerek világon, mint a komáromi kálvinista templom, fehér falaival, egyszerű oszlopsoraival.

Pedig még akkor az a messze kimagasló tornya sem volt, azzal a moszkvai Kremlre emlékeztető kupolás réztetővel, aranyos csillaggal; – egy jámbor fatorony harangjai hívogatták isteni tiszteletre a hívek seregét.

… A század elején volt ez, a napoleoni harczok befejezte után, mindjárt az utolsó nemesi inszurrekczió nyomában.

Egy «új ember» telepedett le Rév-Komárom városában, mint hites ügyvéd, a kinek a neve volt «nemes Ásvay Jókay József.» Fiatal feleséget hozott magával: Pulay Máriát. Szegény leányt vett el, a kinek semmi hozománya nem volt. A hajdani köznemesi családok leányai mind szegények voltak: kelengye, hozomány azokkal nem járt a szülők éltében. Szülei maguk is nádas födelű hajlékban laktak. Voltam benne, emlékszem rá.

A legelső vasárnapon Ásvay Jókay József magával vitte a feleségét templomba. A főajtón, az utcza felől járulva be, a nejét a női padsorok előtt elbocsátá, maga pedig helyet foglalt a presbyterek osztályában, a második pad második helyén. (Holtig az volt az ülőhelye). Ott aztán csak az ájtatosságra volt gondja.

Hanem a felesége nem kapott helyet a hölgyek padjain. A nádas fedelű ház szülöttét lenézték.

Azok ott az első padsorokban mind előkelő asszonyságok voltak: földes asszonyok, kontignácziós háztulajdonosnők, hivatalnoknők, gazdag búzakereskedők, talpas kalmárok, aerariális literánsok hitvestársai. Azok csak nem szoríthattak neki helyet, – az idegennek!

Hátrább a padokban következtek a kirurgusnék, patikárusnék, lutrisnék, posztókereskedőnék, vásárusnék, sóraktárosnék, kanczellistánék, schreibernék, ötvösnék. Innen rangfokozatban a kőmívesnék, molnárnék, mészárosnék, halásznék, kávésnék, mézeskalácsosnék, szappanosnék, akikkel vetekedtek méltóságban a szekeresgazdánék, a kormányosnék, hajóácsnék, fullajtárnék, kötélverőnék; el nem felejtendők a kenyérsütőnék, pecsenyesütőnék, sajtosnék, kertésznék és teljes érvényre jutva a magyar és német szabónék, csizmadiánék, vargánék, timárnék, fejkötő varrónők – és egyéb arisztokrata hölgyek.

És ezek mind ünnepi pompában képviselték az előkelő társadalmat; a legújabb komáromi divat szerint halcsontos medereket, galléros wicklereket, keverített kádnyi selyemszoknyákat, tollal bélelt dudoros ujjú rekliket, schlingelt kötényeket viseltek, hosszú távitoppos fejkötőket keményített csipkefodorral, aranyvirágos szalaggal; a csilingelő aranyfüggő is hozzá tartozott. Már hogy adhattak volna ezek maguk között helyet a templomi padsorban egy olyan asszonynak, aki nem hord selyem ruhát, hanem egyszerű merino köntöst, czicz-kendővel, hozzá sima füllangló fejkötőt pántlika nélkül, csinált virág nélkül! – Minden padból elutasították az új asszonyt, a jövevényt.

A fiatal asszonyka azonban e megszégyenítésre se sírva nem fakadt, se el nem futott a templomból, hanem szépen oda támaszkodott a legutolsó padnak a támlányához s onnan hallgatta végig nagytiszteletű Kalmár József esperes uramnak a szónoklatát, a ki igen meghatóan prédikált arról a textusról, hogy a kik most utolsók, azok lesznek Isten előtt az elsők; még azt is bevárta, hogy az egyházfi odamenjen a hosszú rúdra akasztott helypénz-szedő persellyel, s ő is belehullatá a maga áhitatfillérét.

Nemes Ásvai Jókay Józsefnek pedig minderről nem lehetett tudomása. A templom nem theátrum, ahol az ember ülőhelyéből hátrafelé foroghat publikumot bámulni. Csak hazatérett tudta meg, hogy milyen megszégyenítés esett az ő szeretett hitvestársán.

. . . No, most állj elő, te híres! Te Mór a Jókay nemzetségből, mit csináltál volna «te» ebben az esetben? Futottál volna panaszra kurátorhoz, espereshez, presbytériumhoz, orvoslást követelni a sértés miatt, helyet pretenciálni a száműzött élettársadnak az úri gyülekezetben? Vagy küldted volna a szekundánsaidat a dölyfös asszonyságok férjeihez, s kihívtad volna őket egy szál kardra? – Vagy szépen végigkopogtattad volna az úri rend ajtait sunnyogva, kikunyerálni az előkelő dámák kegyes jóindulatát, hogy tűrjék meg maguk között a te szerény nevednek viselőjét – vasárnaponként – a templomban? – Válassz!

Nohát nemes Ásvai Jókay József egyiket sem választotta a három eshetőség közül, hanem elment Búza Sándor uramhoz, a ki becsületes asztalos mester volt s csináltatott vele egy díszes templomi padot politúrozott tölgyfából, a minek zöld posztóval volt behúzva a támlánya, hogy azt állíttassa be legutolsó padnak arra az üres helyre, a honnan a felesége a legelső isteni tiszteletet állva hallgatta végig, abba vezette bele a nejét.

S néhány év múlva az a leghátulsó pad lett a komáromi kálvinista matrónák és hajadonok legkedveltebb ájtatossági otthona. Még most is ott van: – a legutolsó pad, mint örök szimbóluma az Isten előtti egyenlőségnek.

Az írást a Vasárnapi Újság az író engedélyével vette át a Budapesti Naplótól (forrás)

A Jókai-visszaemlékezésben szereplő leghátulsó padot napjainkban is névtábla jelzi, amelyet vasárnap délelőttönként, vagy a csütörtök esti istentiszteletek alkalmával magunk is megtekinthetünk a komáromi református templomban. Legegyszerűbb a templom oldalsó, udvar felőli bejáratán megközelíteni.

Buday Mária

A képek a szerző felvétele