Megesz a kosz – Szelektáljunk, mentsünk pingvineket

Nyitókép: Tóth Ferenc

Bármely útmenti parkolóban állunk meg kies országunkban, láthatjuk, hogy sokan nem csak parkolni kívánnak itt. Évszázados tölgyfa tövében hopp, egy mosógép, odább dús csalánbokor alól autógumi kandikál ki, mesébe illő vadrózsabokor rejteget rozsdás gyerekkocsit. Itt egy jókora, még véres nejlonzsák, meg még vagy nyolc, amibe egyáltalán nem biztos, hogy levágott emberi testrészeket csomagoltak, ahogyan azt a krimiken szocializálódott modern ember automatikusan feltételezné. A felirat ugyanis lengyel, és azt tudatja mindenkivel, akit illet, hogy a csomagban tényleg testrészek voltak. Csak éppen nem emberé, hanem egy csirkéé, amit a lehető legnagyobb szabadságban neveltek és nem is kínoztak, így már mindenki lelkiismeretfurdalás nélkül megeheti.

Ebből az egy, de csak egyetlenegy szempontból az egész ország csodálatosan homogén, tartózkodjunk bár Keleten, avagy Nyugaton, Északon, netán Délen. Mosógép, autógumi, gyerekkocsi és nejlonzsák mindenütt van. A zsák ugyanazzal a felirattal, ami a lengyel gazdaság legendás túlélőképességét mutatja.

Sokan megkérdezték már, miért nem viszik ezek a megátalkodott környezetszennyező illetők valami lakhelyükhöz közel álló telephelyre a lomjukat? Hát, a tudományosan bizonyított emberi lustaságnak ebben kétségkívül nagy szerepe van. Sokkal könnyebb egy elhagyatott helyen bármit kidobni, válogatás nélkül, mint szelektálni. Az „Úgyis összeszedik a környezetvédők!” hozzáállás is elég gyakori, amiben benne van az is, hogy milyen jó az illegális szemetelés, mert különben ezek a szegény környezetvédők úgyis csak otthon unatkoznának. És innen már csak egy lépés az üzletközpontú javaslat: tulajdonképpen a környezetvédőknek kellene fizetniük a rendetleneknek, hogy lehetővé teszik számukra e nemes, jellemfomáló tevékenységet. (Reméljük, nem adtunk egy választási kampányötletet).

Akit valaha jósorsa elvezérelt már nyugati országba, látja a különbséget. Bécs belvárosában az aszfaltról „haluskát lehet enni”, ahogyan azt tapasztalt gazdasszonyok mondták a szomszédasszony konyhájára, annak legmagasabb rendű patyolattisztaságát kívánva kifejezni. Tessék? Hogy maguk is jártak Bécsben és a Mariahilferstrassén térdig gázoltak szemétben? Hogyne, kérem. Csakhogy ebbe a híres- hírhedt bevásárlóutcába, a kétkazettás magnók és a peep-show-k őshazájába szinte kizárólag csak kelet-európai vásárlók jártak. A híres isztambuli Kék Mecsettel vonhatunk némi párhuzamot, melynek költői szépségét senki sem tagadja, de sokan kissé kiábrándultan hangoztatják: – Szép… gyönyörű… de az a lábszag… Nos, a törökök a maguk ötszöri rituális mosakodásukkal semmiképp nem lehetnek a jelenség okozói. Egy turista ellenben, aki gatyarohasztó hőségben egész nap járja a tizenötmilliós várost – mondjuk ennyien laknak Magyarországon és Szlovákiában együttvéve – majd garantáltan lucskosra izzadt zoknijában becaplat a szent helyre – cipőben belépni tilos – hát…

Rendetlenek lennénk? Így, általánosítva biztosan nem. Az árokpartra szemetelők sem rendetlenek, merjük állítani, hogy éppenséggel fordítva, otthonukban valószínűleg minden szög a helyén van, porszem sehol. Csak hát megszoktuk, hogy az otthonunk, az más, ami meg azon kívül van, arról a szocialista állam bácsi gondoskodott minden szinten, hétköznapi állampolgárnak ehhez köze nem volt. Talán ez volt a rendszer legalattomosabb, legtöbb kárt okozó hatása: leszoktatott az önálló cselekvésről. Még a gondolkodásról is. Arról a tudatról, hogy a környezetünk is a miénk. Arról, hogy minden tettünknek következménye van, ezek lehetnek negatívak is, de elvileg kivédhetők. És azért az se teljesen fair, hogy a pet-palack ugyan visszaváltható, még pénzt is kapsz érte, csak éppen ezt előre kifizettetik veled.

Elfogadva a fogyasztói társadalom olykor kétséges áldásait, elfogadtuk azt is, hogy napról napra több szemetet termelünk. Minden kis apróság, amit vásárolunk, csomagolt, akár többszörösen is, ugyanakkor egy közönséges nejlonzacskót, amelyben tíz deka szalámi volt, meg egy másikat, amiben három kifli, meg egy harmadikat, amelybe öt banán, hazaérve azonnal kidobunk. Jobb esetben az osztályozott hulladékba, de akkor is. Ilyen rövid időre gyártani valamit, amiért még pénzt is adunk, azt eldobni, van ennek valami értelme azon kívül, hogy a nagyvállalatok tőkéjét gyarapítjuk? A totál higiéniában, minden bacilust száz százalék biztonsággal kiirtva totál szemetet termelünk, akaratunk ellenére.

A kidobott élelmiszerek külön problémát jelentenek. Falun nyomokban még mindig fellelhetők az egykori „hulladékmentes” életvitel maradványai. A kutya megeszi a csontot, a macska a tejbe áztatott száraz kenyeret, a tyúk meg a sertés mindent, ami az orra elé kerül.  A nejlonzacskókat akár többször is fel lehet használni, a megunt ruhanemű vagy akár régi bútor kirakható a ház elé, elviszik a rászorulók, és így tovább. Ha ehhez még szelektálunk is, igazán olyan kis mennyiségű hulladékot produkálunk, hogy jogos büszkeség dagaszthatja keblünket: minden fogyasztói fondorlat ellenére sikerült kis ökológiai lábnyomot hagynunk. Néhány pingvint megmentettünk.

Városi lakosként mindezt nem, vagy csak igen korlátozott körülmények között valósíthatjuk meg. Az élelmiszer a kukába kerül, jobb esetben falusi rokonokhoz. Ami persze kissé kockázatos, mert mégse küldhetjük el az anyós legendás káposztalevesét a nagynéninek, csak azért, mert a saját családunkban évtizedek óta senki nem evett káposztalevest és úgy néz ki, hogy az elkövetkező néhány évtizedben nem is akar. Panelházban élők olykor egészen őrült ötleteket valósítanak meg a kapott élelmiszerek megsemmisítésének céljából. De hát hiába minden, a fejlődést nem lehet megállítani. Hat óra hosszat főzöm a tyúklevest, mint nagyanyám, benne minden zöldséggel és fűszerrel, ami csak a kiskertben megtermett. Csodálatosan aranyló karikákkal, amiket Krúdy oly élethűen megírt és Latinovits, művészete legjavát nyújtva, zseniálisan eljátszott. Erre jön a gyerek és körülbelül nyolc perc alatt süt magának egy mirelit csirkemellet gyorsfagyasztott hasábburgonyával és már megy is vissza a képernyő elé. Hogy ne üsse meg az embert a guta.

A közelmúltban jelentős szemétdíj-emelésre kényszerült csaknem minden település. Ennek az intézkedésnek előreláthatólag nem az lesz az első következménye, hogy mindenki lázasan szelektálni kezd. Inkább nagy valószínűséggel tovább szaporodnak az illegális szemétlerakatok, szemétégetők. Egy szemétégető csak egy gödör, amelyet egy minibagger egy- két óra alatt kiás. Papír, plaszt, minden hamuvá ég benne, ha mindez apránként, kis mennyiségben történik, ugyan ki venné észre? (Bár panaszok azért előfordulnak: képzeljem, mi történt, már a szomszéd is az én gödrömbe hordja a lomját. Hát nem felháborító? Dehogynem. Nem lehet itt már tisztességesen illegális szemetet sem égetni. Micsoda világ.)

Mielőtt véső kétségbeesésünkben nekirohannánk folyónak, tengernek, ki-ki lakóhelyi adottságai szerint, azért történnek némi optimizmusra okot adó lépések is. Bizonyítottan egyre többen szelektálnak, még akkor is, ha mások nem. Ez egy falu közösségén belül mindössze annyit jelent, hogy a „rendes” szelektáló ráfizet a „rendetlen” nem-szelektálóra, mert a szemétdíjat súly alapján fizetik, a válogatott hulladék elszállítása viszont díjtalan. Egyszer talán, remélhetőleg a nem túl távoli jövőben azt is megérjük, hogy minden háztartás ténylegesen csak a saját maga által termelt, nem szelektált szemét után fog fizetni. Pillanatnyilag a szemét kidobálása büntetendő, de nem lehet minden bokor mellé strázsát állítani, aki lesi, ki, mikor, miért áll meg. Ahol megtörtént a bokorirtás, ott már nem áll meg egy szemetelő sem, mert messziről látszik.

Ha lehet, mindenki sepregessen a saját portája előtt. Szelektáljunk, mentsünk pingvineket. Másképp tényleg elönt a szemét, megesz a kosz.

Tóth Ferenc