George Friedman: Az európai egység fikciója egy amerikai találmány

Európa az utóbbi időben az Egyesült Államokban egyre inkább viták középpontjába került – különösen amiatt, hogy Amerika szeretne felhagyni az európai biztonság garantálásával. Divat lett arról beszélni, hogyan fog Európa reagálni erre vagy arra a globális eseményre. Ám ezek az események felvetnek egy alapvető kérdést: tulajdonképpen mi is az, hogy Európa?

A legfontosabb tudnivaló, hogy Európa nem egy ország. Egy kontinens, amely az ENSZ szerint körülbelül 44 országot foglal magában. Ezek az országok más nyelveket beszélnek, más kultúrával és történelemmel rendelkeznek – amelyek gyakran háborúkról és kölcsönös ellenszenvről szólnak.

Magyarországon születtem, majd kisgyermekként kerültem az Egyesült Államokba. Az első nyelvem a magyar volt, ezt beszéltük otthon, angolul csak később tanultam meg. Egy szót sem beszélek lengyelül, oroszul, szlovákul vagy románul – holott ezek Magyarország szomszédos országainak nyelvei. (Németül tudok valamennyit, bár elég rosszul.)

A szüleim nem bíztak Magyarország szomszédjaiban. Édesanyám még mindig fájlalta a trianoni békeszerződést, amely Erdélyt Romániához csatolta. Amikor egy unokatestvérem román férfihoz ment feleségül, Trianon szelleme egészen a Bronxig is követte a családot.

„Amerikai zóna”

Az ENSZ definíciója szerint Európa Izlandtól Oroszországig, az Atlanti-óceántól az Urálig, az Északi-sarktól a Földközi-tengerig terjed. Ám amikor manapság Európáról beszélünk, valójában a kontinensnek arra a félszigetszerű nyúlványára gondolunk, ahol azok az országok találhatók, amelyek a második világháború után létrehozott politikai és gazdasági struktúrák – nevezetesen a NATO és az Európai Unió – tagjai.

A Szovjetunió összeomlásáig ez a rész jelentette a frontvonalat a szovjet és az angolszász-amerikai hadseregek között: a keleti felét az oroszok, a nyugatit a nyugati szövetségesek tartották megszállva. A Szovjetunió bukásával ez a határvonal is eltűnt, és a korábban orosz fennhatóság alatt álló országok bekerültek abba, amit én „amerikai zónának” neveznék.

Az Egyesült Államok által megszállt területek – vagyis Nyugat-Európa – már a 18. századtól kezdve a világrendszer központját alkották, az Atlanti-óceán partvidékén fekvő országok ugyanis meghódították a világ nagy részét. Az atlanti–mediterrán országok birtokba vették az egész nyugati féltekét, Afrika jelentős részét és Ázsia hatalmas területeit.

Még egy olyan kicsi ország is, mint Hollandia, tekintélyes gyarmatbirodalmat tartott fenn. Olaszország, Franciaország és Nagy-Britannia felosztotta Afrikát, míg Spanyolország és Portugália Dél-Amerikát, Nagy-Britannia és Franciaország pedig Észak-Amerikát igyekezett bekebelezni.

A legnagyobb hatalmat azonban Nagy-Britannia építette ki – technikailag Európa része, de a La Manche-csatorna elválasztotta a kontinens többi részétől. Az ő birodalmuk ékköve India volt.

Nyugat- és Kelet-Európa

A kelet–nyugat közötti törésvonal tehát jóval a hidegháború előtt is létezett. Nyugat-Európa hozzáfért a világóceánokhoz, Kelet-Európa viszont nem. A még egységesnek nem nevezhető német államok egyfajta pufferzónaként szolgáltak kelet és nyugat között. Nyugat-Európa gazdagabb és erősebb volt, míg Kelet-Európa nagyrészt kimaradt a gyarmatosító kalandokból.

Ez a helyzet részben 1871 után változott meg, amikor Németország egységes állammá vált. Az egységesülés részben válasz volt a napóleoni Franciaországra, részben pedig az Osztrák Birodalom – egy német alapú entitás – jelentette kihívásra. A Németország és Ausztria közötti különbség részben vallási alapú volt – Ausztria katolikus, Németország protestáns –, részben dinasztikus eredetű: a német Hohenzollern-ház és az osztrák Habsburgok versengtek a vezető szerepért. A lényeg az, hogy az erős német nemzetállam megjelenése új geopolitikai helyzetet teremtett.

Németország egységesülése egyben válságot is előidézett. Három országgal is határos volt – Lengyelországgal, Ausztriával és Franciaországgal –, és egyszerre volt erős és kiszolgáltatott. Szövetséget keresett Ausztriával, szemet vetett Lengyelországra, és rettegett Franciaországtól.

Az új, egységes állam számára a legrosszabb forgatókönyv egy hármas koalíció lett volna, amely a német széttagoltság visszaállítását célozta. E kölcsönös félelmek és intrikák eredménye egy harmincéves háború lett, amely 1914-ben kezdődött és 1945-ben ért véget – egy rövid fegyverszünettel megszakítva. A háború végére Németországot ismét feldarabolták: keleti felét a Szovjetunió, nyugati részét az Egyesült Államok ellenőrizte.

Az USA-t egyre kevésbé érdekli Európa

Most, hogy Oroszország hanyatlik, az Egyesült Államokat pedig egyre kevésbé érdekli Európa, a kérdés az, hogy vajon a régi geopolitikai törésvonalak újra felélednek-e, és ha igen, Európa miként reagál majd. A kontinens valósága ugyanis mit sem változott: továbbra sem tud egységesen megszólalni, hiszen nincs közös nyelve, kultúrája vagy történelmi hagyománya.

Az „európai egység” fikciója – vagyis hogy Európa valójában Nyugat-Európát jelenti, amely pedig egységes politikai entitás – egy amerikai találmány. Amikor Németország és Franciaország, vagy Németország és Lengyelország között feszültség támad, valójában régi rémálmok térnek vissza. A valóság az, hogy „Európa” mint egységes entitás nem létezik – csak egy hely, ahol a kis országok rossz emlékeket őriznek egymásról.

Bármilyen kérdés, amely úgy hangzik, hogy „Mit fog tenni Európa?”, abból a hibás feltételezésből indul ki, hogy létezik egy egységes Európa. Ez az elképzelés egy amerikai konstrukció. A legfontosabb kérdés ma talán az, hogy Európa megmarad-e annak, aminek Amerika teremtette – egy soknyelvű, de közös érdekeltségek mentén szerveződő régiónak –, vagy visszatér a hagyományos, természetes állapotához: kis nemzetek laza halmazához, amelyek közös jellemzője, hogy félnek egymástól.

Nyolcvan évvel ezelőtt ez a kérdés az egész világot megrémítette. Ma azonban Európa már nem világbirodalom, hanem csak egy régió a sok közül, és a birodalmi háborúk logikája eltűnt. Az, hogy a kontinens hogyan kezeli régi sérelmeit és ellenségeskedéseit, nagyban meghatározza majd, mire számíthatunk tőle a jövőben.

Kelet-Európa a kontinens történelmének súlypontja

Meg kell értenünk, hogy mi is Európa ma. Nyugat- és Kelet-Európa továbbra is nagyon különböző világ. Sőt, ma már nem Németország, hanem Kelet-Európa az, amely megosztja a kontinenst. Az ukrajnai háború – bármennyire is megosztó – megmutatta Európának, hogy jelenleg nem kell tartania Oroszországtól. Ám Oroszország regenerálódhat, és újraéledhet benne a revansvágy. Így ma Kelet-Európa, és nem Németország, a kontinens történelmének új súlypontja.

Kelet-Európának – annak ellenére, hogy bizalmatlan önmagával és volt megszállóival, Oroszországgal és Németországgal szemben – most döntést kell hoznia, amely meghatározza majd Európa jövőjét. Összefog vagy külön utakon jár?

Igaz, hogy szegényebb Nyugat-Európánál, de ha egységre jut, gyorsan a kontinens geopolitikai pillérévé válhat. Lakossága képzett és intelligens. A legnagyobb gyengesége az a mélyen gyökerező hit, hogy alacsonyabb rendű, és így mindig áldozat marad.

Ami igazán összeköti a kelet-európai nemzeteket, az a közös európai betegség: egymással összeegyeztethetetlen nyelvek, kultúrák és történelmek. Egyetlen közös vonásuk van: a félelem – amelyet rendszerint európai, orosz vagy éppenséggel amerikai manipulációk aktiválnak.

Ha Kelet-Európa képes egységes fellépésre, újraírhatja a 20. század történelmét. Ha nem, attól tartok, ismét visszatérnek azok a dinamikák, amelyek 1871 és 1945 között formálták a kontinenst. Nem hiszek abban, hogy a NATO vagy az ENSZ hatékony szervezetek lennének.

Európa továbbra is kulcsszereplője a világpolitikának, ám mindig is egy vakmerő és meggondolatlan térség volt, amely civilizációnak álcázta magát. Az Egyesült Államok az elmúlt száz évben vagy háborúzott Európában, vagy őrséget állt ott katonai bázisain. Most azonban eljött a fordulat lehetősége. Amerikai állampolgárként személyesen is örömmel venném, ha Kelet-Európa némiképp levenné a terhet a vállunkról.

GeopoliticalFutures, Europe? What’s that?

Nyitókép forrása: magyar Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher