Martin Homza: Hogyan tekintsünk ma Szlovákia felől Szent István királyra

Nem fogjuk tudni megváltoztatni azt a tényt, hogy István királyból a 19. és 20. században magyar nemzeti szent lett. A magyar történelmi értelmezést azonban érveléssel, a gondolatok szabad piacán kissé módosíthatjuk. Írja: Martin Homza. A magyar történetírás 19–20. századi nagy nevei (Karácsonyi János, Marczali Henrik, Szekfű Gyula, Hóman Bálint, Bónis György, Györffy György, Kristó Gyula, Engel Pál és így tovább) után a Szent István király témájához ismét visszatért Nora Berend, könyvében: I. István, Magyarország első keresztény királya: A középkori mítosztól a modern legendáig.

A könyv tavaly jelent meg angol nyelven az Oxford University Press kiadásában. Miért érdemes erről a könyvről beszélni?

Az okok számosak. Kétségtelenül közéjük tartozik az aktualitás is, hiszen déli szomszédaink 1990 óta nagy stílusban ünneplik éppen augusztus 20-át mint Szent István király napját, ugyanakkor ez a magyar alkotmány ünnepe és a legjelentősebb állami ünnep is. Előre bocsátom: hagyják, ünnepeljék így. Ez az ő dolguk.

Mi azon, hogy a Duna középső szakaszán álló királyság megújítójából a 19–20. században magyar nemzeti szent lett, már nem tudunk változtatni. De érveléssel, a gondolatok szabad piacán kissé helyesbíthetjük a Szent István király alakjáról szóló magyar tudományos történeti értelmezést. És nem utolsósorban megváltoztathatjuk a mai szlovák szemszöget is ezzel az uralkodóval kapcsolatban. Ez pedig valóban jó ok arra, hogy reagáljunk az említett könyvre.

Nemzeti mítológiák lebontása

Kezdjük azonban kissé messzebbről. Ahogy a figyelmes olvasó bizonyára észrevette, a könyv címében is feltűnik a szlovákok számára ismert mítoszromboló motívum. Lásd például a Mýty naše slovenské (A mi szlovák mítoszaink) című könyvet, amely 2005-ben jelent meg, majd 2013-ban második kiadásban is. Ez utóbbi kiadás borítója már reagált is a pozsonyi várban felállított Svatopluk-szoborra.

Nem mintha ez annyira bölcs könyv volna, hogy beszélni kellene róla. De esetében, csakúgy mint a mostani magyar–angol esetben, egy bizonyos irányzat vagy módszer alkalmazásáról van szó: az emberi lét és a történelmi folyamat szemléletének módjáról. Ez az irányzat a dekonstruktivizmus, amelyet a francia gondolkodó, Jacques Derrida (†2004) honosított meg.

Az európai és világméretű gondolkodásban nagyjából az előző évezred utolsó évtizedeitől van jelen. Röviden összefoglalva a történettudományra való alkalmazása annyit jelent, hogy a történelmet történetekként látja. Olyan történetekként, amelyeket valamilyen céllal írtak meg. Felhívja a figyelmet arra, hogy értelmezésük nagyon szelektív. Kiemeli azonban leginkább azt, hogy mindez bizonyos aktuális gondolati koncepciók érdekében történik. E koncepciók alatt legtöbbször a „nemzeti történelem” fogalmát értik. A történészek feladata ezért nem csupán a dekonstruálás, hanem az efféle nemzeti történeti narratívák dekonceptualizálása is, amelyek célzatosan kitalált gondolati konstrukcióknak tekinthetők. Ezzel értelemszerűen összefügg a nemzeti történeti szimbólumokra való kritikus tekintet. Az egész dekonstruáló eljárást módszerük kedvelői „nemzeti mítológiák lebontásának” nevezik. Teszik ezt elég pontatlanul, a mítosz valódi értelmezésével szemben.

A mi szlovák mítoszaink

Ma már tudjuk, hogy a kiválasztott szlovák történészek kísérlete a szlovák történelem demitologizálására nem sikerült. Kritikájukból hiányzott a legfontosabb: a szlovákok mindmáig nem alakítottak ki saját történelmükről semmiféle domináns narratívát. Volt néhány próbálkozás, de egyik sem járt sikerrel (lásd Mit kezdjünk a mi történelmünkkel? című cikkemet a Štandardban).

Sőt, a helyzet még rosszabb. Még azt sem dolgoztuk fel, amiből egyáltalán kialakulhatna a mitológia. Több évtizede ugyanis a szlovák történeti ökoszisztémában nem sikerül rendszeresen kiadni a forrásokat történelmünkhöz (tisztelet a kivételnek). Pedig van egy intézet, egy akadémia kebelében, amelyet – nem tudni, miért – még mindig „szlováknak” neveznek, amelynek eredeti feladata éppen az efféle szövegek felkutatása és kiadása lett volna.

Miről nem beszél Nora Berendová

Ha valóban dekonstruktálni akarta volna a magyarok történelmi képét saját múltjukról, három alapvető témát nem hagyhatott volna figyelmen kívül, amelyekre véleményem szerint valóban építhető lett volna egy új és eredeti értelmezés Szent István szerepéről Közép-Európa történelmében.

Az első az, hogy az első keresztény vértanú, Szent István neve először személynévként jelent meg királyi névként a horvát királynő, Helena (Jelena) fiánál, Štefan Držislavnál († 997). Ez a uralkodó a Vaik–Szent István születése előtti időben élt. Érdemes tehát elgondolkodni azon, ki lehetett ennek a meglepő ötletnek a szerzője, milyen mértékben történt kulturális transzfer, és ki volt a közvetítője.

A második téma az, hogy miként kapcsolódik az imago Sancti Stephani regis a régebbi képhez, Szvatopluk, a szlávok királya alakjához, ahogyan azt én is néhány cikkemben bemutatom. Úgy tűnik, hogy épp Szvatopluk I. képe, mint rex confessor és rex iustus — a kereszténységet hirdető és a birodalom jogi-gazdasági rendjét megalapozó király —, ahogyan azt a Gesta regum Sclavorum 9. fejezete, vagyis a Szláv királyok tetteit bemutató Dukljanin-kronika tartalmazza, megelőzte Szent István képét, ahogyan azt a legkorábbi legendák szerzői ábrázolták. Éppen ezért hiányzik belőle még egy rövid összehasonlítás a korabeli reflexióról mindkét uralkodó esetében. Sajnos ez egy rendszerszintű hiba, amelyet a magyar történetírás a 19. század óta követ el, mivel tévesen feltételezi ennek a térségnek a megszakítás nélküli fejlődését.

A harmadik téma, amely jelentősen gazdagíthatta volna az oxfordi történész könyvét Szent István királyról, az a kontinuitás elve: a római egida alatti királyság folytonossága a Duna középső szakaszán Szvatopluktól Istvánig. Ezt az Uhorsko-poľská kronika már feljegyezte. E narratíva szerint István koronája nemcsak úgy érkezett Rómából, hanem az isteni gondviselés alapján, amely eldöntötte, hogy a szlávok és horvátok, akik megölték isten által kiválasztott királyukat (Kazimírt?), „maguk akarnak uralkodni”, elveszítették a jogot erre a királyi koronára. Ezt az „örök koronát” Rómából később Attila (Aquila) leszármazottja szerezte meg, aki megbosszulta a királygyilkosságot.

Ahogy az anonim krónikás tovább írja, ez valóban megtörtént. Bár az utóbbi időben nemzetközi szinten is kiemelt figyelmet kapott ez a forrás, az oxfordi történész gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta annak tanúságait. Pedig épp ez a krónika kulcsfontosságú lett volna a magyar történeti narratíva dekonstrukciójához, amely Szent Istvánt „született magyarként” állítja be, mivel tartalmazza a középkori gondolatot a Szláv Királyság folyamatos átviteléről az Ugró Királyságba. Erről a témáról talán majd legközelebb részletesebben.

Hasonlóképpen nem esik szó Szent István kardjáról sem, amely ma a prágai érsekség kincstárában található. Pedig kellene. Már csak azért is, mert minden valószínűség szerint ez a kard korábban készült, mint hogy Vaik (Viačeslav?) – keresztelkedése után István – megszületett volna.

Miről ír és mit kritizál Berendová

Berendová két teljes fejezetet szentel Szent István jobb kezének és az úgynevezett Szent István-koronának. Kezdeném a koronával. Ez az ikonikus ékszer – amelynek ma is a pozsonyi vár Koronatornyában kellene lennie, és nem a magyar parlamentben – valószínűleg soha nem állt István fején. Mivel soha nem vizsgálták alaposan, nagyon keveset tudunk az eredetéről. Nem ismerjük pontosan, mikor és hányszor alakították át. Egyetlen biztos dolog, hogy a jelenlegi állapota nem azonos azzal, ahogy azt az 1550 körül a Fugger-ház számára készített ábrázolások mutatják. Berendová professzor kritikája ezért indokolt.

Hasonlóképpen elfogadható Berendová felvetése a leghíresebb relikvia, Szent István király Szent Jobbja hitelességét illetően. Ez a relikvia ma a pesti Szent István-bazilikában található, és úgy állítják ki, mint a szent valódi testének egy részét, amely „pars pro toto” módon képviseli az egész szent testét, és így biztosítja a történelmi hitelességet.

A kutatásaim eredményei itt is egybevágnak a magyar történésznő megállapításaival. Egyszerűen fogalmazva: mivel a Szent Jobb említése csak Hartvik legendájában bukkan fel – ez a harmadik, kiegészített változata István hivatalos legendájának –, nyilvánvaló, hogy az alkotónak és különösen a megbízónak megvolt az oka arra, hogy ezt a relikviát beillesztesse. A leglogikusabb magyarázat az, hogy a Szent Jobb a megmaradt test pótlására szolgált, amely egyszerűen nem maradt fenn.

Ezt támasztja alá az is, hogy a korábbi legendák szinte semmit nem mondanak István testéről. A „kis legenda” („elevatio”) csak szerényen említi István testét, Hartvik pedig csupán a szent drága csontjairól ír, amelyekről később sehol nem esik szó. Minden írás és beszámoló kizárólag a Szent Jobbhoz kapcsolódik, amely Hartvik szerint „bűvösen szép” királyi gyűrűvel rendelkezett – a mai relikvia azonban ezt nem tartalmazza.

A Szent Jobb ábrázolása a 18. század második feléből és a mai fényképe. Forrás: a szerző archívuma

A relikvia hitelessége tehát számos okból megkérdőjelezhető. Bár a magyarok tisztában vannak ezzel, ez nem akadályozza meg őket abban, hogy augusztus 20-án ünnepi körmenetek során tiszteljék a Szent Jobbot.

Berendová professzorral azonban eltér a véleményem abban, mennyire jogos ez a dicsőítés. Az ő álláspontja világos: azt szeretné bemutatni a magyaroknak, hogy történelmüket tudatosan manipulálják. Számomra viszont elegendő megállapítani, hogy a középkori kutatás módszertani szempontjai szerint még a később kitalált, fiktív tényeknek is pontos funkciójuk van a közösség történetében. A Szent Jobb ma a magyarok történelmi büszkeségének kifejezéséhez elegendő, és a relikvia eredete másodlagos. Ahogy a Szent István-napi budapesti ünnepségek is mutatják, az oxfordi hang nem változtat ezen.

Miben lehet egyetérteni az oxfordi nézőponttal Szent István kapcsán

A mai magyar történelmi ortodoxia kritikája, amely a közös magyar–szlovák múlt értelmezését célozza, a szlovák történész számára üdvözlendő. A szlovákok ugyanis a magyarok történeti katekizmusát legalább a 19. századi „matica” történészek óta (Franko Víťazoslav Sasinek, Jonáš Záborský és mások) kritizálják.

Például a királyi korona Rómából Szent Istvánnak való küldésének motívuma. Ezt a történetet csak a Hartvik-legenda ismertette olyan formában, ahogyan ma ismerjük. E legendából származtatták később a magyar királyok úgynevezett apostoli jogait, amelyek feljogosították őket arra, hogy beleszóljanak az egyház ügyeibe, azaz püspökségeket alapítsanak és püspököket nevezzenek ki.

A 16. században még előkerült egy dokumentum, az ún. II. Szilveszter pápa bullája Szent István királynak, amely ezt a tényt jogilag is megerősítette. A levél hitelességét, leszámítva néhány kivételt, nem vitatták. Hitelességét azonban egyértelműen megkérdőjelezte a Matica slovenská krónikájában Jonáš Záborský 1869-ben. Erről Berendová nem tud, mivel a szlovák historiográfia eredményeit teljesen figyelmen kívül hagyja. Az első hitelességkritikát az állítólagos Szilveszter-bullára János Karácsonyi tulajdonította, aki azonban mintegy 30 évvel Záborský után írt a témáról – és Karácsonyi is ismerte Záborský érveit, ellentétben Berendovával.

Szent István, az első magyar vagy pannon király?

Egy dolog kijelenteni valamit, és másik azt bizonyítani, hogy a jól átgondolt gondolatot megfelelő tartalommal is alátámasztjuk. Maga a könyv címe, Stephen I, the First Christian King of Hungary, az angol nyelvben félrevezető. Két dolgot sugall: először, hogy a feldolgozás tárgya Szent István történelmi személye lesz. Pedig, ahogy a fentebb jelzett megjegyzésekből látható, Berendová nem elsősorban a történelmi Istvánról ír. Másodszor, azt, hogy ő az első magyar király, mivel az of Hungary angol nyelvterületen a Magyarországot jelenti.

Valójában nem tudjuk pontosan, hogyan címezte magát István. Nincsenek ehhez megfelelő forrásaink. Nem tudjuk, hogy István I. magát rex Hungariae-nek nevezte-e, amelyből mai angol cím, King of Hungary, származna. Így kétséges, hogy a könyv címében ezt a félrevezető információt szerepeltessük.

Berendová jól tudja, hogy a Kárpát-medence uralkodói magukat unisono rex (dux) PANONIA/PANONEIA/PANONIAN-nak nevezték, amit főleg a pénzérmék bizonyítanak, amelyeken saját címüket ezzel az elnevezéssel jelölték.

Néhány pénzérme az első királyaink auto-intitulációjával: SAMUEL (Aba) REX PANONEA, ANDREAS REX PANONEA, BELA REX PANONIA. Forrás: szerző archívuma.

Természetesen figyelembe kell venni, hogy külső szemlélő („exo”) tekintetében uralkodóinkat lehetett magyar királynak („rex Ungariae/Ungarorum”) látni. Ez főként a korabeli birodalmi írásokban volt így. A saját, „endo” megnevezésük inkább a Panonia kifejezést használta, amit a hiteles írások is alátámasztanak, például az 1055-ös tihanyi alapítólevélben, amelyet Andreas rex Pannoniorum adott ki.

Berendová tehát használhatta volna a könyv címében ezt a címet Istvánra, és indokolhatta volna azzal, hogy Istvánról még a legendák is „a pannon királyként” emlékeznek. Például a kisebb legenda, még kifejezetten a címében is – Vita et actus Sancti Stephani regis Pannoniorum.

A régi római Pannonia elnevezés előnyben részesítése az egész Kárpát–Duna–közti monarchia területére nem csak stratégiai technika volt az új dinasztia legitimitásának megerősítésére, hanem lehetővé tette a nyelvi, vallási és kulturális helyzet áthidalását a fiatal királyságban. Hasonlóan, ahogy a mai Brit-szigeteken a „Brit” kifejezés csak a királyi családra vonatkozik, a történelmi név összehangolja az angolokat a skótokkal, walesiekkel és észak-írakkal.

Valami Szent István anyjáról

Több bizonyíték is utal arra, hogy Nora Berendová nagymértékben a magyar történetírás narratívájára támaszkodik a korai magyar királyság történetének értelmezésében. Például nem világos, honnan veszi az írónő azt a magabiztosságot, hogy Szent István anyja Sarolta (Sarolt) volt. Korabeli források, mint Szent Bruno Quierfurti és Thietmar mérsékelt leírásai, nem ismerik István anyjának nevét. Az első legendák sem említik. Thietmar „beleknegini”-nek nevezi őt, és arról ír, hogy túlzottan iszik, sőt, haragjában állítólag megölt egy férfit.

Saroltot csak az Anonymus Notarius P. Gesta Hungarorum című művében nevezi így, amely azonban csak a 13. század első harmadában keletkezett. Kérdéses, mi volt ennek a műnek a valós célja. Egy amerikai román származású régész, Florin Curta 2023-ban publikált angol nyelvű cikkében a Gesta Hungarorumot akár parodisztikus lovagi regényként is értelmezte, amely a korai „privatizátorokat” gúnyolta, azokat, akik a 1222-es Aranybulla révén és újonnan szerzett birtokaik és kiváltságaik alapján elkezdték magukat natio Hungarica-ként, azaz magyar politikai nemzetként stilizálni.

Hasonló időszakban készült az Uhorsko-poľská kronika, amely Szent István anyjaként a krakkói Adelaida, egy vallásos hercegnő nevét adja meg.

Mindkét említett forrás retrospektív rekonstruálása a 10–11. századi eseményeknek, és inkább a szerzők és megrendelők politikai elképzeléseit tükrözik, mint a történelmi valóságot. Így Szent István anyjának első vagy második neve nem ellenőrizhető történeti forrásból.

A történelmi koncepció szempontjából azonban nem mindegy, hogy Szent István anyja magyar vagy szláv származású volt-e. Mivel Berendová nem lépett ki az uralkodó hivatalos történeti paradigmájából, Sarolta, a feltételezett erdélyi Gyula lánya előnyben részesítése érthető.

Ugyanaz a Gyula, akit Thietmar Prokuj néven is említ szláv néven. A magyar történésznő ragaszkodik ehhez az állításhoz, bár Sarolta és nővére Karlolda neve a férfi személynév, Károly női változatai. Curta megközelítése szerint Karolka mint Szent István anyja inkább humoros elemként értelmezhető.

Anekdota Hontról és Poznanról, valamint Szent István felcsatolása a Hron partján

Egy másik jó példa, amely jól illusztrálja, hogy Nora Berendová értelmezése mennyire támaszkodik a tendenciózus magyar történetírásra, az az állítás, miszerint Hont és Poznan vajdák a 14. századi Veľká uhorská skladba szerint a Hron folyó partján felcsatolták Szent Istvánt. Berendová szerint ez a történet későbbi betoldás, és szerinte a 10. század végén még nem létezett ez a szokás, ezért az esemény leírása nem hiteles.

Az írónő László Veszprémy másik kortárs magyar tudósra hivatkozik, de a valóság éppen az ellenkezője, amint azt Šimon Ungerman morva régész 2015-ben közölt tanulmánya is bizonyítja: „A 9. századi frank uralkodók fiairól tudjuk, hogy 13–15 éves korukban ünnepélyesen felcsatolták őket karddal, ezzel fogadták őket felnőtt férfiaknak és harcosoknak. (…) A karoling uralkodó átadta birodalma kormányzását utódjának úgy, hogy ünnepélyesen felcsatolta neki a kard övét, átadta a királyi öltözetet, a koronát és a jogarát.” Ungerman emellett bőséges irodalmi hivatkozást nyújt a témához.

A történet késői keletkezéséről szóló állítás a Hont és Poznan vajdák által Szent István felcsatolásáról a kortárs magyar történetírásban politikai és ideológiai funkciót töltött be. Jána Lukačka 2002-es kutatásai szerint mindkét személy a pre-uhor aristokrácia rétegét képviselte, amely a Mojmírovics dinasztia kihalása után is fennmaradt a nyitrai fejedelemségben, és tovább élt az Árpádok alatt. Ezt nemcsak területi kötődésük, hanem eredeti szláv nevük is bizonyítja. A későbbi népi etimológiai torzítások csak el akarták fedni ezt a tényt, például Hont nevét a későbbi betoldás szerint a német „Hund”-ból eredeztették.

Szent István kardja és Berendová szelektív faktográfiája

A saját történészi tapasztalatom szerint azonban nem ismerek olyan nemesi nevet, amely az „ember legjobb barátja” kifejezésből származna. A történet, amely Hont és Poznan németeknek tulajdonítja Szent István felcsatolását, és későbbi középkori invencióként kezeli, tipikus példája a magyar ortodox értelmezésnek az első királyság kezdetéről. Sajnos, bár Berendová deklarálta, hogy ezeket a képzeteket szeretné lebontani, valójában éppen az ellenkezőjét teszi. Ezen kívül még számos más példát is lehetne hozni.

Ugyanakkor egy másik tényező sem illeszkedik: milyen karddal csatolták fel Szent Istvánt a híres Cupan elleni összecsapás előtt? Jelenleg csak egyetlen ismert tárgy van, amellyel ez megtörténhetett: az már említett Szent István király kardja, amelyről Berendová taktikusan hallgat.

Ahogy a fentiekből világos, Nora Berendová a saját kommentárjaihoz kiválasztott faktográfiában szelektív. Könyve ugyan azzal a céllal íródott, hogy dekonstruktálja a magyar történeti narratíva egysíkú, nacionalista értelmezését Szent Istvánról, de valójában nem lép túl a magyar történetírás fő tézisein. A kortárs magyar történeti narratíva kritikája során végül ő maga is beleszorul ebbe a keretbe. Megérthető tehát, hogy a mai magyarok olyan történelmi képzetekkel rendelkeznek, amelyeket évszázadok során különböző médiumok közvetítettek számukra, és amelyeket magukévá tettek. Számomra azonban elfogadhatatlan, hogy e vélemény kritikája oltalma alatt az oxfordi történeti tekintély a nemzetközi angol nyelvű tudományos világba vezeti ezt a nézetet.

Miről nem beszél Nora Berendová

Ha valóban dekonstruktálni akarta volna a magyarok történelmi képét saját múltjukról, három alapvető témát nem hagyhatott volna figyelmen kívül, amelyekre véleményem szerint valóban építhető lett volna egy új és eredeti értelmezés Szent István szerepéről Közép-Európa történelmében.

Az első az, hogy az első keresztény vértanú, Szent István neve először személynévként jelent meg királyi névként a horvát királynő, Helena (Jelena) fiánál, Štefan Držislavnál († 997). Ez a uralkodó a Vaik–Szent István születése előtti időben élt. Érdemes tehát elgondolkodni azon, ki lehetett ennek a meglepő ötletnek a szerzője, milyen mértékben történt kulturális transzfer, és ki volt a közvetítője.

A második téma az, hogy miként kapcsolódik az imago Sancti Stephani regis a régebbi képhez, Szvatopluk, a szlávok királya alakjához, ahogyan azt én is néhány cikkemben bemutatom. Úgy tűnik, hogy épp Szvatopluk I. képe, mint rex confessor és rex iustus — a kereszténységet hirdető és a birodalom jogi-gazdasági rendjét megalapozó király —, ahogyan azt a Gesta regum Sclavorum 9. fejezete, vagyis a Szláv királyok tetteit bemutató Dukljanin-kronika tartalmazza, megelőzte Szent István képét, ahogyan azt a legkorábbi legendák szerzői ábrázolták. Éppen ezért hiányzik belőle még egy rövid összehasonlítás a korabeli reflexióról mindkét uralkodó esetében. Sajnos ez egy rendszerszintű hiba, amelyet a magyar történetírás a 19. század óta követ el, mivel tévesen feltételezi ennek a térségnek a megszakítás nélküli fejlődését.

A harmadik téma, amely jelentősen gazdagíthatta volna az oxfordi történész könyvét Szent István királyról, az a kontinuitás elve: a római egida alatti királyság folytonossága a Duna középső szakaszán Szvatopluktól Istvánig. Ezt az Uhorsko-poľská kronika már feljegyezte. E narratíva szerint István koronája nemcsak úgy érkezett Rómából, hanem az isteni gondviselés alapján, amely eldöntötte, hogy a szlávok és horvátok, akik megölték isten által kiválasztott királyukat (Kazimírt?), „maguk akarnak uralkodni”, elveszítették a jogot erre a királyi koronára. Ezt az „örök koronát” Rómából később Attila (Aquila) leszármazottja szerezte meg, aki megbosszulta a királygyilkosságot.

Ahogy az anonim krónikás tovább írja, ez valóban megtörtént. Bár az utóbbi időben nemzetközi szinten is kiemelt figyelmet kapott ez a forrás, az oxfordi történész gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta annak tanúságait. Pedig épp ez a krónika kulcsfontosságú lett volna a magyar történeti narratíva dekonstrukciójához, amely Szent Istvánt „született magyarként” állítja be, mivel tartalmazza a középkori gondolatot a Szláv Királyság folyamatos átviteléről az Hun Királyságba. Erről a témáról talán majd legközelebb részletesebben.

A szerző a szlovák és a középkori történelem professzora, a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának Szlovák Történelem Tanszékén tanít. Több könyvet írt, legutóbbi műve a Murices Novae avagy Új tövisek (Pozsony, 2020), amely hamarosan második kiadásban is megjelenik.

Marker – Martin Homza: Ako sa dnes pozerať zo slovenskej strany na svätého Štefana Kráľa

Nyitókép: MTI