Lassan Itt a tavasz, futni kéne már, a térdszalagom összevarrva, feszes – vetettem fel bizonytalanul házi orvosomnak. Hogy ezzel a térddel gyorsan felejtsem el, legfeljebb sakk, és ott sem futó, hanem kisléptékű, kisreményű paraszt, és sakkozni is csak előrenyújtott, nem egymásra rakott lábakkal, hogy ne feszüljön, ne terhelődjön.
És a megfázás, amiért hívtalak, Bubókám? Lábadozik, de ez azért enyhe túlzás, mert ilyen térdeken lábadozni lehetetlen. Csoda, hogy kibírta hordani ezeken! Nagyon vicces!
De a házi orvosa – aki bűzlött a házitól, mert előttem egy házban erősen kínálgatták (pedig az egyháznak megígérte, hogy soha többé, de ha az orvos hívő lenne, kenyeret vesztene) – nem tudja, hogy amikor még kis srác voltam, és bámultam a felnőtteket, és ha a jégtörő Mátyás után beleszippantottam a levegőbe, rögtön megéreztem a fű illatát, aztán már senki se tudott lefogni, betegen se, anya se, asszony se.
És ma se! Futás közben arra gondoltam, hogy miért nem lehet a temető környékén futni, esetleg versenyt a sírásókkal és az idővel? Miért nincs ott futópálya, kifutópálya, életpálya, élettelen pálya? Temetői élet(unt)pályamodell a pedagógusi helyett?
Pedig holtvágány az van a vasúti töltés és a temetőfal közötti egykori grundon, azt tudtam, régen sokat fociztam ott békésen békeidőben magyarokkal, szlovákokkal (akkor még 50:50 –re hoztuk a meccset a városban, ma már 24-76 oda). Így múlunk csöndesen…
A labdát kergetve nem egyszer holtvágányra futottam, akkor még nem sejtettem, hogy felnőttkorban is történhet ilyesmi. Esetleg kijöhetne hozzám a temetőpalánkon túlról anya is futni, akinek a duplaszaltó és a svédszekrényes tigrisbukfenc volt a kedvence, csak úgy, futás közben.
Nekem meg a svédasztalos fogadás… Fogadjunk, hogy hamarabb fent leszek a rúd tetején, szokta nekem mondani a tornateremben! És még fel se néztem, már ott téblábolt a rúd tetején. Szégyelld magad, gyerekverő rúdtáncos! Ettelek volna meg!
A csúcson aztán abba kellet hagynia, negyvenháromban még magyar bajnok szertornában, negyvenöt után a nagyhatalmi döntések és a benesi, köztársaság elnöki dekrétum miatt hontalan magyar bajnok kíntornában, kínjában. Akkor még hol volt a határtalan Európa?
Amott az elveszett hon, emitt a hontalanság! Pedig olimpiai álmokat is szövögetett az édesanya, szül. Hecskoova, két fiúgyerek maradt meg belőle. Lehetett volna lánykori neve alapján akár Cáslavská, ha már Keleti Ágnes nem lehetett, helyette később jött Alzheimerova.
Ez utóbbi legyőzte, Trianonova csak meglopta. Pedig a 16 fokos Csorba tóban „tegnapelőtt” még együtt úszkáltunk, anya és fia. Bravo, bravo! – integettek elismerően a keletnémetek, pedig nekik se meleg a tengerük.
És a régi focicimborák? Már szinte egy csapatra valóan vagytok pályán-kívüliek, (temető)falon- belüliek. A szegény Hegedűs mesélte az egyik foci és három sör után, hogy a Pálinkással, a Borossal meg a Trombitással egyszer így négyesben keltek át egy szigorúan őrzött vonaton a szigorúan őrzött csehszlovák – magyar határon.
Merre lesz a kirándulás, uraim? – kérdezte tőlük huncutkodva a pecsételő magyar útleveles. Mit gondol, ilyen nevekkel a Szépművészetibe? – hangzott a félreérthetetlen válasz.
Majd ha legközelebb kimegyek anyámhoz, apámhoz, viszek nektek is virágot, focicimbik, meg teszek a holtvágányra is. Magamnak még nem…Mert ma még azt súgta futás közben a tavasz, hogy várjam a májust….
Száraz Dénes
Nyitókép: csampas.blogspot.com
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
