Felvidéki magyar stratégiák II.: Gyűjtőpártiság – csapda vagy megoldás?

Nyitókép forrása: A képen a három „magyar” párt fúziójáról szóló szerződés ünnepélyes aláírása látható a három pártelnökkel: Forró Krisztián (MKP, középen), Sólymos László (Most-Híd, balra) és Mózes Szabolcs (Összefogás, jobbra). Fotó: Körkép.sk/KL

Szeptemberben tisztújítás vár a Magyar Szövetségre, amely a 2023-as előrehozott választások óta az egyetlen olyan párt a szlovák politikai palettán, amely magyar agendával rendelkezik. Már most legalább három lehetséges elnökjelöltről beszélnek, és sokan úgy vélik, az elnök személye alapjaiban fogja meghatározni, hogy a Magyar Szövetség által megszólítani hivatott választók tömege, mely szlovák pártokat fogja a jövőben erősíteni. Az egyes elnökjelöltekhez köthető sajtóorgánumok elemzései alapján továbbra is nehéz kérdéseket kellene megválaszolni. Az egyik ilyen a Magyar Szövetség gyűjtőpárt jellegének fenntartása vagy elvetése.

A magyar politikai érdekképviselet (már ha ennek lehet nevezni) 2020 óta nevezi magát gyűjtőpártnak. Az elképzelés abból alakult ki, hogy az évtizedes politikai megosztottságon felülemelkedve egy ideológiailag sokszínű párt jöjjön létre, amely egyeduralkodó a piacon. Más szavakkal: ahelyett, hogy az egyes pártok javították volna a kapcsolatukat a választókkal, inkább úgy döntöttek, monopolhelyzet kialakításával kényszerítik a tömegeket, hogy a magyarnak mondott képződményre voksoljanak.

Az elképzelésnek vannak matematikai okai is. A felvidéki magyarok részaránya Szlovákiában 7,7 százalékra esett vissza, a parlamenti bejutási küszöb 5 százalék. Ilyen körülmények között ahhoz, hogy a magyar választók saját képviseletet küldjenek a parlamentbe, olyan politikai és közösségi egységre lenne szükség, amely képes mozgósítani és a saját oldalára állítani a magyar választók 65 százalékát.

Ez nem csak azt jelentené, hogy a magyarok nagyobb arányban mennek el választani, mint a szlovákok, hanem azt is, hogy minden urnához járuló kizárólag egyetlen magyar pártra adja le a voksát.

A kihívás gyakorlati szempontból kivitelezhetetlen. A valóság azt mutatja, hogy a magyar választók 30-40 százaléka nem megy választani, passzív, kiábrándult, nem tartja hitelesnek a jelenlegi politikai képviseletet. Másik 30 százalék szlovák pártokra adja le a voksát, vagy azért, mert jobban azonosul a szlovák pártok programjával, vagy azért, mert nem akarja, hogy elvesszen a szavazata azzal, hogy egy parlamentbe bejutni képtelen magyar pártra szavaz. A fennmaradó 30-40 százalék szavazott a 2020-ban monopolhelyzetbe hozott Szövetségre, később Magyar Szövetségre.

A gyűjtőpárt politikája első ránézésre tehát szükségszerűség, ugyanakkor eddig csak kudarcot hozott. Miért?

Kudarcra ítélve

A gyűjtőpárt mindenféle ideológiai vonalat magához hívott, elkerülhetetlenül felhígítva saját agendáját. Egy olyan világban próbált meg „mindenféle” lenni, ahol az egyes politikai irányok között áthidalhatatlanná váltak a szakadékok a legfontosabb kérdésekben.

A liberális-progresszív vonal LMBTQ-propagandával, Ukrajna és a háború támogatásával, az anyaországról való teljes pénzügyi leválással, a migráció támogatásával és a progresszív szlovák pártoknak és Brüsszelnek való behódolással nyomult és nyomul azóta is.

A párt konzervatív szárnya a demográfiai válságot megfordító családpolitikát, békét, brüsszeli fordulatot, konzervatív-keresztény értékrendet és az anyaországgal való szoros együttműködést szorgalmazta.

A kettő között voltak a semlegesek egy szűk csoportja, akik próbáltak egyensúlyozni a két oldal között, vagy azért, mert az ő nevükhöz kötődött az összeegyeztethetetlen politikai célok összetákolása, vagy azért, mert még maguk sem döntötték el, melyik oldal felé kötelezzék el magukat megfelelő pozíciók ellenében.

Mindez belső konfliktusokat idézett elő. Annak ellenére, hogy a Magyar Szövetség által megszólítani akart választók háromnegyede nemzeti-konzervatív beállítottságú volt, a konzervatív szárny politikai súlya névleg 50 százalékos, a gyakorlatban viszont csak 20 százalékos volt. Miért írom ezt?

Azért, mert a konzervatív szárny folyamatosan meghátrált a kulcskérdések kapcsán, csak hogy egyben tartsa a pártot. Értsd: folyamatosan engedett egy blokkoló kisebbségnek, hogy fenntartsa a párt monopolhelyzetét. Leegyszerűsítve, a konzervatívok között hiányzott a politikai és szellemi tőke ahhoz, hogy saját pártként sikert érjenek el, de hiányzott még ahhoz is, hogy egy gyűjtőpárton belül a saját politikai agendájukat érvényesítsék. Még cinikusabban fogalmazva: a közösségi célokat feláldozták a parlamenti ambíciók oltárán.

Bizonytalanságuk pedig a választókat is eltántorította, akik a sokadik kudarc után már csak háborogtak, vagy ami még rosszabb, csak legyintettek.

Felvidéki magyar stratégiák I.: Miért a béke és nem a háború

Blokkoló liberális kisebbség

A párton belül tehát kialakult egy konzervatív többség, és egy blokkoló kisebbség, amelynek fő célja az volt, hogy a párt sikertelen maradjon, nehogy bebizonyosodjon, hogy valódi konzervatív politikával sikert lehet elérni.

Ha a gyűjtőpárt nemzeti, keresztény, konzervatív, szuverenista politikája domináns tudott volna lenni, akkor lehet, hogy a liberális választókat (a potenciál egy negyedét) elvesztette volna az MSZ, de valószínűleg aktiválni tudta volna a nem szavazó réteget, akik számbelileg többen voltak. Ezzel a reménnyel kecsegtetett 2023-ban Gyimesi György érkezése a pártba, és ez volt az oka annak, hogy a Most-Híd liberális vezetése elment a falig, hogy Gyimesi érkezését megakadályozza.

Ha az MSZ valódi konzervatív politikát folytatva bejutott volna a parlamentbe, vagy az EP-be, az azt jelentette volna, hogy a nemzeti vonal életképes, rengeteg választót ismét sikerült volna bekapcsolni a közéletbe, akik a konzervatív agendát erősítették volna.

Így, hogy a blokkoló kisebbség saját pártjuk kudarcára építve, a gyűjtőpárt ideológiája mögé bújva sikeres szabotázsakciókat hajtott végre, az történt, hogy a konzervatív választók egy része továbbra is passzív marad, egy része szlovák pártokra szavaz, a párt béna politikája a liberális magyarokat pedig a PS-hez tereli. Vagyis a felvidéki magyar politika nem tudja magát úgy megszervezni, hogy a közösségi érdekek érvényesülni tudjanak. Helyette marad az ad hoc, érzelmektől túlfűtött, a sajtó hangulatkeltéseivel könnyebben manipulálható felvidéki magyar közélet, amely igen sok fejfájástól kíméli meg a szlovák pártokat.

Lehet-e másképp?

Ez volt a múlt. A kérdés, hogy a gyűjtőpártnak lehet-e más a jövője.

Ez lényegében a magyar konzervatív politikusoktól függ. Attól, hogy képesek erőt mutatni, és kellő határozottsággal meghatározni a kereteket, amelyek szerint egy gyűjtőpárt működhet. Ez többek a liberális kisebbség blokkoló képességének megszüntetését jelenti.

Véleményem szerint erre az MSZ mostani, de jövőbeli vezetése is képtelen lesz. Nem csak saját gyengesége okán, hanem azért is, mert a nyíltan, vagy inkognitóban progresszív-liberális politikusok mögött hatalmas külső erők állnak: Brüsszel, NGO-k hada és a sajtó igen tetemes része. És mivel a progresszív erőtér stratégiai célja nem fog változni, és továbbra is a magyar közösség megosztása, az indulatok gerjesztése, és a magyar konzervatív politika elszigetelése lesz a küldetése, kompromisszumra nincs esély.

Mi kellene egy jól működő gyűjtőpárthoz?

Mindennek ellenére játszunk el a gondolattal, hogyan működhetne megfelelően egy gyűjtőpárt.

Az első és legfontosabb, hogy egy ilyen képződménynek mindenekelőtt a választók igényeinek a leképezése a feladata. Arányosan, torzítatlanul.

A második, de ugyanilyen fontossággal bíró feltétel, hogy léteznie kell egy stratégiai keretrendszernek, amire a párt liberális szárnya is rábólint, és tartja is magát hozzá (némi túlzással: politikai fővesztés terhe mellett). Ez nem azt jelenti, hogy a liberálisoknak le kell mondania saját agendájukról, hanem azt, hogy azokról a politikákról kell lemondaniuk, amelyek a felvidéki magyar közösség érdekeivel ellentétesek. Ilyen például a háború folytatásának támogatása, Brüsszel hatásköreinek növelése, a Magyarországtól való érzelmi, gazdasági és politikai távolság növelése.

A harmadik feltétel, hogy a párt képes legyen belső kompromisszumok nélkül célokat megfogalmazni. Ha egy adott közösségi érdek megfogalmazásakor már eleve párton belül is csak egy kompromisszumos terv születik az ideológiai sokszínűség miatt, akkor a legtöbb, amit a szlovák kormánynál elérhet a párt, az egy kompromisszum további kompromisszuma. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelentené, hogy a kitűzött célnak a fele helyett csak a negyedét lenne képes a párt elérni.

A negyedik feltétel az olvashatóság. Ha van stratégiai keretrendszer és nem kell már aggódni a blokkoló kisebbség kommunikációs aknamunkájától, akkor ki kell alakítani egy olvasható, könnyen értelmezhető politikai kommunikációt a párt céljairól, ami következetes és rendszerszintű. Az emberek elvesztették a bizalmukat a felvidéki magyar politikában, és ezt csak akkor lehet visszaépíteni, ha a párt bizonyítja, hogy képes fejlődni, képes meggyőző lenni, nem csak a felszínen, de mondanivalójának mélységei is vannak. Ráadásul nem csak a magyar, de a szlovák választók felé is tud értelmes narratívákat kidolgozni.

Az ötödik feltétel az a hitelesség, vagy számonkérhetőség, vagyis amit a nemzetstratégiában sikerült lefektetni majd a kommunikációba átültetni, ahhoz a párt tudja magát tartani, nem esik szét az első komolyabb kihívás, belső feszültség, vagy az első progresszív propagandát folytató újságíró láttán.

A probléma a fenti feltételekkel, hogy mindehhez nagyon következetes politikára, erőre, elhivatottságra, bátorságra, szellemi tőkére és nyomástűrő jellemre lenne szükség. Márpedig nem ezek a fogalmak jutnak eszünkbe, amikor a felvidéki magyar politikusokról beszélünk.

Ezért a gyűjtőpárt intézménye a Felvidéken, ahogy a korábban is, inkább lesz a liberálisok csapdája, mint valódi megoldása a magyar politikai képviselet parlamentbe juttatásának.

Komjáthy Lóránt