Micskó András: Az Orbán Balázs által felvetett probléma

Nyitókép: SITA

Az utóbbi hetekben felkavarta az indulatokat Orbán Viktor politikai igazgatójának zavaros mondata arról, hogy mit tett volna (vagy nem) Magyarország – az ő szavaival „mi” –, akkor, ha az országot külső agresszió éri.

Azt mondta, „mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt”. Mondanom sem kell, azonnal teljes fordulatszámra kapcsolt a progressziós agresszió. Orbánról (aki ez esetben Balázs) azonnal kiderült, hogy hazaáruló, nem becsül sem múltat sem történelmet, ezzel szemben vizet emlegetve kétpofára vedeli a bort.

El sem ült a vihar, amikor egy okos és közkedvelt szakértő – nyilván nem függetlenül az említett esettől – egy kivételesen szerencsétlen pillanatban egy legalább ennyire rosszul érthető mondatot rakott ki közösségi oldalára. Somkuti, mivel ő már a második „ilyen” lett, még sokkal rettenetesebb helyzetben találta magát, mint Orbán. Az ő mondata ez volt: „Aki a túlerőt nem ismeri fel, az nem hős, hanem bolond”. Sokkal rosszabb mondat. Ki is rúgta érte azonnal a munkaadója, a Szuverenitásvédelmi Hivatal.

A lényeg

A kijelentések súlyát az adja, hogy ezeket a mondatokat az európai jelenben teljes joggal az ukrán háborúra vonatkozó célzásnak tekintik. Azok is. A magyar kormány békepárti álláspontja miatt pedig ebben az olvasatban azt jelentik: ha az oroszok nekünk esnek, mi azonnal felajánlottuk volna országunkat, még ló nélkül is.

Hogy a komány-kommunikációban ugyancsak hangsúlyos szuverenitásigény szintén az agresszióval szembeni kötelező ellenállásra utal, csak súlyosbítja a helyzetet. Ez okozta, hogy a progresszív oldal – ami éppen erre, Ukrajna szuverenitásának megkérdőjelezhetetlenségére építi a befejezhetetlenségi kényszert– mérhetetlen kárörömmel ütötte le a labdát.

A kérdés: mi volna, ha félretennénk a hisztériákat, és megkísérelnénk a probléma valóságalapú megközelítését? Konkrétan: képviselhető-e egy, a háborúpárti euro-atlanti narratívától eltérő álláspont?

Magyar tendenciák

Elvitathatatlan, hogy amikor 2016-ban Orbán belekezdett a magyar haderő fejlesztésébe, nem volt kormány Európában (csak a román!), aki ne nézte volna értetlenül, hogy mit csinál. Ma már kétségtelen – ugye? – hogy növelni kell a haderőt, a felszereltséget és a potenciált, hogy elrettenthessük a gonosz orosz medvét. Mostanra már megy is ám a libsi hangoskodás! Azoknak, akik most az említett megjegyzések ellen acsarkodnak, akkor mégsem volt egyetlen dicsérő szava sem. Hát nem érdekes?

És hogy erről az oldalról nem lehet elmarasztalni a kormányt, kénytelenek a narratívával szembemenő sületlenségekbe kapaszkodni.

Uniós irányok

A brit hadsereg körülbelül 82.000 főt számlál (a tartalékosok száma 30.000).

2025-re 72.000-re, 2050-ig 50.000 körülire fog csökkenni! Mert egyáltalán senki nem akar katona lenni! Szembenézve ezzel a Nyugat-Európában általános tendenciával, a magyar számok kifejezetten impozánsok. Ma a magyar hadsereg létszáma 37.000 fő körül van (23.000-ről)), a tartalékosoké 12.000-14.000-re tehető (mintegy 7, azaz hét főről!). Annak ellenére, hogy a növekedés ebben az ideológiai ellenszélben nem kis erőfeszítést, és igen sok pénzt kíván.

Tények

Mit mutatnak ezek a tendenciák? Azt, hogy az Unióban, elsősorban az erőszakosan terjesztett progresszív ideológiák hatására, egyre kevésbé értelmezhető bármilyen közösség fogalma. Jelentőségének elmosásával elmosódik a késztetés is, hogy érte bárki bármilyen áldozatra hajlandó legyen. Ez az ideológia az egyik oka a muszlim migránsok mély megvetésének a nyugati társadalommal szemben. Egyben annak is, hogy senki sem akar katona lenni.

A hivatás társadalmi értéke lenullázódott. A fogalmak, mint a haza, család, keresztény, fehér, férfi degradáló. Sőt, egyenesen negatívvá lett. Ez a töltés elengedhetetlen a föderalista célok eléréséhez, mert azok előtt épp az identitás megszűnte nyithatja meg az utat. Ám a másik oldalról az ilyen értékek maradék képviselőire sütött szélsőjobboldali, agymosott, maradi, nacionalista stigma nemhogy nem erősíti, egyenesen kioltani igyekszik a nemzetmegtartó vágyakat. Ez teremti meg a fejekben a zűrzavart: az identitását zöldaktivizmussal helyettesítő föderalista érvet a fasisztoid-nacionalista háborús értékrend mellett. Így lesznek a békepárti zöldekből háborúpárti demagógok.

Identitás

A műértékrend azonban nem meggyőződés. Nem ad saját identitást, mert csakis komfortzónán belüli elemekből épülhet fel. Alapja nem a személyiség, hanem csak a publikus tudat. A műtudat nem hatol le avatárjának valódi személyiségéig, ennél fogva nem is képes abban gyökeret verni. A műtudat sodródik. Nem hit, csak tudás. Nem teremtő csak önfenntartó. Megnyilvánulásai szükségképpen komfortzónán belül maradnak, így céljait sosem kell megkérdőjeleznie.

Képviselője nem abszolvál valódi befektetést, csak fenntartja a látszatot. A komfortzónán túli cselekvésmezőt azoknak engedi át, akik állapotának fennmaradásáért képesek helyette cselekedni. Támogatja őket, de támogatásukra csakis önnön határain belüli eszközöket választhat. Képviselhető számára az ártatlanul szenvedő iránti együttérzés, de csak addig, amíg odaköti a ragasztó az aszfalthoz. Tehát nem teljesít frontszolgálatot sem.

Környezetének eltérése a stabilitását biztosító műértékrendtől, emiatt készteti azonnal verbális erőszakra, amely az eltérés, más szóval az önálló gondolat és az egyéni vélemény felszámolására irányul. Önfenntartásának kényszere kíméletlenné teszi, de természeténél fogva sohasem vállal áldozatot. Így fel sem fogja, hogy uszítása tudat alá söpört öncélú alattomosság, amelyben és az empátia csakis önmagával szemben nyilvánulhat meg. Ezért a publikus tudat minden, akár mások élete árán is fenntartja (mű) értékrendjét.

Erőszak

Ebből érthetjük meg, hogy a két közszereplő mondatait miért képtelenek olyan szemszögből vizsgálni, mely megingathatná őket igazuk tudatában. Egy olyan nézőpont elfogadása, mely egy ember halálának szükségességét mérlegelni meri, a teljes műértékrend újradefiniálásával járhatna, ami azonban a progresszív harcost védtelenné és kiszolgáltatottá tenné. Lelkiismeretének felszabadítása felborítani műegyensúlyát, mert ha nem halna meg helyette más, automatikusan el kellene ismernie hibás kiindulópontját. Ez kizökkentené komfortzónájából, ezért inkább kiközösít és megbélyegez.

Válaszreakcióik mögött ennek az önellentmondásnak manifesztációját látjuk. Egyetlen szó sem esik a hazáról, vagy a hősiességről, mert az a tendencia ellen hat, de az „eltérés” azonnali ellenkezést vált ki! Kimondatják a megvádolt Orbánnal, hogy ő bizony kimenne a frontra, de a vádlók közül véletlenül sem mondja utána (vagy előtte) egy sem! Nekik ugyanis eszük ágában sincs.

Ők nem azért ágálnak, hogy harcba vethessék magukat, hanem mert képtelenek feladni a panelálláspontot. Nem tehetik meg, hogy felismerjék, miért folyik a háború. Ezért kell belerúgniuk a békepártiakba, akár erőszakkal is letorkollva a be nem simuló hangokat.

1956

1. A felkelés itt spontán tört ki;
2. Az elégedetlenség az egész országra kiterjedt (2022. 02. 24-én Kelet-Ukrajnában ez erősen kérdéses);
3. Nem szervezték és nem támogatták nyugatról. Az amerikai kongresszus által fenntartott Szabad Európa Rádió bár folyamatosan felszerelés- és előerős támogatással hitegette a harcolókat, valójában hazudtak.
4. A támogatás lehetősége egyetlen percre sem merült fel. A magyar felkelést nem támogatta 30, sőt egyetlen másik ország sem.
5. 1956-ra Magyarországot nem készítette fel senki az oroszok ellen 16 vagy 8 éven keresztül, kinek mi tetszik;
6. Ennélfogva nem állt rendelkezésünkre egy „szabadfelhasználású”, felszerelt hadsereg;
7. A harcokban csak pár ezer ember, a társadalom csekély hányada vett részt (5.000 civil vs Ukrajna: 50.000 katona);
8. A felkelés mindössze két hétig tartott. Megszervezésére nem állt rendelkezésre sem idő, sem olyan hálózatok, mint 2022-ben igen. Sok helyütt nem is nagyon tudtak róla. Az emberek információ, szervezés, és fegyverek híján a lehetőség felismeréséig sem jutottak el!
9. A harcokban csak önkéntesek vettek részt. Sehol, senki nem járt autókkal, erőszakkal összefogdosni és a barikádokra szállítani az embereket. Nem létezett utánpótlás, vagy erre irányuló logisztika sem.
10. A harcoló csoportok november 4-e után rendre felszívódtak, mivel reménytelennek látták a győzelmet;
11. Szabadon megtehették, mert nem állt a hátuk mögött senki, aki a „dezertálásért” halállal vagy börtönnel fenyegette volna őket;
12. Az országot a felkelés végeztével a lakosság 2%-a hagyta csak el. (Ukr: 15-25%).

A felsorolás nyilvánvalóvá teszi a forradalom elbukásának okait is. Nem volt olyan csoport, amely az utolsó emberig harcolt volna. A remény elvesztésének pillanatában az emberek kámforrá váltak. Nem mert gyávábbak voltak az ukránoknál, hanem mert a harc értelmetlenné vált. És ennek megítélésére – bármily meglepő is ez egy progresszív virtuálharcos számára – egy józaneszű ember teljes mértékben képes.

Amikor 1849 augusztus 13-án Görgey letette a fegyvert, 30.000 emberéletet mentett meg. Gyávaság? 80 tábornokából 2 szavazott ellene. Ők kémek lehettek? Esetleg orosz kollaboránsok? Mind a 30.078-an? Vagy egyszerűen értelmetlen lett volna tovább küzdeni. Pontosan értették, hogy különbség van az áldozat és az értelmetlen halál között. Az előbbinek célja van, az utóbbinak nincs.

Jöhetünk Leonidasszal is, de nehéz lenne elvitatni, hogy esetében is volt értelme az áldozatnak!

Betiltott kérdések

• Kié lesz a győztes Ukrajna, ha nem marad életben senki (= nem lesznek elegen az újjáépítéshez sem)?
• Van-e, aki kételkedik abban, hogy a Nyugat vissza akarja kapni a pénzét?
• Biztosan kivárják ezzel a helyreállításhoz szükséges 1575 évet?
• Ha nem, a nyugati tőkebefektetések gyorsított megtérüléséhez biztosított idegen munkaerő majd integrálódva ukránná változik?
• Tudja-e bárki, hogy mi az „igazságos béke”?
• Az igazságos, ha Ukrajna visszakap mindent, és NATO-taggá válik?
• Mennyivel tolja ki egy újabb orosz támadás időpontját az „igazságos béke” a jelenlegi állapot szerinti békéhez képest?
• Ha semmivel, nem lehet jó döntés most abbahagyni?
• Lehet, hogy van az a helyzet, amikor be kell szüntetni a harcot?
• Nem lehet az emberélet drágább, mint az értelmetlen harc?
• Lehet-e jobb egy kompromisszumos jövő, mint totális a jövőtlenség?
• Szabad-e demokráciákban gondolkodni azon, hogy a béke érdekében meghagyjuk az oroszoknak egy minimálisan elfogadható teret, egy ezt körülvevő NATO-kerítéssel (ami már megvan)?
• Lehet-e, hogy mindenkinek ez volna az érdeke?
• Mi a helyzet, ha ennek a térnek része Ukrajna (egy része)?
• Lehet-e, hogy ez esetben is mindenkinek ez volna az érdeke, csak Ukrajnának nem?
• Lehet-e, hogy elegendő halál után már neki is az lesz?
• Meghatározható-e az elegendő halottak száma?
• Az elegendő halál milyen összefüggésben áll az „igazságos” béke elérhetőségével?
• Szabad-e demokráciákban azon gondolkodni, hogy az eddigi halálok száma több-e már most is, mint az elegendő?
• Lehet-e valid egy vélemény annak ellenére, hogy nem ért vele mindenki egyet?

Micskó András