Micskó András: Pénzen vett boldogtalanság

Igen figyelemreméltó tanulmányt tett közzé a Harvard Egyetem, melyben összefüggéseket kerestek az életminőség és az életszemlélet között a legkülönbözőbb országokban. A vizsgálat kiterjedt az emberi populáció nagyobbik felére.

A Harvard Egyetem „Virágzó Programja” – magyarul helyesebb volna kiteljesedési, vagy jóllét-programnak nevezni – a „virágzást” (flourishing) úgy definiálja, mint ami „egy olyan állapot elérésének relatív jele, amelyben egy személy életének minden aspektusa jó, beleértve azokat a kontextusokat is, amelyekben az adott személy él”. Az index hat területen két-két mutatót kezel: boldogság, egészség, kiteljesedés (meaning), jellem, kapcsolatok és anyagi biztonság. Rövid rezüménkben képtelen vagyok ismertetni a kutatás minden részletét, de nem állhatom meg, hogy szubjektivitásom teljes vértezetében ne ragadjak ki olyan elemeket, melyeket figyelemre és átgondolásra érdemesnek tartok, egyben a kedves olvasó figyelmébe ajánlok.

A kutatást hat kontinensen, kb. négymilliárd embertársunk 22 országában folytatták, a statisztikusok által már jellemzően elégségesnek ítélt ezerfős mintához képest jelentősebb nagyobb csoportokon. A felsorolások helyett álljon itt a táblázat maga.

A vizsgálat számos paramétert figyelembe vett:

Az eredményekből a kutatók számos következtetést vontak le, és továbbiakat vonhatunk le magunk is, ha figyelmesen nézzük át a számsorokat. Közülük némelyik igen érdekes és elgondolkoztató. Néhány fontosnak tűnő sarokpont:

• A vizsgálat csak a 18 év felettiekre terjed ki.
• Nem tudakolja, hogy a kérdezett nevel-e gyermeket.
• A kérdezettek 42%-a rendszeresen gyakorolja vallását. Biztosan nem európaiak!
• Ők a 37% „soha”
• a kb. 10%-nyi 70 év feletti jó része is európai lehet.
• Majdnem 80% a legalább 15 évet iskolába jártak aránya!
• A nyugdíjasok 14%-nyian vannak. Az európai szám 20% felett van.
• Mintegy 5%-nyi nem helyben születettet kérdeztek, ami a fenti populáció egészére még akár jellemző is lehet.

Fontos megjegyeznünk, hogy öregek-fiatalok, házasok és egyedülállók, vagy az említett vallásos-ateista számok csak az abszolút mennyiséget mutatják, nem azok eloszlását – ehhez egyébként lekérhetők volnának a részletes adatok, ha valakit érdekel a dolog…

Ehelyett álljon itt a kutatók néhány fontos megállapítása!

„A jóllét materiális és humánus mutatói széttartanak. A pozitív életérzés és a GDP közötti negatív kapcsolat különösen szembetűnő… Ez fontos kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet a gazdasági fejlődést úgy megvalósítani, hogy az ne veszélyeztesse az emberi kiteljesedést. Ugyanakkor az itt megfogalmazott állítás nem ok-okozati összefüggés a bruttó hazai terméknek az életigenlést csökkentő hatására vonatkozóan. De fontos kérdéssé teszi azt, hogy hogyan lehet elérni, hogy egy társadalomban a gazdasági fejlődés és a társadalom közérzete párhuzamosan emelkedhessen. Úgy tűnik, szükségünk van a jóléthez vezető spirituális utak újragondolására.”

A bennünk motoszkáló érzést, hogy jobb anyagi helyzetünk egyáltalán nem tesz bennünket boldogabbá pár dollárból élő embertársainknál, fehéren-feketén visszaigazolják az eredmények. De akkor – tehetjük fel a kérdést – mi igaz az anyagiak hiányával indokolt mulasztások, lemondások, elutasítások divatos szólamaiból? Nyilván semmi. Pontosabban: nyilván nem ez a valódi ok!

„Néhány országban a kedvezőtlenebb gyermekkori társadalmi-gazdasági körülmények alacsonyabb felnőttkori fájdalomszintekkel társultak, ami talán a fejlett[ebb] ellenállóképességre utal. Az országokat összesítve a gyermekkori bántalmazás és a kívülállóság érzése, némileg meglepő módon, magasabb felnőttkori önkéntesség-, adakozás- és segítségnyújtás-szintet jelezte előre. Ugyanakkor alacsonyabb mások iránti szeretetet- és gondoskodásképességet. Tehát egyes, látszólag szorosan összefüggő eredményekre ellentétes hatást gyakorolnak.”

Magasabb önkéntesség, de alacsonyabb szeretet. Európai trendek. A lerombolt közösségek helyébe lépő, önmagukat masabbrendűnek tekintő individualisták gyakorlata, akik a valóságot jóemberkedéssel pótolják, de felelősséget, vagy ilyesmivel járó cselekedeteket sosem vállalnak. Ehelyett megmondják, kik azok a náluk szerencsétlenebbek, akiknek „kötelességünk” segíteni. A paradoxonra, hogy utóbbiak boldogabbak náluk, gondolni sem mernek! Mert ha mernének, saját feleslegességükkel kellene szembenézniük!

Ez a valódi oka annak is, hogy nem vállalnak gyermeket. Rettegnek a felelősségtől, a kötöttségtől és a rendszerességtől, de mivel ezek a jelzők nem egyeztethetők össze a szociális teret uraló kulcsszavakkal, mint felelős viselkedés, szociális érzékenység, független döntésképesség, körmönfont magyarázatra van szükség a valóság elleplezésére. Mivel pedig (a nyugati világban) ez a trend uralja a közbeszédet, az egybeeső érdekek cinkossága szemet huny a hazugságok felett.

Ezért lesz minden nagyvállalati menedzsment ugyanolyan. Csak a hasonszőrűeket fogadják be, a családosok, vallásgyakorlók, másként gondolkodók okozta kényelmetlenséget az ilyenek kizárásával, alkalmatlannak bélyegzésével küszöbölik ki. Hirtelen az abszurd helyzet áll elő, hogy a valóságban élők helyett egy természetellenes értékrend képviselői döntenek jelenről és jövőről, akiknek pedig ilyenje – jövője (gyermeke) és azért viselt felelőssége – nincs. Inkább lenézzük a mókuskeréken kívülieket és rendivé tesszük a boldogtalanságot.

Ezért szerepelnek ilyen rosszul a „jóléti államok”, és érnek el előkelő helyezéseket mások, akikről zavaros, de a „miénknél rosszabb” státuszt őrzünk a fejünkben. És rosszabb is. Anyagilag. De – meglepő módon – egyáltalán nem boldogtalanabbak nálunk!

Világos, hogy az anyagi feltételek figyelembevétele alig változtat a rangsoron. Ha azonban igen, legyen svéd, vagy indiai, valós (abszolút) helyzetétől függetlenül mindenki szegényebbnek érzi magát a kelleténél.

„Az országhoz tartozás érzése sok tekintetben ugyanazokat a mintákat követte, mint az összetett jóllét. Kissé magasabb volt a nőknél, kissé csökkent az iskolai végzettséggel, és jelentősen magasabb volt az országban születetteknél.”

Az országban született kifejezés a „saját hazájában élő” szinonimája, ami segít elkerülni az értékelőknek a sikamlósan érzelmes „haza” szó megkerülését. A megállapítás ettől még pontosan azt jelenti, hogy a migránsok – legyenek azok Európába bevándorlók, vagy akár nyugatra költöző honfitársaink – nem érzik magukénak az országot, ahová bevándoroltak. Szignifikánsan rosszabbul érzik magukat választott élőhelyükön – most én kerültem el a haza szó alkalmazását –, mint mi, szülőföldjükön maradt honfitársaik. Ez igen érdekes megállapítás annak fényében, hogy a kivándorlók rendre épp ezzel, a külföldön sokkal jobb reménységével szánják el magukat a költözésre – hiába. Reményeik a statisztikák alapján nem válnak valóra. Idegenek maradnak, akik jelentősen rosszabbul érzik magukat helyben született polgártársaiknál! Az ok itt is ugyanaz. Az önmaguk által teremtett üresség elől menekülnek. Rendszerint egy, a jelen kutatással is igazoltan sokkal elidegenedettebb országba.

„A vallási ceremóniák, istentiszteletek látogatása mind a demográfiai, mind a gyermekkori előrejelző elemzésekben igen pozitív hatást mutat. Az istentiszteletek látogatása az egyik olyan tényező volt, amely a legkövetkezetesebben kapcsolódott a jelenlegi vagy későbbi jólléthez.”

Íme, a legkiemelkedőbb ok, hogy miért depressziósabb egy európai egy afrikainál. Az európai életének legnagyobb egészsége egyre inkább kitolódó (orvostudomány, szociális háló, egészségügyi ellátás) megromlásának pillanatáig abban a téveseszmében él, hogy saját életének minden peremfeltételét önmaga határozza meg. Az „elmaradt” társadalmakban a mindenhatóság érzete a kitettség gyermekkortól érezhető nyomása miatt nyilván sokkal kevésbé van jelen. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a gazdasági fejlettség csapdába ejt, amennyiben a mindenhatóságba vetett hitet a transzcendensből az anyagba zülleszti. Másszóval a jólét (nem a jóllét!) a hit, s vele a boldogság képességének elvesztésével jár.

Egyensúlyvesztés, depresszió, distressz, bizalomhiány, céltalanság. Az európai életérzés… Magáért beszél, hogy a közösséghez, (s kiemelten a vallási közösséghez) tartozás mekkorát emel az egyén közérzetén! Hálásabb, boldogabb és nyugodtabb – szemben ateista európai társaival, akik szoronganak, frusztráltak és elégedetlenek. „A spirituális utak újragondolása alapfeltétele annak, hogy „a gazdasági fejlődés” ne fossza meg a társadalmat egy hasznos és teljes élet lehetőségétől” – állapítja meg a kutatás.

„Az eredmények fontos kérdéseket vetnek fel a társadalom jövőbeli fejlődésével kapcsolatban is. Elegendő mértékben fektetünk-e be a jövőbe, tekintve, hogy a korosztályok között jelentős a különbség [a meglévő vagy remélt kiteljesedés lehetőségének megítélésében], és a legfiatalabb csoportok gyakran a legrosszabbul látják helyzetüket? Tudunk-e olyan gazdasági fejlődést megvalósítani, amely nem veszélyezteti az értelmet, a célt, a kapcsolatokat és a jellemet, tekintve, hogy számos gazdaságilag fejlett nemzet nem teljesít ilyen jól ezeken a mércéken?”

A kérdés húsbavágó. Ha az anyagi és lelki jóllét közt táguló szakadékot nem tudjuk feltölteni – az ellentétes irányba mutató trendet nem tudjuk megfordítani – a csodás jövő értelmetlen, tehát céltalan, gyermektelen és magányos akadálypályává változik. Úgy látszik beigazolódik, hogy hagyományos értékeink feladása hiba (volt). Nem kaptunk helyette semmit, ami hasonló erővel támasztana meg bennünket egy olyan korban, ami a templomjárás helyett pride-ot, a közösség helyett Facebookot, a család helyett függetlenséget, kipróbált emberi értékek helyett woke-ot kínál. Úgy látszik mérhető, mennyivel jobb egy embernek szeretetben létezni saját közösségén belül. Rokonai, családja körében, akikre számíthat – és akik számíthatnak őrá is.

Lehet, hogy a függetlenség szabaddá tesz. De az összetartozás tesz boldoggá!

Micskó András