Budapest csapdahelyzetbe manőverezte magát, és saját problémáit exportálja a külhoni magyarokhoz. Van-e kiút?

Az elmúlt napokban nagy port kavart Király Zsolt cikke, amelyben rávilágított a magyar kormány külhoni magyarság kapcsán folytatott politikájának visszásságaira. A cikk alapját Orbán Viktor váratlan kiállása adta az egyébként magyarellenes George Simion román elnökjelölt mellett, aki felé a magyar kormányfő jelentős gesztust tett: jelezte, hogy hajlandó vele is együttműködni. Vannak, akik arra hívják fel a figyelmet, hogy Orbán kijelentésének van stratégiai alapja: a nemzetellenes globalisták elleni harcban a szuverenista erőkkel való összefogás szükségszerű. Ezzel én is egyetértek. Csakhogy a helyzet ennél jóval bonyolultabbá vált a változó világrend fényében. Ezért most megpróbáljuk kitölteni a fehér foltokat, hogy mindenki számára világos legyen: a magyar kormány nem ellentmondásba került önmagával, hanem csapdahelyzetbe.

Szándékosan időzítem ezt a cikket a romániai elnökválasztás utánra. A hivatalos eredmények szerint győzött a globalisták jelöltje. Ez a kimenetel még számos vita tárgya lesz, én a magam részéről úgy látom, hogy az erdélyi magyarság egy olyan döntést hozott, mint a felvidéki 2019-ben, amikor döntően Zuzana Čaputová mellett tette le a voksát.

Annak ellenére, hogy Magyarország akkor is azt súgta, hogy inkább maradjunk ki abból a szavazásból. Čaputová regnálása nem hozott semmi jót a felvidéki magyaroknak, sőt, az ő ténykedése emelte fel azokat a progresszív elemeket, amelyek ma a legkeményebb magyarellenes retorikát folytatják. Ám ne feledjük: 2019-ben egy oligarchák által irányított, sértett Smerrel álltunk szemben, amelynek jelöltje a brüsszeli bürokraták legsikeresebb tanítványa volt: Maroš Šefčovič. A 2019-ben elindított folyamat vezetett aztán oda – rendkívül fájdalmas úton –, hogy ma egy „magyarbarát” címkét viselő Robert Fico áll az ország élén.

Úgy érzem, hogy Romániában most hasonló döntés született, és nagyon valószínű, hogy az ottani magyarok a győztes Nicosur Danban is csalódni fognak. Az RMDSZ örülhet, kivette részét Dan győzelméből, amit politikai tőkére tud átváltani. De azért halkan hozzáteszem, hogy az RMDSZ együttműködése a valóságtól elrugaszkodott, polgároknak hátat fordító mainstream pártokkal meg fogja bosszulni magát. Ennyit egyelőre a romániai elnökválasztásról.

Furcsaságok a magyar kormány politikájában

Orbán Viktor tihanyi beszédének sugalmazása tökéletesen beleillik abba a trendbe, amit a magyar kormánytól az elmúlt években láttunk. 2020-ban elég keményen szorgalmazta azt a nagy, felvidéki politikai összeborulást, amelyről a józanabbak már akkor tudták, hogy életképtelen lesz. Kaptunk is Orbán Viktortól kritikát (nem a politikusok, hanem a választópolgárok), amiért nem tudunk magyar pártot bejuttatni a parlamentbe.

2025-ben Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Orbán közeli embere, Nagy János államtitkár is nevét adta Gyimesi György pártból való kizárásához. Tekintet nélkül annak következményeire. Gyimesi távozásával ugyanis a párt „globalista-kompatibilissé” vált, ami nem nagyon fér bele a globalisták elleni harc politikájába.

Joggal merül fel a kérdés, mi a fene folyik itt. A legtöbbször csak azt a választ kapjuk, hogy „Orbán biztosan tudja, mit csinál”. Én ebben nem kételkedem, de vajon biztosak lehetünk-e benne, hogy ez jó nekünk, külhoni magyaroknak?

Anyaország csapdahelyzetben

A magyar kormány politikai szárnyalása mélyvölgyben van. 2015-ben a migráció elleni harccal óriási presztízsre tett szert. A migráció elleni harc fokozatosan átalakult a globalista eladósítási kísérletek elleni küzdelemmé, végül a háború kitörése után békeharccá. A magyar kormány és Orbán Viktor politikai szárnyalásának csúcspontja 2024 őszére tehető, ekkor választották meg Donald Trumpot újra amerikai elnöknek. Magyarország ezzel „mennybe ment”? Nem egészen. Ellenkezőleg. Elindult a lejtmenet.

Orbán Viktornak nem sikerült elérnie legfontosabb céljait sem egyedül, sem szövetségeseivel. Donald Trump nem teremtett békét napok alatt, az európai globalisták pedig nem kényszerültek térdre. Ausztriában nem alakult jobboldali kormány, ahogy Németországban sem. Szlovákia ingadozik, Lengyelország 2023-ban elesett, Ukrajna, amely a háború nélkül a legfontosabb antiglobalista szövetséges lehetne, egyre ellenségesebb. A horvátok sarcolják a magyar energiaellátást. Szerbia magyarbarát vezetése megingott. A visegrádi csoport továbbra is tetszhalott állapotban van. Trump Macronnal, Starmerrel, Melonival tárgyal, hamarosan von der Leyen is kikerül megérdemelt elszigeteltségéből.

Ilyen körülmények között a magyar kormánynak nincs sok választása. Azzal kell a régióban együttműködnie, aki épp kormányon van. Progresszívekkel és nem progresszívekkel egyaránt.

A fő dilemma azonban nem ez. Hanem a stratégiai cél. A globalizmus nemzetellenes ideológiai fanatizmusa Magyarország és a külhoni magyarság számára fenyegetés. Ám nagyon kevesen teszik fel a kérdést, hogy a szuverenisták győzelmével megerősödő nemzetállamok keretein belül vajon a külhoni magyarok esélyei javulnának-e? A válasz az, hogy nem.

Tragikus, de ahogy az EU nem jelentett semmilyen jogvédelmet a magyar nemzetrészek számára, úgy a szuverén nemzetállamokra épülő Európa sem fog. Sőt. Jóval nehezebb lesz külső nyomást gyakorolni egy „szuverén nemzetállamra”, ha úgy dönt, hogy ellenségként bánik a kisebbségeivel.

Ez feloldhatatlan dilemma. Nincs jó választás. Ez egy csapdahelyzet, amit a magyar kormány felismert – és úgy döntött, a külhoni nemzetrészek érdeke ebben a játszmában sokadlagos.

Budapest saját problémáit exportálja

A fenti probléma eredményezett egy rendkívül érdekes politikai jelenséget. Erdélyben a magyar kormány stratégiai partnere, az RMDSZ a mainstream pártokkal kormányoz, a magyar kormány közben kikacsint az antiglobalista magyarellenesek felé.

A Felvidéken fordított a helyzet: a magyar kormány szövetségese a regnáló (ál)szuverenista Fico-kormány, stratégiai partnerének pedig azt a parancsot adta, hogy nyisson a magyarellenes globalisták felé.

Ebben a kettős játékban a felvidéki magyarság nem több alkualapnál, esetleg politikai tőkénél a szomszédos országgal való kapcsolatok kezelésére. A felvidéki magyarságnak nem volt érdeke a 2020-as összefogás, ahogy nem volt érdeke Gyimesi György kizárása és a magyar párt globalisták felé történő eltolása sem. Ám Budapest nyilván igyekszik felkészülni egy olyan állapotra, amikor kevésbé baráti, progresszív kormányzat áll fel Pozsonyban.

A felvidéki magyarság számára Budapest csapdahelyzetének begyűrűzése ártalmas. A 2020-as események gúzsba kötötték a közösség megújulási képességeit. A mostani helyzet a pénzcsapokon lógó, tétlen, vagy globalistáknak elkötelezett politikusok pozícióját betonozza be.

Kizárt, hogy Budapesten senki ne legyen tisztában a valós felvidéki helyzettel. (Lévén, hogy a Körkép írásait is figyelemmel kísérik). Ergo, döntést hoztak, amivel minket, felvidéki magyarokat is döntés elé állítottak.

Van kiút, de az nem Budapesten fog múlni

Meggyőződésem, hogy a globalisták elleni politikai küzdelem és a béke szorgalmazása helyes cél, mi több, a magyar közösség túlélésének egyik feltétele. Ám önmagában kevés, mert nem ad választ arra, mi lesz, ha győzünk. Mi lesz, ha megvalósul a szuverén nemzetállamok Európája? Hogy, hol lesz a helyünk ebben az új Európában, Budapest sem tudja.

A megoldást a külhoni, azon belül is a felvidéki magyar közösség politikájának újrakeretezése biztosítaná. Olyan döntéseket kéne meghozni, amelyek végtelenül pragmatikusak és kényelmetlenek, de amelyek idővel javítanának az esélyeinken.

Ha a nemzetellenes globalistákkal nincs értelme együttműködni, Budapestre pedig ezen a téren nem számíthatunk, akkor magunknak kell nyitnunk a szlovák szuverenisták felé.

A felvidéki magyar közösség politikai képviseletének proaktívvá kell válnia nem csak a többségi nemzettel, de Budapesttel szemben is, és magának kell kialakítania olyan viszonyt a többségi nemzetek antiglobalista erőivel, amely

1. csökkenti azok magyarellenes vonásait,

2. a közös érdekeket hangsúlyozza,

3. és ezeken keresztül inkább harcostársként, és nem mint problémaként jeleníti meg magát a többségi, antiglobalista politikusok számára.

Természetesen világos vörös vonalak betartása mellett, ugyanakkor hangsúlyozva a közös, közép-európai élettérben rejlő potenciált és erőt, aminek kiaknázása a változó világrend fényében nem lehetőség, hanem szükségszerűség.

Gondoljuk újra Közép-Európát!

A Kárpát-medencei vagy közép-európai térség nem múltidézés, hanem korunk realitása. Világpolitikai átrendeződés zajlik, és ez a régió csak akkor maradhat működőképes, ha az etnikai különbségek nem ellenségképként, hanem mozgósító erőként jelennek meg.

Nem túlzás azt mondani, hogy ha nem akarjuk, hogy velünk és gyerekinkkel vívják meg a nyugatiak a harmadik világháborút, akkor ennek a régiónak együtt kell működnie. Ha nemzeti-szuverenista vonalon képes összefogni a régió, az azt jelenti, hogy túllépett az etnikai feszültségeken, ami önmagában is fél győzelem.

Leegyszerűsítve, elszenvedő, védendő, irányítandó közösségből kéne felépíteni magunkat az események alakítójává. Akit megrémiszt ez a kijelentés, az gondoljon arra, hogy mennyi felvidéki magyar választó kifogásolja a magyar párt semmitmondását és tétlenségét. Igény tehát van, és 2020 óta cselekvési kedv is. A Magyar Szövetség politikájával szembeni elégedetlenség is azt jelenti, hogy tömegek érzik, hogy ez a történelmi fordulópont mozgásteret ad nekünk a cselekvésre. És dühösek, hogy az egyetlen magyar párt nem él a lehetőséggel.

Komjáthy Lóránt

Nyitókép forrása: Komjáthy Lóránt