Tóth Ferenc: Öreg autó keletre megy meghalni – Kincsek a roncstelepen

Nyitókép: Körkép.sk Trabicsek, egérkamion, betonpattanás (a szerző felvétele)

Tudja Afrikában minden néger kisgyerek: létezik egy hely, ahová az öreg elefántbikák haláluk előtt elvonulnak. Aki ezt megtalálja, gazdag ember lesz, csak az agyarakat kell összeszedni.

Ha kalandvágyó egyéneknek különböző nyomós – pl. anyagi – okok miatt nem áll módjukban a távoli földrészen kutatni, javasolnék egy lényegesen olcsóbb megoldást. Elefántagyarakról éppen nincs szó, de aki ismeri a kincs fogalmát, tudja: lehet az szinte bármi. Például régi autók. Amelyeknek szintén megvan az a rejtélyes tulajdonságuk, hogy öreg korukban – az elefántokhoz hasonlóan – egy helyre vonulnak.

A hős utazó, ha elhagyja a szlovák civilizált élet utolsó bástyáját – vagyis Kassától keletebbre megy – nemsokára megérkezik az ukrán határral szomszédos, ám egyelőre szlovák fennhatóság alá tartozó területekre, melyet a helyi bennszülöttek az „okres desať kéšov” megtisztelő elnevezéssel illetnek. Nyomban olyan autókkal találkozhat, amelyeket az országunk más vidékein már régen recikláltak. Hogy a 2004-es, 2005-ös háromhengeres Fábiák húszéves koruk ellenére tömegesen szaladgálnak az utakon, az csak természetes. A tűzpiros változat a legelterjedtebb. Kicsi, piros, bogárhátú autót vásárolni mindig is valamiféle szellemi vagányság jele volt.

Ha tetszik, a szabadságé és függetlenségé, különösen akkor, ha már az összes szomszéd traktor – kerekű, -teljesítményű, -hangú és -magasságú terepjárót birtokol. Azt meg még a csecsemő is tudja, hogy a Fábiákhoz a kassai VSŽ, amely akkor még nem volt a japánok tulajdona, már más pléheket gyártott. Vagyis acéllemezeket. Tehát már nem olyat, mint a Feliciákhoz. Ezért volt a Felicia motorilag örök és elpusztíthatatlan, mint a rock, Schuster Lóránt szerint, de az a kaszni… aki kint hagyta az esőn egy hétre, a hátsó ajtót már nyugodtan használhatta szűrőkének, esetleg homok vagy komposzt rostálására. És még ezek is futnak! Kicserélt, javított, toldozott, foldozott karosszériával, jobbára csak tűzifa szállítására használva, akár rendszám nélkül. De az a motor, az feledhetetlen. Terepen, horgászatra ugyanolyam megbízhatóan elvitte gazdáját, mint az olasz tengerpartra.

Időben visszafelé haladva a 120-as Škodák következnek, illetve ennek 105-ös, korábbi változatai, egyéb módozatai. Ezek már ritkábbak, de azért még mindig fut egynéhány, kitűnő egészségnek örvendve. Gazdáik ezektől már nem nagyon hajlandóak megválni, pénzért se. Ne is csodálkozzunk, harminc-negyven éven át egy autóval élni, az felér ugyanannyi házassággal.  Mellesleg ezek közül is megjárta jónéhány az olasz, görög, jugoszláv, bolgár tengerpartot, annak ellenére, hogy itthon már egy komolyabb dombnál túlmelegedett a motor. Hogyan kelt át az Alpokon, Kárpátokon, dalmát hegyeken? Plusz egy ventilátor a motor mellé, probléma megoldva.

Škoda-vonalon maradva, az időben visszafelé haladva elvileg következne a Favorit, amikből akad ugyan egy-kettő, de ez a típus egyrészt fejlesztési zsákutca volt, másrészt gyorsan el is korrodálódott. De, aki nagyon akar, talál működőképeset! Pár száz euróért? Körülbelül ugyanennyi maradt meg a Škoda Garde mesterséges szocialista versenykocsiból, ami azért volt mesterséges, mert a karosszéria csapott hátulján kívül az égvilágon semmiben nem különbözött semmilyen korabeli Škoda-modelltől. Ugyanolyan motor volt benne, de mivel a hátsó részt ferdére alakították – na, nem ívesre, az azért túlzás lett volna, az egész gyártósort át kellett volna állítani – ez lett a szocialista házi versenygép. Igen szépen feltuningolt, valóban sportos változatait látni olykor, veterán találkozókon.

Még a Feliciánál is érzékelhető volt az „egy autó – egy ember” filozófia: minden kocsit úgy kell legyártani, hogy egy emberöltőn át kitartson. A harminc-negyvenéves futamidők számítottak normálisnak, a mai gyakorlattól eltérően, mikor a „letelt-a-lízing-keressünk-új autót” elv a legelterjedtebb.

A dobozhatású 120-as Škodák előtt az ún. „szocializmus” legsötétebb éveiben sokáig csak az „ezres embécska” volt hozzáférhető, mint népautó. Igen, még ezek is megjelennek, akár napi használatban is. A gyártás idején ez volt a legnépszerűbb, és nem csak azért, mert egyben ez volt a legolcsóbb is. Az összes szocialista gyártmányú kocsi egész vadul szögletes volt, az áramvonalas tervezés minden alapvető szabályának ellentmondva. Mint minden gyártmány, filozófiát hirdetett: „Mi, egyszerű proletárok egyszerűen, de becsületesen élünk, az autónk is azért szögletes, mert elutasítunk minden opportunista, megalkuvó ívet és görbét.” Az „ezres embécska” jótékonyan elütött ettől a megalkuvást nem ismerő, kőkemény proletár vezérvonaltól. Kicsi volt, barátságosan gömbölyded vonalakkal. Egyértelműen nőnemű autó. Akinek megvan, nagyon is megbecsüli. Jellegzetes szereplője minden veterán felvonulásnak, mint ahogy minden ilyen rendezvényen szerepelnek a 100-as Škodák is.

Külön kategóriát képviselnek a nem csehszlovák gyártmányú gépkocsik. Az olcsóbbak: Wartburg, Trabant, Dácia. Az utóbbi, mármint az eredeti, ős-változat sehol sem bukkan fel, mintha soha nem is létezett volna. A legendásan megbízhatatlan román ipar szimbolikus terméke volt, amely nemhogy a veterán kort, de saját feltételezett élettartamát sem érte meg. Wartburg, az még akad, a németek kétütemű változatban is tudtak valamennyire megbízhatót gyártani. Sokan csak a kormányváltó miatt nem vásárolták, ez némileg traktorhoz tette hasonlóvá. A motor hangját is beleszámítva ez az érzés csak erősödött. Működtetéséhez jogosítvány mellett alap-, közép-, és felsőfokú szocialista autószerelői képesítés is szükséges volt. Mindenki tud esetekről, mikor egy ilyen derék keletnémet kocsi motorját az út mellett csak úgy átgyűrűzték és már mehetett is tovább.

Trabantot ritkán látni, a Trabant legenda. Ami ép állapotban megmaradt, nagyon is értékes. Miért, elrozsdált? Nem, a Trabant nem rozsdállhatott el, mert nem fémből volt a karosszériája. Amit az is bizonyít, hogy megette a ló. Biztos, hogy éhes ló lehetett, mert a szocialista műanyagipar remeke sok pozitív tulajdonsággal rendelkezett, de hogy jóízű nem volt, az tuti. Még egy lónak se. A trabantevő ló valódiságához azonban nem fér kétség, amint az a korabeli híradós anyag bizonyítja.

Az elefánttemetőben is van sokféle agyar, de van, amelyre minden elefántcsontvadász vágyva vágyik. A százötven éves monumentális elefántbika tökéletes állapotban fennmaradt, hibátlan, jellegzetes elefántcsontszínben ragyogó agyara. A szocialista autóknál ezt a szerepet a Ladák töltik be, azaz a Zsigulik. A kisebb 1200-asoktól az utolsó 2500-asig. A legstrapabíróbb gépek voltak a világon. De legalábbis a KGST-államokban. A motor, az a százhúszat megtartotta, domb vagy nem domb, mindegy volt neki. Nem rozsdállt, nem romlott. Azt azért vegyük figyelembe, hogy akkor autó szabad ég alatt nem hált.

Még a garázsba is visszatolatott a gazdája, ha esett egy-két csepp eső. Hogyisne, eláztatni a drága autót. Igaz, a karosszéria két egymásra rakott halkonzerv-doboz. A mai napig szaladgál néhány. Keresett. Oroszok, ukránok által is. Direkt ezért jöttek, Ladát, Zsigulit visszavásárolni. Ott akkor ez még mindig „Az Autó” volt. Hát igen, régi igazság, jobb autóval könnyebb csajozni. Egy kormányváltós Wartburgnak esélye nem volt egy piros Ladával szemben. A tulajdonosa meg se próbálta, minek.

Az esetleges vadászat a régi autókra általában izgalmas hobbiként indul, de mint mindenből a mai világban, ebből is lehet üzlet. Az út mentén kicsi autóbazár várja az érdeklődőket, és lám, a sarokban egy egész jó állapotban fennmaradt lila Lada látható. A tulajdonos, István, mindig is rejtélyes vonzalmat érzett régi és új autók iránt egyaránt, hogy autókkal kereskedik, nyilván nem véletlen – mármint, ha feltételezzük, hogy az életben egyáltalán léteznek véletlenek.

– Eladó? – kérdezzük tisztán csak kíváncsiságból, a Ladára célozva. Nevetve rázza a fejét:

– Nem, dehogy… fel akarom újítani, kívül-belül. Otthon már van Trabant, Skoda, azokat is szeretném tökéletes állapotba hozni. A lányomnak szánom, majd, ha felnő, lehet hozomány is.

– Hogyan lehet egy ilyen lila Ladát találni?

– A Lada tulajdonosa tőlünk nem messze lakott, akkor még gyerek voltam. Ezt az autót rendszeresen jártam nézegetni, felmásztam a rácsos kerítésre és azt mondogattam magamnak: ez az autó egyszer az enyém lesz. A tulajdonos halála után megkerestem a családtagokat, hajlandók voltak megválni tőle.

– És közben mennyi idő telt el?

– Úgy harminc év.

Kalandvágyó idegen, ha van bátorságod otthagyni komfortzónádat, vár az „okres desať kéšov”. Találhatsz csillogó-villogó, „ezres embécskát” egy ócska csűrben, működőgépes állapotban. A tulaj nyolcvanéves bácsika, merészen háromszázat kér, te kőkeményen alkudsz. Kétszázért lehet egy új társad, barátod, egész életre. Mennyi vidám találkozó, mennyi új élmény. Tessék? Kétezerötszázas Ladát? Na, abban aztán ne reménykedj. Azt már a rokonok számontartják.

Bár, egy kis szerencsével… annyi régi csűr van még itt… annyi ócska garázs… nem, azért nem teljesen lehetetlen.

Tóth Ferenc