Hídtalanság – Keleten a helyzet változatlan

Pár évvel ezelőtt médiaszerte elindult a siránkozás: Szlovákia hídjai katasztrofális állapotban vannak. Most az egyszer kivételesen mindannyiuknak igaza volt: a legtöbb ilyen objektum a hatvanas évek elején épült, Csehszlovákia iparosodásának első háború utáni korszakában, a legnagyobb léptékű karbantartó munka meg az volt, hogy időnként átfestették a hídkorlátokat. 

Erről az áldatlan helyzetről sokaknak lehetett tudomása, de a hídrendszer komplex felújításával kapcsolatos kellemetlen, vagy ami még fontosabb, igen népszerűtlen intézkedéseket egyik rendszerváltás utáni kormány se merte „bevállalni“. Kormányok jöttek, pártok mentek, idejük se nagyon volt szegényeknek, hogy ilyesmivel foglalkozzanak, hisz annyi a halaszthatatlan tennivaló, az ellenséges párt ócsárlásától kezdve az uniós autósztráda- pénzek  eltüntetésén át saját jövedelmező vállalkozói szféra kiépítéséig, hogy csak no. 

Most már, a leszakadó pályaudvar-tetők, lángralobbanó zenés szórakozóhelyek világában – ezek szerencsére nem nálunk történtek – talán a félelem is motiválhat, mert mi lesz, ha egy bő hatvanéves híd egyszerre csak leszakad egy gyerekekkel teli autóbusz alatt. Szeretnénk hinni azt is, hogy e motivációban közrejátszott némi szakmai büszkeség is, hogy ugye nem vagyunk mi afféle közel-közép-keleti fejlődő ország, hanem igenis kistigris a Tátra alatt, a kiskésit neki. 

A nagy összegű beruházások prioritását jelzi, hogy még a keleti régióba is elérkezett a hídfelújítási láz, amire még a legidősebbek sem igen emlékeznek, a fiatalabbja meg egyenesen a fejét csóválja, nahát, felújítás, pedig nincsenek is választások. A hitetlenkedés oka egyrészt történelmi, másként tapasztalati. Ritkán fordul elő, hogy a kézről kézre adott támogatások ebben a szép knédli alakú országban egészen idáig eljussanak. 

A Vaján község előtti Laborc-híd példája szépen mutatja, hogy egy ilyen, akár várva- várt, örvendetes folyamat is mennyi váratlan gonddal, bajjal, kalamajkával jár. Az illetékes hatóságok gyors állagfelmérés után már 2023 októberében arra kérte a t. sofőröket, hogy nyolc tonnán felüli járművel már inkább ne közlekedjenek a hídon, és a kisebb súlyú járművek is tartsák be a harminc kilométeres sebességkorlátozást. Így valamelyes idő nyerhető, míg elkészül a tervdokumentáció, és nem kell a hidat a felújítási munkák miatt olyan hamar lezárni. 

Nem vagyunk mi kéréshez szokott nép. A parancsból, abból igen, abból is  csak akkor, ha nagyon muszáj. A t. sofőrök a súlyhatárt akár ötszörösen is szemrebbenés nélkül túllépték, harminc helyett meg százharminccal söpörtek végig a hídon. Meg is lett az eredménye. A híd állapota annyira leromlott, hogy a hetes veszélyességi skálán egyenesen a hetedik, az életveszélyes kategóriába került. Kiszállt néhány szakértő és a hidat 2023. november 21-én, egy keddről szerdára virradó éjszaka, éjfélkor teljesen és tökéletesen lezárták. A járművek hat tonnás súlyig Stretavka (Kisszeretva) felé, a nehezebbek egészen Nagymihály (Michalovce) felé kerülhettek. 

Hogy mit jelentett ez a gyakorlatban? A kis kerülő durván ötven kilométer, a nagy már majd száz. Egy villanytelepi munkás pár kilométer helyett negyvenet utazott. (Ez a probléma magától megoldódott, mert Közép-Európa legnagyobb villanytelepét azóta bezárták.) Egy vállalkozó számára a plusz kilométerek plusz költséget jelentenek, különösen akkor, ha munkásokat, anyagot, technikát mindennap szállítania kell. Bizonyos esetekben önként felvetődik a kérdés, érdemes-e munkát vállalni egyáltalán a „túloldalon“? És ha a „túloldalon“ van az iskola, akkor a gyereket keltsük fel négy órakor, vagy hagyjuk aludni szegénykét,  de akkor csak fél kilencre ér az iskolába? 

Ezer és egy ilyen gond és baj adódott, amelyet napi szinten kellett megoldani az önkormányzatoknak, ráadásul télen. Egy idő után, mikor a szó szoros és átvitt értelmében is már mindenkinek tele volt a hócipője – lucskos tél volt – önként adódott a kérdés: nem lehetne-e ezt másképp csinálni? Valahogy „a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon“- módszerrel? De hogyan? 

Hát csak úgy, ahogy másutt csinálták. Például, felállítottak egy katonai pontonhidat. Mi miért nem kaptunk ilyet? Mert mások kapták, és a pontonhidak száma véges. Akkor miért pont ők kapták? Mert mire ránk került a sor, pont elfogyott. Na. És nem szabad elhinni a csacska nemzettudatos meséket, melyek szerint hja, kérem, tetszettek volna másként szavazni. A Szűrnyeg (Sirník) előtti hidat például úgy zárták le, hogy reggel még elmentek Tőketerebesre (Trebišov) az ott dolgozók, délután meg már csak a kerülőúton juthattak haza, és távolról sem csak egy  esetről van szó. Ilyen hirtelen intézkedés, minden előzetes értesítés nélkül, inkább a „rólunk-nélkülünk” kategóriába tartozik, de semmiképpen sem huszonegyedik századi megoldás. Egy Tátra alatti kistigrishez nem is méltó, meg valahogy már nem is divat a nagyvilágban az ilyen hazai hirtelenkedés. 

A megoldás zseniálisan egyszerűnek bizonyult, olyan egyszerűnek, hogy, ahogy parasztosan mondják, „szinte már fájt”. Felújítják előbb a híd egyik felét, aztán meg a másikat. Azaz egy sávon mindig mehet a forgalom. Nem lehetett volna ezzel kezdeni? És nem órákon belül légmentesen lezárni egy fontos közlekedési csomópontot, ha nem is megbénítva, de igen megnehezítve – s ami nem utolsó szempont, jelentősen költségesebbé téve – hétköznapi emberek hétköznapi életét? 

Hídunk állaga közben szép lassan romlott tovább. Az esővíz, a hólé beszivárgott az egyre táguló repedéseken, hol megfagyott, hol megint megolvadt. De azért április tizedikén – már 2024-et írunk – elkezdődött a hídszerkezet aládúcolása, a tervezett május végi határidőt ugyan nem sikerült tartani, de júniusban azért átadták az egyik sávot. És mivel ami elkezdődik, előbb-utóbb véget is ér, „A nagy mű elkészült, az alkotó megpihen”, ezt a hidat is utolérte jól megérdemelt sorsa: átadták. Örült is mindenki, bár az itt lakók szájízét némileg elrontotta valami. Nincs semmi baj az új híddal, tényleg vadonatúj az aszfalt is, a korlát is szépen kéklik, lehet száguldani. (Meg is teszik). 

Vaján előtt igazából két híd van. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy akár egy hídnak is lehetne tekinteni, köztük egy töltésdarabbal, de a térkép két objektumot jelez, s az országos hídnyilvántartásban is önállóan szerepelnek. Mindkettő ugyanakkor épült, mindkettő ugyanolyan típusú, mindkettő felújításra szorul, s mindkettő Vaján község előtt helyezkedik el. A helyi zsargonban a „nagy híd”, amelyik közelebb van a faluhoz, a Laborc folyót íveli át, míg a „kis híd” csak egy kisebb csatornát, melyen a megáradt folyó vizét szükség esetén egy közeli mezőre kiengedhetik. Egyik a másik nélkül, kis képzavarral élve, féllábú óriás.

A „kis hidat” szerencsére már az új módszerrel kezdték el javítani – aládúcolás, egy sáv megnyitása, másik sáv felújítása – de, mivel még mindig csak egy sáv működik, a terelőutak a 22 tonnánál nehezebb járművek számára még mindig érvényesek, s az átkelés is csak max. 10 km per óra sebességgel lehetséges. A két hidat szinte minden hírforrás keveri, a fényképeket is, a számozásokat is (Ezeket a javítás idejére ráadásul még el is távolították.) A terelőtáblák irányítanak jobbra, balra, fel, le és vissza, kamionos legyen a talpán, aki ebből a dzsungelből magától kitalál. 

A fényképeket nézve a júniusi átadás nemigen tűnik reálisnak. Itt állunk, örülve az új hídnak, de félig még mindig hídtalanul. Nem különösebb örömmel jelentem, hogy ebből a szempontból – is – Keleten a helyzet változatlan.  

Tóth Ferenc

Nyitókép: Kerülő…(a szerző felvétele)