Tóth Ferenc: Hajrá, szemüvegesek! – Intimsampon, indulona

Kezdetben csak úgy sötétedik a fény, vagy mi. Illetve mintha kevesebb lenne. Ugye van az Univerzumnak egy hőhalála, de ez nem lehet az, mert az interneten nem írták, meg a tévé se mutatta. Másvalami lesz.

Csak egy kicsit mintha rosszabbul látna az ember este. Meg valamicskével rosszabbul a reggeli szürkületben. És olykor napközben. Nem mindent! Az erdőszélen hat kilométerre legelésző őzikét például jól látom, de azt a nyomorult pirinyó kis tablettát, ami leesett, azt nem, még fejlámpával se.

Ja, és megrövidült a karom. Összement, vagy visszafelé fejlődik, de már nem tudom olyan messze kinyújtani, hogy a könyvet vagy a mobilt olvasni tudjam. Érthetetlen.

Azért vannak mulatságos esetek. A múltkor is, mászkálok négykézláb a szőnyegen, ahogy szoktam, összeszedni gyermekeink által elhajigált igen apró, szinte láthatatlan dolgokat. Letört legódarabka, kifli-, kenyér-, avagy kekszmorzsa, banándarabkák, ilyesmi. Értelmes, elfoglalt ember mai rohanó világunkban nem törődik olyan csacskaságokkal, hogy a fent említett szerves eredetű hulladékot valami külön dobozkába rakosgassa. Hát van erre időnk? Na ugye, szóval te is hamm, bekapod az ilyesmit. Nem kell ezt szégyellni! Az emberiség nagy dolgai mind így születtek, lustaságból!

Szóval, mászik az ember a szőnyegen, négykézláb. Kis puha valami, biztos banán, hamm, még egy puha valami, de egy kicsit nedves, ez biztos narancs, hamm, ez a barnás talán keksz, mert van rajta egy sötétebb csík és ropog, hamm, ez egy kicsit fénylik és kemény, biztos cukorka, hamm. Reccs. A kicsit fényes nem éppen cukorka volt, hanem egy pici anyacsavar a Mercury játékból. A reccs, az meg a bal zápfogam volt.

– Szemüveg – tanácsolták tapasztalt, öregebb kollégáim. (Némelyik akár három hónappal is idősebb.) Ezen csak kacagni tudtam. Az én koromban? Mikor tisztán látom az erdőszélen legelésző zsiráfot? Vagyishogy őzet, miket beszélek. Nektek, pajtikáim, esetleg, mert öregedtek, csak szégyellitek bevallani.

Azért az Indulona – eset kissé elgondolkodtatott. Normális családban ugye van a fürdőszoba polcain összesen sacc per kábé mintegy egymillió doboz, flakon, tégelyke, edényke, tokocska, tartóka, miegyéb. Csoda-e, ha a mindennapos reggeli fürdőszobai tülekedésben, mikor másodpercekért folyik az élethalálharc, becsúszik valami kis gikszer? Tévedés. Keveredés. Kavarodás. Nem vagyunk mi mesterséges intelligencia. És a fogkrémes tubus igen sok esetben, különösen reggeli megvilágításban bizonyítottan nagyon is hasonlít a kézkrémesre. Az Indulona, mely túlélte az izmosodó szocializmus küzdelmes éveit, ma is sikeresen menetel az élvonalban, kerti-, avagy egyéb háztartási munkában elgyötört kezek számára biztosítva a mindennapi gyógyírt.

Szóval, a tubusból szépen egy fekvő, kissé ellapult „S”- t nyomtam a fogkefére, vagy, ha tetszik, egy integrál jelet, melynek mindkét vége egyenlő mértékben vékonyodott el, pont úgy, mint a reklámokban. Az íze először nem is volt fura. Mondd már, annyi fogkrémnek van már igen fura íze. Picikét zsírosnak tűnt, és valamilyen rejtett asszociáció eredményeképpen egy kivörösödött, repedezett kéz képe jelent meg agyamban. Míg ezen rágódtam – szó szerint – ugyanakkor azt a rejtélyt is próbáltam megfejteni, vajon miért is érzek fogmosás közben enyhe zsíroskenyér-ízt? És mitől olyan síkos a szám? Meg a nyelv meg a fogak, meg minden, és mitől csusszannak el olyan könnyedén egymáson?

Na, azért nem egy negyedóráig sikáltam az agyaraimat a legendás kézápolóval. Perceken belül rájöttem, mi a hiba, a kérdéses tubust jó messzire tartva. Családtagjaim megértőek voltak, nem nevettek ki. Csak akkor, mikor hónapokkal később elmeséltem. Főleg, mikor informáltam őket, hogy a procedúrát még kétszer sikerült megismételnem. – Szemüveg! – kiáltották egy emberként, miután feltápászkodtak a szőnyegről, ahol ide-oda gurulva fetrengtek a röhögéstől. Ma sem értem, mi volt olyan vicces egy eseten, mely bármelyikünkkel megtörténhet. De azért egy apajogú társadalomban nem csak úgy van, hogy a család bizonyos alárendelt helyzetben lévő egyedei mondják meg a felelősségteljes nevelőnek, mikor menjen orvoshoz. A szemüveg öregeknek való. Majd elmegyek, ha szükségem lesz rá.

Be kell, hogy valljam, ezek a fránya flakonok még egyszer alaposan megtréfáltak. Ugye áll az ember a tus alatt és félig vakon tapogatózik megszokott tusfürdője felé, mely mindig ugyanazon a polcon, ugyanabban a meghitt sarokban található. Kivéve akkor, ha gondos kezek eltávolították, azzal az átlátszó ürüggyel, hogy két hete üres. Újat viszont ugyanezen gondos, de kissé feledékeny kezek nem tettek a helyére. Normális férfiember első érzése ilyenkor természetesen az, hogy haladéktalanul szétveri az egész fürdőszobát. Alaposabban belegondolva viszont ez eléggé fárasztó, meg sok munkával is jár. Végül is, nem vagyunk állatok. Van itt több polc is, más családtagok gezemicéivel, hát nem létezik, hogy valamit nem találok szorult helyzetemben.

Szép rózsaszínű tubus volt, valami lila virággal. Na. Egy élete csúcsán leledző férfiember mindig feltalálja magát. Na.

– Elfogyott a tusfürdő – közlöm méltóságteljesen, illatfelhőben átvonulva a nappalin.

– Akkor mivel zuhanyoztál le? – kérdi két női családtag is egyszerre, amolyan földhözragadt asszonyi logikával.

– Volt ott valami rózsaszínű, azt kölcsönvettem – válaszoltam büszkén, készen arra, hogy bezsebeljem a jól megérdemelt dicséreteket, melyekre joggal számíthattam ennyi leleményesség után.

– Akkor jó – legyint fásultan hitvestársam, aki tulajdonképpen éppen kissé belefáradt az élet nagy küzdelmeibe. Csitri lányom azonban még kíváncsibb természetű, telve energiával, ki is szaladt a fürdőszobába. És visszajött a rózsaszín flakonnal. Mutatja az anyjának. Pukkadoznak. Vigyorognak. Finoman szólva.

– Ezzel mosakodtál? – kérdi feleségem, hitetlenkedve.

– Hasonlít – bólintok férfiasan, mert az igazságot ki kell mondani. – Persze van ott sok más rózsaszín doboz.

Nagy meglepetésemre perceken belül kiderül – ki hitte volna – hogy a hölgyek olykor külön mosószert használnak bizonyos testtájuk tisztán tartására. Most mondják, az ember leél egy életet anélkül, hogy ilyeneket tudna. Tízéves lányom, ő igen.

– Intimsampon! – üvölti. – A hajad is megmostad?

– Nincs is hajam – közlöm, hűen az igazsághoz, mert évek óta nullásgéppel borotválom a koponyámat. – Add csak ide, olvassam el, mit tartalmaz. Na, tessék… ugyanaz van benne, mint egy normál tusfürdőben, plusz még fertőtlenít is. Teljesen mindegy. Ha jól látom.

– Szemüveg! – tanácsolják meglehetősen határozottan.

Hát elmentem. Plusz másfél dioptriával indítottam, a szemész a fejét csóválta. – Már rég el kellett volna jönnie. Olvasni tud?

– Ha elég messze tartom a könyvet…

– Közlekedéssel nincs probléma? Ha szembejön valaki az úton, felismeri?

Legyint. – Senki sem fiatalodik.

Szóval, szemüveges lettem. Azt hiszik, olyan jó? Na, látok olvasni, az igaz. Anyacsavart sem kaptam be mostanság, csakis fogkrémmel mosok fogat. És nem öntök a fejemre akármit félvakon.

De semmi sem fenékig tejfel. Ősszel kimentem horgászni és igen hamar bebizonyosodott, hogy egy szemüvegesnek a vízparton külön vigyáznia kell. Közelebb mutatja a partot, mint a valóságban. Tíz percen belül térdig léptem a Holt-Latorca jeges vizébe, úgyhogy a szokásos halhiányon kívül ezúttal két mirelit emberi lábszárat is hazavihettem.

Senki sem akar megöregedni. Ennek ellenére mindannyiunkkal megtörténik. Minden folyamatnak vannak humoros következményei. Vagy legalábbis tehetünk úgy, mintha lennének. Hozzáállás kérdése az egész.

Tóth Ferenc

Nyitókép: Körkép.sk