Tóth Ferenc: Üres az iskola… – Ki védi meg a pedagógust?

Üresek az osztályok… 

…ahol csillogó szemű emberpalánták várják türelmetlenül, hogy nagy tapasztalattal rendelkező, szinte kizárólag csak hivatásuknak élő pedagógus szakemberek beavassák őket a matematika, fizika, kémia és egyéb természettudományok csodálatos titkaiba, vagy, ahogy a költő mondja, a tudást „gyémánt irónnal belevésni szíveik aranytáblácskájába”. Messzemenően lelkesen, készségesen, igyekvően, szófogadóan és engedelmesen igyekeznek elsajátítani még a munkára nevelés számtalan fortélyát, csínját és bínját is, megértő tanáraik végtelen örömére.  Hisz előfordulhat, hogy néhányan mégsem kutató matematikusként, netán egy forradalmian új agysebészeti eljárás okán méltán világhírű és gazdag orvosprofesszorként kívánják lemorzsolni hitvány kis életüket, hanem – mondjuk – autókat javítanak, de azt aztán szívvel-lélekkel, rászorulóknak természetesen ingyen. Vagy akár egy üzemi konyhán – ha még lesz ilyen – főznek egyszerű, olcsó, tartalmas és valami fantasztikusan finom hagyományos ételeket. Vagy éppen villanyt szerelnek, hogy a háztartásokban legyen Fény, ami elűzi a Sötétséget, valamint internet és Mesterséges Intelligencia is.

Üres a tornaterem…

… ahol túláradó energiával csordultig telt pajkos nebulók vezetik le az érdekfeszítő tanórák folyamán felhalmozódott, főleg tudásvágyból származó feszültséget például labdajátékokat játszva, szigorúan a legjobb angol fair play hagyományok szellemében. Szabályos, tisztességes körülmények között összemérve ki-ki saját tudását, bátorságát, erejét és ügyességét az ellenféllel, elismerve ugyanezen tulajdonságokat a másik emberben is. Mindig utolsó leheletig küzdve a végső győzelemért, nem megalázva az ellenfelet, hanem felülmúlni, jobb esetben. De ha mégsem sikerül, mert a másik fentemlített tulajdonságainak köszönhetően éppen véletlenül jobbnak bizonyul – vagy segített neki az a nyomorult bíró – készségesen elismerjük pillanatnyi felsőbbségét, melyet alaposan megszolgált. És persze ezáltal új tettekre sarkallva önmagunkat, hogy még több kitartással, edzéssel és becsületes munkával a legközelebbi alkalommal talán éppen mi leszünk a jobbak. És ezért a tanító bácsi – avagy néni – biztos megdicsér, netán megsimogatja a buksinkat, vagy tán még csillagos egyest is ad.

Üres a játszótér…

…ahol drága – de még milyen drága! – gyermekeink kötetlen formában élhetik ki gyermeki szabadságukat, ugyanakkor fel is töltődhetnek pszichikailag, lelkileg, mert hát a zsenge gyermeki lelket bizony sokszor teljességgel kimeríti a mai modern, tartalmas, sok kihívással együtt járó diáklét.  Ez az a hely, ahol még utoljára önfeledten elengedheti magát az emberke, aki nemsokára bizony – hipp-hopp – felnő, úgy elszáll az a kis semmi idő, hogy csak no. És akkor már más élet kezdődik, galambocskáim, mondhatnánk, elkezdődik az Élet, az a nagybetűs, amelyben – így mondják – bizony teljes felelősséggel tartoztok nemcsak a közösségnek, hanem szerető szüleiteknek is, valamint jövőbeni családotoknak is. Csakis így válhattok a társadalom megbecsült és hasznos polgáraivá, és nem kokaindílerré, ahogy azt most sokan tervezitek. De azért most még csak nyugodtan üljetek be a katicabogaras hintapalintába, meg lógjatok fejjel lefelé a szívecskés mászókán, heveny idegrohamot okozva ezáltal szegény felügyelő pedagógusnak.

Üres a focipálya…

…ahol lényegében mindenkiből lehet sztár, bár igazából olyan futballista még nem volt sem a hazai, sem a nemzetközi élvonalban, akinek ne kellett volna körbe futnia néhányszor az Egyenlítőt, mielőtt sztár lett volna. Futás és kondíció nélkül még alacsonyabb osztályú labdarúgó bajnokságokban sem lehet kimenne a pályára. Illetve, kimenni lehet, de győzni biztosan nem, még akkor sem, ha akár három tisztességesen megvásárolt tizenegyest ítél a javunkra a játékvezető. Abból kettőt lehet, hogy mellé rúgunk, mert azért a labdáig is csak kell futni néhány métert. Egyet meg fölé, ugyanezen, vagy más okból, a végeredmény ugyanez, a focit, mint tudjuk, gólra játsszák. Iskolai pályán persze ilyesmiről szó sincs, szabályok közmegegyezéssel betartva, esetleg erőteljes verbális kommunikációval kísérve – folyik az állandó ordítozás – de ez csak a walówilágra készíti fel a gyereket, hisz minden meccsen lényegében ugyanígy zajlik a dolog. De hát most még szünidő van, otthon is mindenki nézhet meccset, ősszel meg visszajön az önjelölt csillag, hogy micsoda trükköt tanult Ronaldinhótól. Csak sajnos ő futás közben csinálta ugyanezt, ráadásul három, a nyakán lógó betonhátvéd között. Talán azért nem is működik ezen az iskolai pályán. Hogy a mindenségit neki.

Üresek az öltözők…

…ahol a helyiség sajátságos akusztikájának köszönhetően kizárólag ordítozva lehet szót érteni, s mire a gyereksereg reggeli öltözködés- papucshúzás ceremóniája lezajlik, gyakorlatilag mindenki megsüketül hosszabb-rövidebb időre. Ennek ellenére, csodálatosképpen még ezt a földöntúli ricsajt is képes túlharsogni egy-egy pedagógus csodálatos hang-orgánuma, ahogy századszor is elmagyarázzák a kölyöknek: húzzál papucsot, húzzál papucsot, húzzál papucsot, mert nem biztos, hogy teljességgel egészséges harmincnyolc fokos melegben – árnyékban – egész nap zokniban és szinte légmentesen lezárt legújabb divatú tornacipőben érlelni saját két lábunkat, nem svájci sajt az. Ugyanakkor a gyereksereg mozgása nagy tömegben igen hasonlatos a fizikából közismert Brown-féle mozgáshoz, amennyiben a részecskék egymással is és az edény falával is gyakorta ütköznek, oly kifakadásokra késztetve az ütközés résztvevőit, melyeknek szókincse jelentős átfedést mutat néhány milliomosnegyedben nevelkedett originál gettórapper szókincsével, nemkülönben néhány olykor tényleg vicces sztendap humoristánk sűrűn alkalmazott kifejezéseivel. Boldogult anyai nagyanyám ezeket a „fajtalan szavak” kifejezéssel kategorizálta, de ez nem ide tartozik.

Üresek a folyosók…

…ahol legendás barátságok és sírig tartó szerelmek szövődnek mindhalálig, de legalábbis a félévi bizonyítványosztásig. Ahol az éppen letelt negyvenöt percnyi szörnyű nyomással járó, rendkívül intenzív és megterhelő tanulási folyamat negatív következményeitől szabadulni igyekezve mindenki legfőképp céltalan rohangászással múlatja idejét. De azért marad tér és idő – ahogy Einstein bácsi fogalmazott: téridő – hogy bizonyos sarkokban megjelenjenek a nagymenők, akik köré kész udvartartás szerveződik. Más sarkokban meg a kismenők, akik csak szeretnének nagyok lenni, de ez egyelőre nemigen megy nekik, de azért egy-két csicskást csak összeszednek. És ott az a bizonyos sarok a kiközösítettekkel, akik nem annyira szépek, nem annyira nagyszájúak és nem annyira nyomulósak. Akik szüleinek nincs pénzük a legdrágább cuccokra és sosem jutnak el az Azori-szigetekre nyaralni és nem utaznak hatméteres terepjáróban. Őket kötelező – bármely sarokba is tartozzál – lelkesen ócsárolni, különös tekintettel apura, anyura, lábbelire, autóra és szépséges fogyasztói társadalmunk egyéb nélkülözhetetlen attribútumaira. Mindez egyértelműen az ő bajuk, az ő privát sorsuk, de hogy nem érkeznek reggelente kilónyi sminkkel arcberendezésükön haspólóban melltartó nélkül, azt törvényileg mindenképpen be kéne tiltani. És a műköröm hiányáért – különösen tetoválás nélkül – mindenképpen azonnali statáriális kivégzés járna, ha modern típusú, toleráns társadalomban élnénk, nem itt, az isten háta mögött És milyen érdekes megfigyelni, ahogy a csoportok gyakorta változnak, egyik-másik tagból áruló lesz és átpártol, és bizony, a Nagy Kerék forog, mindent visszakapunk, amit csak adunk, mindent tettünknek van következménye. A Kirekesztőből egykettőre Kirekesztett is lehet, ami nagyban hozzájárul minden elkényeztetett kisgyerek eszmei világának pozitív irányba történő elmozdulásához, ami lényegében egy nagyon jó dolog, hát nem?

Ugyanez, rózsaszín szemüveg nélkül        

Na kérem szépen, most vegyük csak le szépen a rózsaszín szemüveget, és szálljunk alá az égszínkék égboltról – milyen más színű is lehetne egy égbolt, igaz? – ahol mostanáig lebegtünk vidám és barátságos bolyhos kis bárányfelhőcskék közepette. Az iskola tulajdonképpen már régen megszűnt a tanulás, mint olyan színtere lenni. Inkább afféle társadalmi találkahellyé vált a fiatalkorúak számára, mint egy klub, ahol ugyan megszokásból még tanítanak egyesek – ezek az úgynevezett „tanítók”. Szintén megszokásból néhányan még tanulnak is, valószínűleg valami ósdi szülői ösztönzésnek engedelmeskedve, de ezt a többség már igen nehezen tolerálja.

Ha két dolgozó ember mai profitorientált világunkban lehúz egy munkanapot a gépsor mellett, hajcsár főnökkel, egy kamerákkal teli munkahelyen, tizenkét órán belül három pisilési engedéllyel, egyáltalán nem biztos, hogy este még nevelni marad kedve. Sokkal inkább csak úgy leülni elbágyadva, nézni kifelé a fejünkből, enni valami jó egészségtelent, lehetőleg jó későn. Relaxnak marad a tévé, sorozatok, vetélkedők és reklámok, és marad alibinek az ősi kérdés, mely ősidőktől kezdve felhangzik, mióta csak szervezett oktatás létezik ezen a világon: – Mi újság az iskolában?

És felhangzik a válasz is, amely ugyancsak ősidők óta mindig ugyanaz: – Semmi.

Felnő egy újabb ipszilon-generáció, amelynek már a szülei is tősgyökeres ipszilonok voltak, és akik egy emberként vallják: „Az iskola azér van, hogy a tanító megtaniccsa a gyereket.” Tehát otthon semmi, se házi feladat, se segítség, se példakép, se egyéb anyám kínja. Aki rossz jegyet hoz haza, az nem buta, nem lusta, „rászállt” a tanító, vagy biztos nem is tud tanítani, hiába van harminc éve a pályán. És a szülő ”rendezkedik”, hogy finoman fogalmazzunk, ami bizonyos környezetben egyszerű, jól bevált primitív ordítozást- káromkodást-fenyegetést jelent, majd büszke elvonulást, úgyse jelent fel senki.

Hát, többnyire nem. Bár az egyre terjedő kamerarendszereknek köszönhetően a bizonyíték adott, a törvény egyértelmű, a feljelentés indokolt és büntetőjogi következményekkel jár. Szidni, gyalázni, káromolni – ezek egyben jogi kategóriák is, amelyek miatt az elkövető felelősségre vonható. Divatos a rokonságból a legnagyobb szájút beküldeni, mert így hatékonyabb és – halad a világ! – terjed a profi átokszórók használata is, akik már az internet segítségével küldenek rossznyavalyát, gutaütést, közönséges és szerelmi rontást, vagy egyszerű, hétköznapi, „dögölj meg” típusú átkot a célszemélyre, melyet a Harry Potterből „Avada kedavra!” néven oly jól ismerünk.

Megjelent a hivatalosan kategorizált státuszú tanuló is, aki ezt a besorolást pajzsként használva gyakorlatilag azt csinál, amire szerény fantáziájából telik. Ezt a fajta, most még humorosnak tűnő hozzáállást legalábbis egy kettes magaviselettel illik honorálni, afféle figyelmeztetésként a középiskolás kollégák felé: valami nem stimmel, készüljetek. Az ipszilon szülő másnap már érkezik: hogy kaphat az ő gyereke kettest? Sok esetben még az autentikus videófelvételt sem fogadják el: – Az én gyerekem ilyet nem csinál. – De hát itt van, nézzen már ide. – Az én gyerekem ilyet nem csinál. Kész, vége, kommunikáció megszakadt, egy gyerek, akit most még meg lehetne fogni, megint eltűnik a társadalmi süllyesztőben. Szülő mutogat pedagógusra és vice versa.

Ilyen és hasonló helyzetek ezerszámra fordulnak elő a mai pedagógiai praxisban. Nem lehet csodálkozni, hogy a strucc-magatartás egyre inkább tért hódít. Kibírni, elviselni, nyugdíjig, a számlákat, kölcsönt fizetni kell. A pedagógusi ipszilon-generáció, akik olyan iskolákból érkeztek, ahol pénzért papírt kaptak, neveléssel egy bizonyos határon túl már nem is próbálkozik. A pályaelhagyók száma szaporodik, az azért szintén jelent valamit, hogy a folyamatot még a rendszeres bérkompenzáció sem képes megállítani.

A közelmúlt erőszakos cselekményei figyelmeztetnek, az oktatásügyi minisztérium körlevelet ad ki, védekezni kell, felkészülni.  Gyerek, szülő, tanító egyformán érdekelt, hogy a nyílt erőszak ne váljon lehetségessé. Nem csak azt kell megtanulni, hová és hogyan meneküljünk fegyveres támadás, túszejtés esetén. Azt is, hogyan használjuk ki a törvény adta lehetőségeket saját magunk és gyerekeink védelmére. Nem biztos, hogy ez minden esetben segíteni fog. Ki védi meg a pedagógust?

Tóth Ferenc