„Elhurcoltak minket, mert nem reszlovakizáltunk, de mindent kibírtunk és megmaradtunk magyarnak.“ – Csiliznyáradról 1947. január 22-én 14 család 79 tagját deportálták Csehországba. Az ő kálváriájukra emlékezve, megpróbáltatásaik és helytállásuk előtt tisztelegve tartottak megemlékezést a község lakói vasárnap, ahol Bábics Pál és Illés Mária, a deportálás borzalmait átélők saját történetüket is elmesélték a hallgatóságnak.
A színvonalas kultúrműsor a kultúrház előtt vette kezdetét a 2007-ben a deportált családok emlékére állított faragott emlékmű előtt. A hideg idő ellenére a megemlékezésen fellépet többek között a Csiliznyáradi dalárda és a helyi óvodások és iskolások is, akik a szülőföld szeretetéről énekeltek.
Marhavagonokban a mínusz 22 fokos hidegben
Lukács József polgármester beszédében felelevenítette, hogy 70 évvel ezelőtt nem csak Csiliznyáradról, de Balonyról, Szapról és Csilizradványról is elhurcoltak összesen 38 családot, 181 személyt, köztük 29 gyermeket. A nagymegyeri és a dunaszerdahelyi vasútállomáson fűtetlen marhavagonokba rakták őket a mínusz 22 fokos hidegben, majd négy napnyi út után a csehországi Slany-ba érkeztek.
A megemlékezés a kultúrházban folytatódott, ahol Bábics Pál és Illés Mária mesélték el átélt emlékeiket.
„Büszkék vagyunk a hazánkra, a szülőföldünkre, és büszkék vagyunk azokra, akik velünk együtt kint voltak Csehországban.“
Kezdi visszaemlékezését idősebb Bábics Pál, aki a deportálás idején mindössze hét esztendős volt.
„Hogy miért? Mert nem hoztak szégyent a falunkra, nem hoztak szégyent a hazájukra.“
A Bábics család is egy volt a közül a 14 család közül, akiket deportáltak. Az akkor 50 éves özvegy családanya nyolc gyermekével kényszerült elhagyni otthonát, mert nem volt hajlandó reszlovakizálni.
„’46-ban bekopogtattak az ablakon a „zsíroskabátosok“, mert azok az emberek nem mertek nappal járni, csak sötétben. Anyám beengedte őket. Nem voltak ott sokáig. Mondták anyámnak, hogy írja alá a papírt. Anyám erős asszony volt, de a hite volt a legerősebb. Nem írta alá, mert ő magyar.“
Az üzenet: pakolni kell
Karácsony után minden érintett család megkapta az üzenetet: pakolni kell. Nem sok mindent vihettek magukkal, némi ruhát, néhány bútordarabot. Itthon maradtak állataik, gabonájuk, földjeik, és ami a legfontosabb, az otthonuk.
„Január 22-én bejárt az udvarba a teherautó, felraktak mindent, amit magunkkal vihettünk. Mindent és mindenkit katonák őriztek. (…) Utolsónak a szapi tiszteletesasszony, Csekesné jött elbúcsúzni és vigasztalni bennünket. Anyám sírva búcsúzott, és annyit mondott: Én már döntöttem – Istenben bízok, mert magamban nem bízhatok.“
A családokat a nagymegyeri vasútállomásra vitték, ahol már várták őket a fűtetlen marhavagonok a maguk szomorú valóságával. Azon a télen olyan hideg volt, hogy a Duna jege befagyott, takarók pedig csak a tiszteknél voltak. A vagonok alja helyenként lyukas volt, csak akkor javult a helyzet, mikor néhány hordóban tüzet gyújtottak.
Nem volt biztos, hogy túlélik
A Bábics család kilenc-tagú volt. Az ötvenéves édesanya legidősebb gyermeke 23, legfiatalabb gyermeke pedig 4 éves volt, ráadásul beteg. Abban sem lehettek biztosak, hogy megérik az út végét.
„Mikor Csehországban, Slanyban leszálltunk a vagonokról, a gazdák úgy válogattak a családok között, mintha marhavásáron lennének. A mi családunk kelt el utoljára, mert sokan voltunk, köztük gyerekek. Skury nevű községbe kerültünk, másnap pedig bátyáimat már munkába is állították. Kilencünknek jutott egy szoba, amiben lakhattunk.“
A deportált magyar családok a kitelepített németek házaiba kerültek. Mindenkinek dolgoznia kellett a gazdák utasításai szerint. Kinek jobb, kinek kevésbé jó gazda jutott. A kint töltött két év alatt csak egymásra számíthattak, tartották a lelket egymásban. Tavasszal végezték a legnehezebb munkákat és csak kevés pénzt kaptak érte.
„Aztán jött a változás, jött Gottwald. Tudom, sokan nem fognak örülni annak, amit mondok, de nekünk, akik kint voltunk, ő volt a megmentő. Mert ő küldte azt a papírt, amiben benne volt, hogy hazajöhetünk, ha akarunk.“
Hárman maradtak
A Bábics-testvérekből mára már csak hárman maradtak. A legidősebb, idén 94 éves Rózsika néni a 10 évvel ezelőtti megemlékezésen a következő szavakkal emlékezett:
„Két év után hazajöhettünk a régi otthonunkba. A házunkat visszakaptuk. Csak valami hiányzott. Már nem volt ugyanolyan az otthon melege, mint azelőtt.“
A csiliznyáradi megemlékezésen meghívott vendégként részt vett Sárközy Irén (Most-Híd) parlamenti képviselő, Rigó Konrád (Most-Híd) kulturális államtitkár és Bacsó László (MKP) megyei képviselő. A megaláztatást átélő helyi megemlékezők szívszorító beszámolói után pedig a Boráros Imre Színház művészei előadták Csáky Pál „Hit és hűség“ című színpadi játékát.
A megemlékezés egésze rávilágott arra, hogy nem csak akkor kell magyarnak lennünk, mikor „könnyű“, hanem akkor is bátran kell kiállnunk magyarságunkért, mikor annak kellemetlen következményei lehetnek. Azok, akik átélték a deportálás és kitelepítés borzalmait nem a könnyebb utat választották. Bábics Pál szavaival élve: „Elhurcoltak minket, mert nem reszlovakizáltunk, de mindent kibírtunk és megmaradtunk magyarnak.“
Komjáthy Petőcz Andrea
Nyitókép: Csiliznyárad község fb-oldala
Megosztás:
Címkék: bábics pál Beneš-dekrétumok Csallóköz csilizköz csiliznyárad deportáltak Főoldal illés mária kitelepítettek Lukács József magyarság megemlékezés reszlovakizáció reszlovakizálás
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.