Gróf Esterházy János 60 évvel ezelőtt 1957 március 8-án, 56 éves korában, 12 évnyi rabságban eltöltött súlyos szenvedés után halt meg a Mirov-i politikai foglyok börtönében. A Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség (SZMCS) ez alkalomból emléktáblát leplezett le a Rimaszombati Cserkészház falán.

 

Az emléktábla avatásán illusztris vendégek vettek részt. Magyarország képviseletében jelen voltak: Dr. Szilágyi Péter, a Nemzetpolitikai Államtitkárság helyettes államtitkára, Haraszti Attila, kassai magyar főkonzul, Virág András, a Magyar Országgyűlés elnökének a küldöttje,  továbbá Dr. Molnár Imre, történész, a Pozsonyi Magyar Kulturális intézet igazgatója – Esterházy kutató, Schwarcz Katinka, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének országos alelnöke valamint Szórád Gábor, a Magyar Ifjúsági Konferencia elnöke.

 

Az ünnepség vezetője a cserkészek megbízásából Csémi Szilárd a SZMCS ügyvezető elnöke volt.

 

 

Ember az embertelenségben

 

Ki is volt Gróf Esterházy János? Miért avatnak fel emléktáblát, és miért emlékeznek meg róla a sokadik városban a Felvidéken? Életéről, munkásságáról, tragikus sorsáról a Tompa Mihály református Gimnáziumban Dr. Molnár Imre beszélt.

 

Megtudtuk tőle, hogy Esterházy János egy nemesi származású csehszlovákiai magyar politikus volt. Olyan politikus, aki mindig kiállt a gyengébbek, az elnyomottak jogaiért. Következetesen, gerincesen, egészségét nem kímélve tette ezt. Beneš elnök miniszteri széket kínált neki, de ő azzal visszautasította, hogy előbb a kormány tegyen érdemi változásokat a kisebbségekkel szembeni politikájában. Amíg ez be nem következik, addig ő nem kívánja nevét adni egy magyarellenes politikához.

 

Az első bécsi döntés után Horthy kormányzó szintén miniszteri széket akart neki adni. Sokak megdöbbenésére nem fogadta el, sőt Szlovákiában maradt. Azzal érvelt, hogy az ittragadt 60-70 ezer magyarnak szüksége van az ő segítségére. Kassa átadásakor nyilvánosan kérte Horthytól, hogy tartsák tiszteletben a Magyarországhoz került szlovákok jogait.

 

 

A háború kirobbanásakor segítségükre volt a lengyelországi menekülteknek. 1942-ben, mint a szlovák parlament tagja, egyedüliként nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló 68-as számú törvényt. Több zsidó menekültet juttatott át a határon. Birálta a személyi kultuszt, a koncentrációs táborok felállítását, az állami erőszak és diszkrimináció egyre szaporodó megnyilvánulásait. „A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt“, mondta. A háború vége felé a nyilasok és a Gestapo is üldözte, elmenekülhetett volna, ő mégis Pozsonyban maradt.

 

Vesszőfutás

 

A háború után szlovákiai magyar értelmiségiekkel együtt memorandumot készített, melyben a csehszlovák hatóságok védelmét kérték a magyar nemzetiségű lakosság üldözése, a kibontakozóban levő jogfosztottsága miatt. Gusztáv Huszák belügyi megbízott letartóztatta, és átadta őt a szovjet belügyi szerveknek. Tíz év kényszermunkára ítélték.

 

 

1947-ben, távollétében a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának, és a fasizmus kiszolgálásának hazug vádjával a Pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság halálra ítélte. A szovjetek még ebben az évben kiszolgáltatták őt a csehszlovák hatóságoknak. Ekkor már súlyos beteg volt, Klement Gottwald államelnök a halálos ítéletet kegyelemből életfogytiglanra változtatta.

 

Egészsége végleg megroppant, a Mirov-i börtönben érte őt utól a halál. Az utolsó pillanatig bizott abban, hogy az igazság az ő esetében is győzedelmeskedni fog. Szlovákiában máig hazaárulóként, fasiszta háborús bűnösként tartják számon.

 

Mede Géza

Nyitókép és fotók: Mede Géza

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!