Nyitókép forrása: SITA/Christophe Gateau/dpa via AP

 

„A világ két rivális táborra osztódik fel, az egyiket az Egyesült Államok, a másikat pedig Kína vezeti. Úgy tűnik azonban, hogy erről Németországnak senki sem szólt” – kezdi elemzését a Geopolitical Futures, arra reagálva, hogy a németek jelentős beruházásokról állapodnak meg Kínával, és a politikai kapcsolattartás is szemlátomást intenzívebbé vált. Miközben az Egyesült Államok Ukrajnával és Oroszország meggyengítésével van elfoglalva, valódi ellenfelének továbbra is Kínát tekinti, így a német lépések felkeltették gyanakvását Berlinnel szemben.

 

Ezen a héten Olaf Scholz német kancellár aláírta a kínai hajózási óriáscég, a Cosco akvizíciójának engedélyezését, amellyel a kínai cég egy három hamburgi kikötői terminált birtokló cégben szerez 24,9 százalékos részesedést. Scholz ráadásul mindezt koalíciós partnerei tiltakozása ellenére tette, akik aminap felháborodásukban kiszivárogtatták a kifogásaikat tartalmazó dokumentumot. Ebben többek között az áll, hogy a beruházás „aránytalanul növeli Kína stratégiai befolyását a német és az európai közlekedési infrastruktúrában, valamint növeli Németország Kínától való függését”.

 

Mi azért kiemeljük, hogy Németország legnagyobb kereskedelmi partnere már régen nem az USA, hanem Kína. Az sem mellékes, hogy azok után, hogy az amerikai elnök januárban a német kormányfő jelenlétében ígérte meg az Északi Áramlat 2 „kivégzését”, ami Németország politikai kiszolgáltatottságáról is sokat elárul, és nem Kína játssza benne a főszerepet. Harmadszor pedig, a két kisebbik német kormánypárt, a Zöldek és Szabaddemokraták általában egy húron pendülnek az amerikai narratívával.

 

Ám nem csak a beruházás szúrja az amerikaiak szemét. A GPF cikke kiemeli, hogy Scholz még ennél is messzebbre megy el, és november 3-án, illetve 4-én német üzleti delegációval utazik el Pekingbe. Ráadásul nem holmi utópiát hirdető klímavédelmi cégeket visz magával, hanem a Német Ipari Szövetség elnökét, a Siemens és a Volkswagen vezérigazgatóit. Igaz, a Mercedes, a Deutsche Bank és az SAP elutasította a csatlakozását (a háromból kettőnek domináns amerikai kitettségei vannak – a szerk.)

 

Amerikai szempontból az időzítés is minimum aggályos. Az ugyanis a nyugati egység megbomlásának látszatát keltheti. Scholz ugyanis találkozhatna a G20-as csúcson is Hszi Csin-ping kínai elnökkel. Az is nagy kérdés, miért most novemberben, és miért nem viszi magával a francia-német tandem keretében Emmanuel Macron francia államfőt?

 

A nehéz kérdéseket a GPF elemzése nyitva hagyja, ám arra következtet, hogy Németország azért hajlandó kockáztatni kapcsolatát az USA-val és szövetségeseivel, mert „egyik irányban sem kötelezi el magát az Egyesült Államok és Kína közt kialakuló új hidegháborúban”.

 

Nem annyira nehezek a válaszok

 

Mi azért megpróbálunk válaszolni a feltett kérdésekre.

 

Ami az időzítést illeti, Németország szempontjából kulcsfontosságú, hogy Európában elsőként lépjen. Az energiaválság legfontosabb következménye az EU-n belüli verseny kiéleződése. Ez látszik most a német-francia viszony elhidegülésében is (a franciák nemet mondtak a spanyol-német gázvezetékre), ami egyben az utolsó kérdést is megválaszolja.

 

Az időzítés kapcsán az sem mellékes, hogy az Egyesült Államokban 8-án tartanak félidős választásokat, és amíg Washington magával van elfoglalva, új frontvonalakat nem fog megnyitni a külpolitikában.

 

Harmadszor, és ez a legfontosabb összefüggés, a német gazdaság elképesztően függött az olcsó orosz energiától. A diverzifikáció szép dolog, meg jól hangzik, ám egyik napról másikra véghezvinni, többszörös áron kínált alternatívákkal, egyszerűen kinyírja a német gazdaságot.

 

Bajban a német gazdaság

 

Európa legnagyobb vegyipari konszernje, a BASF például ezen a héten jelentette be, hogy végleg leépíti európai gyártását. Ez a hivatalos megfogalmazásban úgy hangzott, hogy „tartós költségcsökkentést” hajt végre a szűkölő európai piaci potenciál, az energiaköltségek megnövekedése és az Unió túlszabályozó törvényei miatt. Nem csoda, a BASF európai vegyi üzemeinek földgázkiadásai az elmúlt kilenc hónapban 2,2 milliárd euróval emelkedtek. A vállalat a költségek drámai visszavágásán túl árat fog emelni, és 2024 év végéig leépítések mellett félmilliárd eurós kiadáscsökkentést foganatosít.

 

Hol kapcsolódik ehhez Kína? Miközben Németországban fájdalmas döntéseket hoznak, a BASF 10 milliárd eurót fektet be egy dél-kínai vegyipari óriásüzembe, amely teljes egészében megújuló energiával fog működni, a keresletet pedig a viszonylag olcsó energiával ellátott ázsiai piacok fogják biztosítani. 

 

A helyzet tehát elég drámai, amit még drámaibbá tesz a GPF végső következtetésének megfogalmazása. Ez ugyanis abból indul ki, hogy Kína előretörése ellenére Berlin számára továbbra is Washington marad a tájékozódási pont:

 

„Németország problémája az, hogy gazdasági modellje annyira függ a külkereskedelemtől, hogy külpolitikája gyakorlatilag eladó, de érdemben csak egy ajánlatot tud elfogadni: Amerikáét. Lehet, hogy nincs szükség a NATO-ra Németország közvetlen biztonságának garantálásához, de továbbra is ez a szervezet biztosítja a rendet, amelyre Németország egész eddigi stratégiáját felépítette”.

 

Vagyis nagy jövőt nem jósolnak Berlin „egyik irányba sem elkötelezett” külpolitikájának.

 

Körkép.sk

Megosztás:
Címkék: Egyesült Államok energiaválság gazdaság hidegháború Kína külpolitika Németország USA
Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 2 olvasónak tetszik ez a cikk.