Mint mikor a test már halott,
De még rándul kéz, a láb,
Épp úgy vagyok, mikor terád
Gondolok én mostanság.
Érzem, hozzád fontos kapocs,
Sok-sok apró ideg fűz,
De már régen kihűlőben,
S tán már ki is húnyt a tűz.
.
S bár még hordom én az inget,
Melyet együtt vettünk rég,
S itt a párnád, őrizem még,
S szekrényemen, fenn a kép,
S még a dal, mely mind miénk volt,
Most is libabőr nekem,
S most is sokszor reménykedem,
Újra összejössz velem,
És még mindig, (lehet korán,
Vagy épp késő, magány-éjjel)
A te emléked ébreszt s a
Te emléked ringat el,
.
Mégis sejtem valahol már,
Mindezektől független,
Hogy elkopóban már az élmény,
S újjászül az életem.
Mert már vannak néha-néha
Percek, s talán oly napok,
Melyekben én másra is,
És nem csak terád gondolok.
.
Talán egyszer…
Hamarosan…
Talán soha egészen.
Tán, mint
Első,
Végigkisérsz
Majd az egész életen,
És ha boldog leszek is, és
Megtalálom helyemet,
Akkor is majd, néha éjjel,
Elmormolom nevedet.
.
Hisz feledhettem volna én
Eddig is, s lám nem tudok,
Nélküled még mindig torzó,
Borús, kopár táj vagyok.
Kihűlt szoba, törött tükör,
Önmagában, végtelen űr,
És a múltam – ringat bár még – ,
Menthetetlenűl kihűl.
..
.
Kerepesi Igor
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
