Monumentális nosztalgia – Szárnyas fejvadász 2049 kritika

Biztosan sokan kezdték el kínosan sziszegve vakargatni a fejüket, amikor jött a hír: 35 év után leporolják a sci-fi egyik mérföldkövét, Ryan Gosling lesz az új Harrison Ford, Harrison Ford meg a régi Decard. Kell ezt? – szakadhatott ki a filmrajongkból a kínzóan jogos kérdés. Nem kellett, de nagyon jó, hogy megkaptuk.

Denis Villeneuve valószínűleg nem élete legkiegyensúlyozottabb időszakán lehet túl, de kétségtelenül a legvakmerőbbön igen, hiszen az évtized vállalása nyugodott a hátán: egy olyan klasszikust folytatni, aminek hosszú évek kellettek, hogy elnyerje helyét a halhatatlan remekművek között. Korrekt sci-fit készíteni egy olyan korban, ahol minden második film és könyv a mesterséges inteligenciáról, a disztópiákról és a technika diadaláról szól.

Harmincöt év után tovább fűzni egy olyan klasszikust, amely a filmnyelv, a látvány és a sci-fi tekintetében egy teljesen más korban készült. Mindeközben pedig nem magára haragítani a filmrajongókat. Teher alatt nő a pálma – gondolta Villeneuve, és nagyon bátran a régi történetet mélyen tisztelve fejest ugrott a replikánsok világába.

   

Nem adja magát könnyen

Az 1982-es Szárnyas fejvadász tipikusan az a film, amiről rengeteget lehet beszélni a sokféle értelmezés miatt. Ezzel szemben a második rész tökéletes példája, hogy a film mind a 163 percét végig kell ülni, látni, érezni, hogy aztán az ember nehezen szólaljon meg tőle. Még ha akadnak is benne olyan részek, amit bosszantóan nehéz kivárni, és már épp készül búcsút inteni az érdeklődésének a néző, éppen akkor ránt mesterien vissza a film a moziszékes mocorgásból az ázott neonfényes Los Angelesbe.

Ám éppen emiatt meglehetősen embert próbáló, és egyáltalán nem való mindenkinek – ahogyan az eredeti Szárnyas Fejvadász sem volt soha nagy tömegeket vonzó popcornfilm. Az ember legszívesebben megsürgetné kicsit Ryan Goslingot, hogy haladjon már, ráadásul a sokáig kiszámíthatónak tűnő cselekmény is olyan ráérősen bontakoztatja ki magát, mintha csak Ryan Goslingnak nem esnének le a dolgok.

Ám mindennek megvan a maga helye és feladata, csak rá kell érezni, elkapni ezt a kissé rapszodikus ritmust. Megéri, mert mire a jólesően sok magyar nevet tartalmazó stáblista felvillan, összeáll a néző fejében a kép, és a céltalannak tűnő mélázások is a helyükre kerülnek. Ekkor pedig az ember azt érzi, hogy egy monumentális eposzt látott, ami nem teremt új klasszikust, de méltó folytatása az eredetinek.

Ahogy a trailerekből sem derül ki a történet, úgy a rendező is kifejezetten arra kérte az újságírókat, hagyják meg a spoilermentes élményt mindenki számára. De elég is annyit tudni, amit a trailer elárul: az eredeti történtekhez képest 30 évvel később járunk, a világ ugyanúgy pusztul tovább, a rabszolgagyártás virágzik a Tyrell cég hamvaiból Niander Wallace (Jared Leto) által felépített replikánsmanufaktúrájának hála.

A minőségellenőrzés piszkos részét továbbra is a szárnyas fejvadászok végzik, K (Ryan Gosling) pedig az egyik bevetése során olyan dolgokra bukkan, ami természetesen elhozhatja az anarchiát, de még Harrison Fordot is előrántja poros rejtekhelyéről.

A témája alapján a Szárnyas fejvadász 2049 akár egy majdnem három órás Black Mirror-rész is lehetne, hiszen ugyanazt a kérdést boncolgatja tovább, mint a disztópikus sorozat – vagy éppen az eredeti Szárnyas fejvadász. A kérdések továbbra is adottak: mi történik, ha az emberek istent játszanak, mitől hal ki az emberség az emberből és költözik át a replikánsokba? Sajnos most nem kap a kérdés egy olyan ikonikus szószólót, mint a hidegrázós Roy Batty az első részből, de a hologram-barátnőtől, az emléktervezőn át a szexrobotig mindenki hozzátesz egy keveset ahhoz, hogy a kérdés – ha nem is megválaszolva – napirenden maradjon.

Harrison Ford még mindig úgy tud visszatérni, ahogy senki

Ryan Gosling szokás szerint jól, de szokás szerint ugyanúgy hozza a rezzenéstelen arcú keményfiút. Harrison Fordra rettentő sokat kell várni, de megéri, viszont az ember szinte várná a felbukkanó Csubakkát is a háttérben, annyira belejött a 75 éves színész a nagy visszatérő belépőkbe. A többi mellékszereplő néha kicsit súlytalanul lebeg, leginkább az ember-replikáns kérdés boncolgatásához asszisztálnak.

A Jared Leto által alakított Wallace viszont a kanyarban sincs ahhoz képest, amit a film előtt kiadott kisfilmben mutat: míg a Nexus Dawnban vérfagyasztó és ígéretes antagonistának mutatkozik, a filmben teátrális és súlytalan karakter.

Ha egy film fényképezését olyan nagyságra bízzák, mint Roger Deakins, akkor az ember egyből megelőlegezi magának a belépőt a vizuális mennyországba. Leonardo Dicaprio teljesen kispályás az állandóan mellőzött jelöltek terén Deakinshez képest: az angol operatőrt tizenháromszor jelölték már Oscarra, többek közt olyan filmekkel, mint a Skyfall, Sicario, A remény rabjai, vagy a Nem vénnek való vidék, mégsem nyert még.

Ha van igazság a Földön, akkor a Szárnyas Fejvadász 2049-ért most megkapja, hiszen hihetetlen vizuális élményt komponált vászonra. Mindezt úgy, hogy fényekkel, színekkel, esővel és hóval itat át alapvetően üres és lepusztult tereket, az ember mégis kétpercenként befotózná háttérképnek a vásznat.

Ezen túl is dícséretes, hogy tökéletesen megidézik az 1982-es változat hangulatát, pedig 35 év alatt fejlődött annyit a technika, hogy megalomán CGI-orgiába fulladhasson a film, ám mégis az eredeti előtt gyönyörűen és visszafogottan tisztelgő látványvilágot kapunk. 

Kell-e látni hozzá az első részt?

Az első részt azért kell látni, mert klasszikus, amit nem lehet elégszer megnézni. A 2049-nél ügyesen meg van oldva pár felirattal és hangfelvétellel, hogy összerakható legyen a történet az első rész ismerete nélkül is. Ennek ellenére nagyon sok olyan utalás hangzik el a filmben, ami az eredeti változatra utal, néhány eredeti szereplő is feltűnik, és ember legyen a talpán, akinek nem dobban meg a szíve, amikor Decard 35 év után újra feltűnik apokaliptikus világ színfalai között és az olvasztott sajtról kezd el elmélkedni.

A Szárnyas fejvadász 2049 nem adja magát könnyen, de ez nem is baj: önmaga paródiája lenne, ha csak tömegeket bevonzó látványszcifi lett volna, nem jól öltöztetett művészfilm. Meg kell előlegezni neki a türelmet és 3 órát az életünkből, cserébe ő megajándékoz egy olyan moziélménnyel, amihez foghatót nem gyakran látunk.

Polák Zsóka