Portálunkon az elmúlt hetekben olvashatták a Losoncz és Vidéke 1890-es évfolyamában közzétett iskolai visszaemlékezést, melyet egy egykori losonci diák, mint az utolsó részben kiderült, lelkész tett közzé.
A sorozatot egy ugyancsak a névtelenségbe burkolódzó jogász egészítette ki néhány jogi vonatkozású, Farkas Károly, tanárhoz kötődő kézirat megjelentetésével. Ebben ugyan nem olvashatunk az iskola és a város múltjáról, viszont ha beleolvasunk az akkori törvényhozás paragrafusaiba és hozzágondoljuk a jelen törvénykezési módszereket, már érdekessé válik…
A szokásos losonci képeslapok mellett ezúttal a lapban közzétett írás néhány részletét emeltem ki.
Farkas Károly jogtanár egymaga tanította a magán, büntető, bánya és váltójogot, továbbá a honi közjogot, egyházijogot, nemzetgazdászatot és politikát; a négy elsőt az előadás után rápiáltuk, a négy utóbbit kéziratban adta ki a jeles ifjú tanár s mi ezeket leírtuk magunknak. Én e kéziratokat megőrizvén, ezennel mind a négy tantárgyból közlök betűszerinti másolatban egy-egy §-t.
I. A honi közjogból.
26. §. A királyi felségnek Magyarországbani lakásáról.
A magyar törvényhozás — különösen az újabb időkben — csaknem minden országgyűlésen nyilatkozott felírás utján a királyi lakás tárgyában; visszaemlékezett azon törvényczikkekre, miket a nemzet négy század lefolytában e tárgyban ismételve hozott. Mihelyt Albert első uralkodó az ausztriai házból Magyarország kormányára lépett, mindjárt meghozatott az 1439-ik évi 22-ik t.-czikkben (: törvénycikkben) a király bent lakására vonatkozó törvény. Később, midőn a nemzet szabad választásánál fogva ismét az ausztriai ház tagjai uralkodtak, az 1536-ik évi 57-ik t.cz. (: törvénycikkben) ugyanezen tárgyban hozatván, ez a nemzet közkívánatát kinyilatkoztatá. De ezen t.czikkely foganat nélkül maradt, valamint az 1586: 18, 1548: 22, 1550: 4, 1608: 18, 1723: 8, 1741: 7, 1751: 1, 1791: 9, 1792: 5. törvényezikkelyek is sikeretlenek valának.
A magyar korona — tagadhatatlanul — legnagyobb fénynyel ragyog a cs. kir. (: császári királyi) felség koronái között. E szép ország több millió lakosával örömmel venné, ha más tartományoknál utóbb nem tétetnék, mely ország különösen azon pillanatban, midőn e tárgyról gondolkodik, ki nem ejtheti emlékéből azon időszakokat, melyek elmúltak, de a történelemben élni fognak; midőn e nemzet Mária Terézia örökös tartományainak az ellenségtől való megmentésére fegyvert fogott, s midőn a múlt század ragadó veszélyeiben minden áldozatra kész volt.
Ennyi hűség méltán megvárhatja, hogy az országnak annyi százados, annyi országgyűlési törvényczikkelyekkel szentesített közóhajtása teljesíttessék. Ekkor lehetne valósággal személyes tanúja a felség a hódolatnak és szeretetnek, mivel a nemzet királyához viseltetik; a nemzet pedig az iránta tanúsított bizodalmat érezvén, újabb lelkesedéssel fogna betelni, királyáért és hazájáért élni és halni
II. A Politikából.
53. §. A pusztán kormányi központosítás következményei:
A központosításnak megvannak elvitázhatlan hasznai, tekintve a kényelmes kormányzást, az egyenlőségre való vezetést, az ipar, kereskedés jelentőségre való emelkedését, a főváros nagyszerű kifejlődését az által, hogy belé vonatnak a magas észtehetségek.
Ezen hasznok előállanak a pusztán kórmányi központosítás mellett is, de azért ne higyje senki, hogy ezzel elég van téve az ország bátorságának és szabadságának; e kettő az, mit leginkább lehet félteni s mi leginkább van veszélyeztetve a kormányi központosítás által.
Nézzük a tárgyat közelebbről:
A kormányi központosítás alapelve: „megszüntetni mindenütt és mindenben a hatósági szabad működést; a megyék, városok s községek által választott tisztviselők helyébe oly hivatalnoksereget állítani, mely a kormány kinevezésétől függ, ettől veszi parancsait, ez által mozdíttathatik el s csak ennek felelős.“
A mint a központosítás valamely kormánynál vezérelvvé lett, azon pillanattól nevekedik évről-évre a hivatalnokok száma, még akkor is, ha azt a kormány nem akarná; mert amint a hatóságoktól közigazgatási befolyásuk egy része elvétetik, a még felhagyott kötelességeknek hanyagúl felelnek meg, s e hanyagságból önként következő rendetlenség bekövetkezteti, hogy a helyhatósági kormányzás egészben fizetéses, függő hivatalnokokkal váltassák föl.
A hatósági mozgalmak eltörlése után az egész nemzeti élet feletti intézkedés országossá, központosítottá válik, s az egész kormány s igazgatás a középponti hatalom hivatalnokainak kezébe kerül; a testületi jogok — az egyenlőség látszólagos diadala mellett naponként megszoríttatnak, csakhogy ezen egyenlőség nem más, mint a szolgaság egyenlősége.
A tisztviselők uralkodásának, — mely a központosítástól elválhatatlan, — legnagyobb hibája, hogy a kormányt a nemzet műveltségi fokával öszhangzásba nem hozza; mert a tisztviselők uralkodásának főjelleme az, hogy kizárólag azokat mozdítja elő, kik a központi hatalmat ifjúságuk óta szolgálják, belső szerkezetét ismerik, mechanikai fogásaiban gyakorlottak, szóval a kormányzás betűit könyvnélkül tudják. Az ifjú, ki magát e pályára szánta, éppen azon időben válik el a nemzettől, midőn annak szükségeit, sőt még közszellemét sem képes felfogni.
Foglalatosságai gépszerűek, főkötelessége az átalános engedelmesség, mert mihelyt a főbb hatalom intézményeinek csak legkisebb részben is ellene szegül, azon pillanatban megszűnik hivatalnok lenni. Továbbá a hivatalnok a nemzettel mindig csak panaszlólag jön érintkezésbe, ettől nem félhet, nem remélhet semmit, így hozzá szokik ahhoz, hogy mindig a központi hatalomnak keresse kedvét, s a nemzet tagjaiban — minthogy ezek a központi hatalom parancsának néha készséggel nem hódolnak — olyanokat lásson, kiket lenézni tanult, s így hozzá szokik, hogy a kormányt és nemzetet egymástól különböző két eszme képviselőinek tekintse.
Mindezeknek ellenében némelyek azt állítják, hogy a hivatalnokok a kormány legerősebb támaszai, melyből az következik, hogy a központosítás, — mely legtöbb hivatalnokot kivan — legerősebb alapon nyugszik.
De ezen állítást a tapasztalat s a históriai események nem igazolják, — mert történeti igazság, hogy azon hivatalnokok, kik a kormányt békés, vagy kissé zavargós időben gyámolítottak, mihelyt a veszedelem nagyobb lőn, azt mindig elhagyták; s ez másként nem is lehet, mert a hivatalnokok mig lelkiismeretesek, az országnak s közrendnek szolgálnak, nem pedig a kormánynak ; ha pedig nem azok, ha érdekeiket elválasztva a nemzettől, a kormány érdekeivel azonosítják, csak addig állanak fel, mig erősebb a kormány a párt zavargásainál.
A kormány állandóságának tehát a hivatalnokok serege sem biztosítója, sem kezese nem lehet, nem is volt soha.
Most nézzük, hogy a központosítás veszélyek idején mily erővel munkálkodik?
E rendszernek fő alapelve — a mint már tudjuk — hogy minden , — a nép befolyása nélkül, a kormány közvetlen ügyviselői által végeztessék. Ha már az ily kormány ama jelszavát: „Minden a népért, semmi a nép által“ híven követi, mindenesetre elszoktatja a népet a közdolgoktól s így aztán a nép könnyen megszokja, hogy kizárólag magánügyeinek éljen; azon tudat, hogy a mi a hazát illeti, arról a kormány gondoskodik, nála megnyugtató elvvé válik, így aztán önerejét, mely sokaknak egyesüléséből ered, sem nem ismeri, sem nem használja, s veszedelem idején, midőn a kormány rendkívüli erőfeszítésre, a polgárok lelkesedésére s önfeláldozására kénytelen szorulni, nem támaszkodhatik egy erős nemzetre, hanem egy tehetetlen s érdeklődés nélküli embercsoportra, melynek ereje önmaga előtt is ismeretlen.
A központosításnak végső hibája az, hogy központosított országokban a főváros a mozgalmaknak mindig veszélyes tűzhelye, s ezen mozgalmak mindig az egész ország vesztét vonják magok után.
IlI. A nemzetgazdászatból.
19-ik §. A pusztán földmivelö nemzetre mily jövendő várakozik? Ha valamely nemzet kizárólag csak földmíveléssel akar foglalkozni, nála a szellemi restség, testi ügyetlenség, régi szokásokhoz, kezelési módokhoz való ragaszkodás s azok mellett a műveltségnek, jólétnek, szabadságnak hiánya fog uralkodni.
A földmivelést űző népség az ország felületén szétszórva él, távol állanak egymástól mind anyagi, mind szellemi forgalmukra nézve. Az egyik földmivelö ugyanazt teszi, mint a másik. Egyik rendesen ugyanazt termeszt, mit a másik; mindenik önmaga legjobb fogyasztója termékeinek.
A mezei gazda megszokván azt, hogy aratását egy magasabb hatalom akaratára bízza, benne az elégedettség, türelem s megszokás természetté válik. Az ő foglalkozásainak folytatására kevés szellemi feszültség s testi ügyesség kívántatik, azt csupán utánzás által tanulja meg azon család körében, melyben származását vette, s azon eszme, hogy azt másképen talán jobban, helyesebben lehetne folytatni, ismeretlen előtte, miután bölcsőjétől koporsójáig ugyanazon emberek s viszonyok megszorított körében mozog.
A földmivelés mellett a birtok vagy a szegénység nemzedékről nemzedékre átszáll és a versenyzésből származható minden erő csaknem holtan hever.
A csupán földmivelö nemzetek még mindenütt vagy rabszolgaságban, vagy kényúri, vagy papi hatalom súlya alatt éltek. Már maga a földbirtok kizárólagos birtoklása az egyedül uralkodónak, a főbb uraknak vagy papoknak oly hatalmat adott a földmives nép tömege felett, mely alól az magát emancipálni nem volt képes.
Az ipar az, mely a földmivelésre s ezzel együtt az anyagi s szellemi jólétre s igy a közvagyonosodásra s művelődésre fejlesztő hatással van.
IV. Az egyházi jogból.
27-ik §. Mi viszonyban áll az ev. egyház a közállományhoz?
A mely viszonyt észerűleg föl lehet állítani az egyház és státus közt, az evang. (:evangélikus) vallás törvényei által éppen azt állította fel, s ezt megváltoztatni sem a szent iratból sem törvényei által sohasem igyekezett.
Megismerik ugyanis az evangélikusok a polgárok azon jogát, miszerint egyházi társaságba állhatnak s mindazt önmaguk intézhetik el, mit e társaság alapczélja megkíván. Hasonlóképen kötelezettnek hiszik a közállományt mindannak megakadályozására, mi az ő érdekét sértené; szóval megadják a közállománynak az egyházi ügyekbe való befolyást s nem kivannak a státusban külön státust alapítani.
Az egyházi társaság azonban különbözik más egyesületektől nemesebb czéljára nézve, valamint arra is, hogy a külső cselekményeket a fejedelem itt nem határozhatja meg, mivel azoknak a belső meggyőződéssel kell megegyezniük, s ezt az egyház maga határozhatja el.
A társas jogoknak ezen gyakorlata nem kisebbíti meg a felségi jogokat, sőt inkább megengedi a felség főfelügyeleti jogának gyakorlását. A főfelügyeléstől nem félnek az evangélikusok, a pártfogási jogtól pedig vallásukra nézve jót remélnek. A felségi jogok az evang. egyházra nézve meg vannak határozva az 1791. 26-ik t.-czikkben a vallás szabad gyakorlata, vallásos könyvek készítése, külakadémiákra való menetel, közhivatalok viselése, alapítványok, átmenetel és házassági ügyekre nézve.
Az evangélikus fejedelem az egyházban a felségi jogokon kívül még társas, vagy mint régen nevezték püspöki jogokat is gyakorol, hanem ezen jogok az egyháztól adatnak át neki, különben az isteni tiszteletben oly hatalom gyakoroltatnék, mely sem az ész, sem az evangyélium positiv törvényével meg nem egyeznék.
Angliában a király az egyház feje, ő a püspökökkel egyházi rendeleteket és dogmákat határozhat meg ideiglenesen, melyek a parlament által erősíttetnek meg.
Francziaországban a katholikus fejedelem némely reformátusok által a reformált egyház főpapjának neveztetett, vagyis inkább választatott, melynek következtében bizonyos jogokat gyakorol is, például: az evangélikusok egyházi hivatalnokait ő nevezi ki.
Francziaországban a konsistóriumokban összegyűlt lelkészek a kincstár által fizettetnek. Az 1791-ik évi országgyűlésen Ilik Leopold magát az evang. egyház fejének nyilatkoztatta ki, de miután azt a klérus rosszul fogadta, elfogadott állásától visszalépett.
Közli: Egy hajdani losonczi jogász.
Legyezte, jegyzetekkel ellátta: Puntigán József
Megosztás:
Címkék: Losonc Puntigán József
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.