Ma húsz éves a világ első kommunista dinasztiája. 1997. október nyolcadikán vált Észak-Korea pártfőtitkárává Kim Dzsongil, az államalapító Kim Ir Szen fia, a jelenlegi pártfőtitkár, Kim Dzsongun apja.
A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) létrejötte óta komoly fejtörést okoz a térségbeli hatalmaknak, ami mára odáig fajult, hogy az atomháború lehetőségét sem zárják ki. Az észak-koreai rezsim szinte napi rendszerességgel fenyegeti meg az USA-t atomtámadással, ami óriási nemzetközi feszültséget okoz. Nem véletlenül.
Érdekek középpontjában
A KNDK a távol-keleti hatalmak (Japán, Dél-Korea, Kína, Oroszország és e tekintetben az USA) érdekeinek ütközőzónája, érintkezési pontja. Léte mindig is valamelyik nagyhatalom kegyétől függött, így a gazdasági és társadalmi haladásban eredményeket felmutatni teljességgel képtelen rezsim stratégiája kimerül a nukleáris zsarolásban és a nagyhatalmi érdekeken történő élősködésben.
Ennek oka, hogy a KNDK a világ legmilitarizáltabb országa, komoly hiányosságokkal küzd. Észak-Korea 15 milliárd dollárnyi éves GDP-jének 23,3 százalékát költi haderőre. 1,2 millió fős hadseregét 600 ezer tartalékos és a 5,7 milliós Munkás-paraszt Vörös Gárda egészíti ki, ezzel a világ negyedik legnagyobb haderejével rendelkezik.
Katonasága azonban annyira elavult, hogy egy hagyományos háborúban a térségben mindenkivel szemben alul maradna – még ha Szöul porig bombázására meg is vannak az eszközei, a háborút nem nyerhetné meg.
Így a politikai rezsim felett állandóan ott lebeg Damoklész kardja – ezért pót megoldást kerestek: az atomarzenál kiépítését.
Kezdetben szovjet segítséggel
A KNDK nukleáris programja az 1950-es évekre vezethető vissza. Akkor még a Szovjetunió volt legnagyobb szövetségese, az ő segédletével építette első atomerőműveit. Ez a program még belefért a nemzetközi megállapodásokba, sőt, 1970-ben a jongbjoni atomreaktor felügyelete céljából beengedték a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökséget (NAÜ) is.
1985-ben Phenjan szerződéses kötelezettséget vállalt, hogy nem fog atomfegyvereket fejleszteni. 1991-ben, a hidegháború lezárulásával az USA bejelentette, hogy kivonja atomarzenálját Dél-Koreából, majd ez utóbbi és a KNDK közös nyilatkozatban kötelezte el magát a Koreai-félsziget teljes atommentesítése mellett.
A válság azonban nem váratott sokat magára. A NAÜ az ország összes atomlétesítménye felett felügyeleti jogot követelt magának. Ezt Észak-Korea elutasította, majd azzal fenyegetőzött, hogy kilép az Atomsorompó Egyezményből. A válságot az oldotta fel, hogy az USA-tól katonai garanciákat és évi 1 millió tonna kőolajat kapott. Lényegében ez volt Észak-Korea első eredményes zsarolása.
Jött a lejtő
2000-ben azonban az USA felfüggesztette a szállításokat, mire három évvel később a KNDK kilépett az Atomsorompó Egyezményből. És kiderült, hogy előrébb járnak a nukleáris fejlesztések területén, mint azt a nyilvánosság gondolta.
A katonai célú atomprogram már az 1970-es években elkezdődött, és a ’80-es évekre már rendelkezett minden szükséges eszközzel, amellyel atombombát lehet készíteni, már plutóniumot is képes volt előállítani. Később egy pakisztáni atomtudós által működtetett feketepiaci hálózattól megszerezte az urándúsításhoz szükséges tudást. Ennek birtokában új lendületet kapott Észak-Korea nukleáris fegyverkezése.
2006 októberében hajtotta végre az első atomkísérletet (egy 1 kilotonnás robbanás 4,3-as erősségű földrengést okozott). A következőre 2009-ben került sor (6-9 kilotonna és 5,1-es földmozgás kíséretében), majd 2013 februárjában, 2016 januárjában, szeptemberében, és most, 2017 szeptemberében.
A legutólsó azért keltett nagy riadalmat nemzetközi körökben, mert egy kétfázisú, fúziós bombáról volt szó (avagy hidrogénbombáról), amely rávilágított az észak-koreai katonai atomprogram valódi képességeire.
Ballisztikus rémálom
Ehhez társul még a rakétaprogram, vagyis a célbajuttató eszközök fejlesztése, amelyek közül két esetet érdemes felidéznünk: idén július 4-én 2800 kilométer magasra lőttek ki egy rakétát amely aztán 970 kilométerrel odébb zuhant a tengerre. Ez megfelelő szögbeállítással 6700 kilométeres hatótávolságot jelent. A másik jelentős kísérletre ugyanezen hónap 28-án került sor, amely akár 8000 kilométeres hatótávot is produkálhatott volna.
Idén tehát nyilvánvaló vált, hogy Észak-Korea a szó hagyományos értelmében atomhatalommá vált, és vannak célbajuttató eszközei, melyekkel az USA legfontosabb szövetségesein kívül (Japán, Dél-Korea) Hawaiit és az Egyesült Államok nyugati partjait is el lehet érni. Sőt, egyesek szerint Chicago sincs biztonságban. Miért nem tört ki már az atomháború?
Kínai dilemmák
Elsősorban azért, mert a térségben senki sem akar valódi háborút (egyelőre). Valóban senki, még maga Kim Dzsongun sem. Az ő célja, hogy az általa vezetett politikai rezsim létjogosultságát az USA és szövetségesei is elismerjék, és ne hagyják ki a félsziget jövőjéről folytatott tárgyalásokból.
Kína sem szeretne háborút, mivel azt Észak-Korea aligha nyerheti meg. Kína számára a KNDK puszta léte is előnyöket biztosít: például megakadályozza, hogy legiparosodottabb északkeleti régiója közvetlen közelében megjelenjenek a nyugati cégek a maguk dollárdiplomáciájával, elcsaklizva a befolyást és a profitot.
Azonban Kína sem örül, hogy ennyire kezelhetetlen szövetségese van, aki állandó jelleggel provokálja a fél világot. Leginkább azért, mert Észak-Korea miatt mások is (akár a Dél-kínai-tenger országai is) rakétaprogramba kezdenek, amivel elterjednének a tömegpusztító fegyverek – az pedig senkinek sem lenne jó. A másik komoly probléma, hogy épp Észak-Korea szolgáltat provokációival indokot arra, hogy Japán feljogosítva érezze magát a fegyverkezésre.
Japán egyszer már gyarmatosította a félszigetet, emiatt a dél-koreaiak is kissé neheztelve tekintenek rá. Japán e tekintetben a térségben mindenki számára a történelmi ellenség szerepére van kárhoztatva. Kínának pedig rendkívül kínos, hogy Észak-Korea épp Japán felé lövi ki ballisztikus kísérleti rakétáit.
Észak-Korea tehát nukleáris zsarolással, és a feszültség fenntartásával, sőt fokozásával akar előnyökhöz jutni. Mivel ez az állapot hasznos számára, ezért nem érdekelt a háború kirobbantásában, hiszen akkor arra kényszerítené Kínát is, hogy beavatkozzon, márpedig az valószínűleg a rezsim végét jelentené.
A gond az, hogy a végtelenségig egy húr sem feszíthető, tehát jönnie kell egy fordulópontnak. Kérdés, hogy pontosan milyen következményekkel fog majd járni: háború, vagy viszonylag békés újrarendezés.
MAT, Körkép.sk/Komjáthy Lóránt
Nyitókép: askmen.com
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
