Meddig lehet bojkottálni a médiát következmények nélkül?

Az első kormányzási időszakában voltak már az újságírók hiénák, prostituáltak és idióták. Most már szóba sem áll velük Fico. Legalábbis egy részükkel. És nem csak ő, de a 13 minisztere közül egyik sem.

Sajtótörténeti jelentősségű dologra került sor tegnap Szlovákiában, A kormányfő annyira megharagudott Shooty legújabb karikatúrái miatt, melyek a Denník N napilap matricás mellékleteként jelentek meg, hogy bejelentette, nem hajlandó többet kommunikálni a napilap munkatársaival. És ha ez még nem lenne elég, a múlt heti szerdai kormányülésen pedig úgy döntöttek, hogy nemcsak Robert Fico miniszterelnök, de egyik kormánytag sem nyilatkozik többet a Dennik N-nek. A közleményük szerint ezzel a napilap hivatalosan is az ellenzék pártjára állt, s mint olyannal, nem látják értelmét a kommunikáció folytatásának.

Pedig nem ez volt az első matricás eset: a 2010-es választások előtt a .týždeň hetilap is Fico vörössel áthúzott matricájával került a boltokba.

A nagy előd nyomdokaiban

   

Úgy néz ki, a szlovák politikai kultúra az eltelt több mint 20 év alatt sem távolodott túl messzire a mečiari hagyományoktól.  Vladimír Mečiar a 90-es évek derekán kommunikált hasonlóan a médiumokkal. Az ő „nagy kedvencei” a Sme napilap, a Markíza televízió, a Twist rádió és a SITA hírügynökségek voltak.

Volt, hogy több hónapon keresztül nem válaszolt az újságírók kérdéseire, akik kénytelenek voltak máshogy megoldani a dolgot. A SITA például minden kormányzati cikke végére odaírta, hogy mely politikusok voltak, akiket megszólítottak és nem válaszoltak. Daniel Krajcer egykori kulturális miniszter, aki akkoriban a Markíza riportereként dolgozott, is enyhe nosztalgiával emlékezik vissza azokra az évekre.

Mit tehet az újságíró?

A legmeghatározóbb médiumok vezetői mind mély felháborodásukat fejezték ki.  Csehországban is volt már hasonló tapasztalata az újságíróknak, ott Jiří Paroubek szociáldemokrata képviselőnél húzták ki a gyufát egyes lapok. Az érintett újságírók akkor a politikusnak a kollégáikon keresztül tették fel a kérdéseiket. Kérdés, hogy mennyire tud összefogni a szlovákiai újságíró közeg, mennyire képesek/akarják széleskörűen támogatni most az „N”-es csapatot. Hogy mennyire képzelhető el az egységes újságírós fellépés a kormány ellen? „1994-ben Mečiar nem válaszolt az egyik újság kérdésére a sajtótájkoztatón. Erre az újságírók felálltak, és a szomszédos kerti kocsmában fogyasztották el kávéjukat, „aki nem válaszol, minek tart sajtót” megjegyzéssel. Az üres terem látványa akkor nagyon szép volt. – írta Lovász Attila, az RTVS kisebbségi adásának igazgatója egy héttel korábban Facebook-oldalára. Ha kiderülne, hogy a mai újságírók vérében is van ennyi bátorság, megérdemlik a tiszteletet.

Mennyire hibás a Denník N?

Felmerülhet még egy szempont is: hogy mennyire jogos Fico sértettsége? A Matúš Kostolný vezette újságírócsapat,  a Denník N néha már-már túlságosan teátrális, hajlamosak szabadságharcos szerepben tisztelegni. Egyetlen független médiumként hirdetik magukat, akik csodálatra méltó hősökként vonultak ki a Sme-ből, amikor a Penta bevásárolta magát, hogy megalapítsák az egyetlen „független” napilapot. Azt a „független” napilapot, amit ők maguk sem képesek fenntartani erős befektetői tőke nékül.

Tomáš Czwitkovics, a Trend főszerkesztő-helyettese ezt így fogalmazta meg: „a Denník N matricakampánya túlment az újságírói etika határán, és megmutatta a legnagyobb gyengeségét is ennek az egyébként nagyon erős szerkesztői csapatnak: önmagukra néha úgy tekintenek, mint független rocksztárokra, aki mindent megtehet kénye kedve szerint. Ha egy média (…) kampány módszerrel a saját véléményét kezdi átültetni, az már rejtett aktivizmus és rossz újságírás.”

Ez persze nem menti fel Robert Ficot az alól, hogy nincs joga a kormánynak bedurcáskodnia és „haragszom rádot” játszania egyetlen médiával sem. Hiszen ezzel kvázi a polgárok információhoz való jogát tapossa el. Pár éve Jana Žitňanská, volt újságíró, jelenlegi Nova-s EP-képviselő vallott saját tapsztalatairól a diákok előtt, hogy néha nagyon nehéz megtalálni azt a határt, hogy mennyire fejezhető ki a vélemény, és mennyire nem. Visszaemlékezve a 90-es évek második felére, így fogalmazott: „A mečiarizmus korszaka alatt persze mindannyian elfogultak voltunk. Láttuk, hogy az ország rossz irányba halad, mi, újságírók úgy éreztük, harcolnunk kell azért, hogy a politikai elit kicserélődjőn. Hittünk abban, hogy ezt elérhetjük. Visszagondolva, persze, elfogultak voltunk, de az akkor így tűnt jónak.“

Már többször megmutatkozott, hogy Szlovákiában a baloldali választópolgárok memóriája olyan rövid, mint egy aranyhalé, miközben a jobboldali választó szöges ostorral büntet (erről mondjuk Mikuláš Dzurinda és az SDKÚ jelenlegi elnöke, Pavol Frešo tudna órákig mesélni.), így kérdéses, hogy mennyit ártott magának ezzel az üggyel Robert Fico (megkockázattom: nem sokat). Az újságírók sikere csak abban rejlik, hogy mennyire tudnak összefogni, és egységesen fellépni, nyomást gyakorolni a kormányra. És persze azt is érdekes lesz megfigyelni, hogy az ellenzék le tud-e csapni arra a magas labdára, amit az ügy nyújthat: hogy Fico lábbal tapossa a demokrácia egyik alappillérét, a szabad média információhoz való jogát, és a Mečiar-Fico párhuzam remek marketinges lehetőségét.

Lengyel Diana

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat!