A szlovákiai magyar társadalom hosszú évtizedek óta súlyos problémákkal küzd. Hiányoznak a pozitív példaképei, nincs jövőképe. Ma leginkább egy szétforgácsolódott nemzeti közösséget alkot, mely gazdasági, kulturális értelemben egyre kiszolgáltatottabb szerepet tölt be az országon belül. Nem csoda hát, ha 2012-ben, népszámlálás és választások után azt vizsgáljuk, ki a magyar, és mi a teendő gyorsuló fogyásunk megállítása érdekében. Az erről szóló cikk-sorozat korábbi részeitől eltérően e sorok szerzője most közéleti, gazdasági vonatkozásban vizsgálja meg a kérdést.

A 2011-es népszámlálás előtt tudtuk, nem az a kérdés számunkra, hogy fogy-e magyar vagy sem, hanem az, hogy mennyivel. Vártuk a konkrét veszteséglistát, mennyivel leszünk tíz év alatt ismét kevesebben.

A kedvezőtlen folyamatok nem újkeletűek, és kiváltó okaik évekre, évtizedekre vezethetők vissza. Mentve, ami menthető, afféle tűzoltásként a népszámlálás előtt országos tájékoztató kampányra is sor került annak érdekében, hogy minél többen vállalják magyar nemzetiségüket, anyanyelvüket. A kezdetben szlovákiai magyar összefogásként közösen indított kampányból végül három lett (két politikai és egy civil), melyek sok helyütt egymás mellett, párhuzamosan futottak.

Mi is az a status quo?

A népszámlálás eredményei mára mindannyiunk számára ismertek. 10 év alatt 62 ezer, húsz év alatt 110 ezerrel lettünk kevesebben, fogyásunk pedig egyre gyorsul. Tudja ezt az államhatalom is, így újabban már (igaz, csak verbálisan) a status quót is nyugodt szívvel garantálja a számunkra. Tudván, hogy jelenlegi helyzetünkben ez már messze nem elég. A status quo ugyanis alapjelentését tekintve a jelenlegi állapotok fenntartása. Ha csak az utolsó 10 évet nézzük, a számok szintjén ez azt jelenti, hogy annak minden egyes napján 17 szlovákiai magyar tűnt el a föld színéről. Ez egy kisebb magyar osztályt jelent az iskolában, négy padsort a templomban, vagy egy teljes szlovákiai magyar válogatott keretet. Minden áldott nap, 10 éven keresztül. Sok ez vagy kevés? Rengeteg. Nos, ezt jelenti a status quo, mely az értelmező szótár szerint is nagy társadalmi változás kezdeményezésének ellenzésével összefüggésben használt fogalom, a kialakult erőviszonyok megváltoztatása ellen. Valóban erre van szükségünk?

Nem az a jó magyar, aki a szlovák elvárásoknak megfelel

 hirdetes_810x300  

Az, hogy a szlovákiai magyar társadalom ma itt tart, mindannyiunk közös felelőssége. Politikai és társadalmi szervezeteinké egyaránt, de ugyanúgy az átlag magyar ember felelőssége is. A régi, nagy MKP-é azért, mert hosszú parlamenti ciklusokon keresztül képtelen volt közösségi szinten hasznosítani kormányzati szerepét. Értsd, kormánydöntésektől függetlenül biztosítani az identitásunk megőrzését garantáló kisebbségi intézményrendszert (a Selye János Egyetemet kivéve). A Most-Hídé azért, mert elhitette, az a jó magyar, aki a szlovák elvárásoknak megfelel. A szlovákiai magyar civil értelmiség súlyos felelőssége pedig abban rejlik, hogy ehhez a kettősséghez sokáig némán asszisztált (bár újabban mintha kezdené megérezni felelősségének a súlyát). Tény, hogy csak értelmiséggel nem lehet választásokat nyerni, de nélküle sem. Az embereknek példaképekre van szükségük, mivel mintakövetésben vannak. Olyan általánosan elfogadott és tisztelettel övezett pozitív példákat szeretnének látni, akikre felnézhetnek. Mecénásokra, akik visszaforgatnak a közösbe mindabból, amit a közösségnek köszönhetően elértek. A sikeres szlovákiai magyarok azonban nem igazán válnak általánosan ismert mintává, nem vállalják fel kisebbségi sorsukat. Nincsenek alapítványaink, melyek transzparens módon, mindenki számára egyenlő feltételek mellett kínálnának kiugrási lehetőséget fiatal tehetségeinknek, annak érdekében, hogy szülőföldjükön maradjanak, vagy legalább hazatérjenek.

Ha az emberek azt látják, hogy mindent lehet és nincs etalon, akkor lehet is mindent. Még ha ez időnkét csőbe húzást is jelent.

Sorsunk a rendszerváltás után

A szlovákiai magyarság a rendszerváltás utáni önálló Szlovákia történetének egyik nagy vesztese. Közös államunk a kilencvenes években, főleg a második Dzurinda kormány reformjainak köszönhetően a régió sereghajtójából gazdasági mintaországgá vált. Akkoriban az EU legmagasabb gazdasági növekedésével rendelkezett, a visegrádi négyek közül elsőként vezette be az eurót, és a schengeni övezeten túl az USA-ba is már vízum nélkül utazhatunk. A kétezres évek elejei szlovák csoda tananyag lett sok helyütt a világban. Az itt élő közel félmilliónyi magyar nagy része mégsem képes mindezt a magáénak vallani. Jó példája ennek a szlovákiai magyarok hozzáállása az ország sportsikereihez, az ezzel kapcsolatos szurkolás, ill. ellenszurkolás. A magyarlakta területek az „aranykorban” is mellékvágányon voltak, alig részesültek a sikerekből.

Ha ma északról dél felé haladva végigutazunk Szlovákián, az felér egy időutazással. Láthatjuk, hogy a magyarlakta járások az északi területekkel szemben komoly infrastrukturális és társadalom-lélektani elmaradottságban vannak. Az országos átlaghoz képest délen a legmagasabb a munkanélküliség, legalacsonyabb az átlagéletkor, itt van a legtöbb szív- és érrendszeri megbetegedés, vasúti- és közúthálózatunk alulfejlett északhoz képest. Ezek minden hátulütőjével együtt (kiszolgáltatottság az asszimilálással szemben, csökkenő magyarság, elvándorlás). Elég, ha a hivatalos számokra tekintünk: a nyolc megye közül csak a nyitrai, nagyszombati és besztercebányai kerület lakossága csökken, a többié növekszik.

Nincs átfogó recept

A „ki a magyar?“ cikksorozat is azt mutatja, hogy a válaszkereséshez az akarat megvan, de még nagyon a folyamat elején járunk. Egyelőre próbáljuk újradefiniálni önmagunkat, meghatározni közösségünk tagjainak halmazát a megfelelő stratégiához. Egyesek szerint fogyásunk eleve adott, ezért bővíteni kell a szlovákiai magyarok meghatározását, csökkentve a „kvalifikációs szintet“. Azaz szélesíteni annak definícióját, ki tekinthető még szlovákiai magyarnak. Tény, hogy mai helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a „tisztulás“ érdekében bárkiről is lemondjunk. Kirekesztően. Gond akkor lehet, ha a részhalmazok közti különbség, azaz a magyarsághoz tartozás közti különbség mértéke elveszik, a túl alacsony léc pedig idővel a kemény mag számára is elfogadottá, mértékadóvá válik. Néhány éven belül így oda juthatunk, hogy önmagunkkal szemben válunk túlságosan igénytelenné, legitimizálva a kényelmességet.

Részmegoldások, javaslatok természetesen rendelkezésre állnak, de egy igazán átfogó, a szlovákiai magyarság valós problémáira világos megoldást kínáló receptet hiába keresnénk az asztalfiókokban.

Közös szlovákiai magyar társadalmi minimum

A magyarság fogyásának problémáját természetesen több helyütt is érzékelik. Ezért egyeztet kilenc pontjáról honi magyar társadalmi és politikai szervezetekkel az MKP, ezért beszél kisebbségi minimum megalkotásáról a Kerekasztal, ezért ragaszkodik a kisebbségügyi kormánybiztos személyéhez a Most-Híd. Igazából a legtöbben ugyanazt szeretnénk, csak más és más megközelítésben. Jó volna ezért tudatosítani, hogy nincs külön civil, vagy politikai minimum. Egyetlen közös szlovákiai magyar társadalmi minimum van, melynek megalkotása nem képezheti a magyarok közti verseny tárgyát. Az elmúlt két parlamenti választás után meggyengült a szlovákiai magyarság politikai jelenléte. Megosztottsága óta megszűnt önálló politikai tényezővé válni, mert egymaga (értsd szlovák szavazatok nélkül) már nem képes saját magyar pártot bejuttatni a parlamentbe. Hiba volna azonban, ha ennek hatására a civil szféra egyfajta versenyt kezdeményezne a honi magyar politikummal szemben jövőképünk megalkotását illetően. Ugyanazt a hibát követné el ezzel, mint amit vele szemben anno az egységes magyar politikum képviselt, hogy kizárólagosságába zárkózott, lenézve a körülötte levő világot.

Ahogy e sorok szerzője korábban már leírta, dicséretes, ha a szlovákiai magyar politikum és civil szféra különválasztható egymástól. Az azonban kevésbé, ha a jövőnk, túlélésünkkel kapcsolatos közösségi témákban egymással párhuzamosan és nem egymást segítve cselekednek. Egy limitált lehetőségekkel bíró kisebbség nem engedheti meg magának ezt a luxust! Ha az amúgy is szűkös energiánkat nem koncentráljuk, sokkal nehezebb az előre lépés. Sajnos komoly hagyománya van ennek nálunk. Nemzetállami törekvésekkel szemben ezért nem mehetünk különböző irányban, mert rövidlátóan önmagunkat gyengítjük.

Európában vannak sikeres kisebbségek. Az ő sikerük abban rejlik, hogy megtalálták azokat a területeket, ahol előnyeiket tudatosan kihasználva egyfajta „többséggé”, pozitív mintává válhattak. Tudatosítva, hogy a konfliktuskerülés a problémát nem oldja meg, csak elfedi, nekünk is meg kell fogalmaznunk, túlélésünk és fejlődésünk érdekében mit is akarunk. Elfogadva, hogy minden olyan magyar ember támogatást érdemel, aki szembe mer nézni önmagával és nemzettársaival, képes megfogalmazni kiugrási lehetőségeit, szövetségeseket talál hozzá, és elképzeléseit végigviszi. Hogy végül ne „szlovákmagyarokként” tapsoljuk vörösre a tenyerünket a rólunk szóló útkereső dokumentumfilmeken, hanem egy öntudatos kisebbség tagjaiként közösen valósíthassuk meg világos jövőképünket.

Király Zsolt

A szerző közgazdász, a Vox Juventae társulás vezetője, az MKP és a Kerekasztal Koordinációs Bizottságának a tagja. A Körkép.sk-n publikál.

Az írás megjelent az Új Szó Szalon c. mellékletében és a Kerekasztal weboldalán. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala "Ki a magyar?" címmel széles körű vitát kezdeményez a népszámlálás eredményeiről és a jövőnket érintő kitörési lehetőségekről. A sorozat keretében szombatonként elemző írások jelennek majd meg arról, hogyan értelmezhető az új viszonyok között a szlovákiai magyarok identitása.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához!

 hirdetes_810x300  

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!