Ötkarika – Made in China

2008. augusztus 8-án este 8 óra 8 perckor Pekingben a nyitóünnepséggel kezdetét vették a XXIX. Nyári Olimpiai Játékok. És nem is akárhogyan. A kínaiak kitettek magukért: a bő négy órás műsorral elkápráztatták az egész világot. Mintha ők is érezték volna: szükségük van rá, hogy a sziporkázó tűzijáték és a színes karikák eltakarják a szemünk elől a vörös csillagot, a sarlót és a kalapácsot.

Csak valahogy mégse sikerült teljesen elfeledni, hogy a sportvilág legrangosabb eseményének otthont adó országban az a rendszer uralkodik, amely nálunk is fél évszázadon keresztül gyalázta a szabadságot és az emberi méltóságot, köztük az ötkarikás játékok szellemiségét is. A hatalmas pompa, a mosolygó nézősereg és az integető sportolók mégse tudták teljesen feledtetni azt a 2-3000 halálos ítéletet, melyet évente hoznak a kínai bíróságok (több mint félszáz azoknak a bűntetteknek a száma, melyekre kiszabható a halálos ítélet!). A tibeti tüntetők elleni erőszakos fellépést sem sikerült teljesen elnyomnia az olimpiai lángnak, és miközben G. W. Bush vagy N. Sarkozy derűs arcát nem győzték mutogatni a képernyőn, a dalai láma szelíd tekintetét hiába kerestük.

Az olimpiai játékok, melyeket még az ókori Görögországban vallási és atlétikai ünnepként tartottak meg Zeusz tiszteletére, s melyeket Coubertin báró 1896-ban a világ legnagyobb sportünnepeként újraélesztett a világpolitika részévé váltak. Nem 2008 augusztusában, és nem is 2001 júliusában, amikor odaítélték Pekingnek a megrendezés jogát. Az olimpiai játékok már sokkal korábban áldozatává váltak a nagyhatalmi törekvéseknek: Hitler már 1936-ban felhasználta, hogy demonstrálja náci pártja erejét az egész világnak, 1972-ben palesztin terroristák szentségtelenítették meg a müncheni olimpiai falut, a hidegháború végén meg a két hatalmi tömb használta fel egymás ellen (1980-ban a nyugati blokk bojkottálta a moszkvai játékokat, 4 évvel később meg a szovjet befolyás alatt álló országok kerülték el távolról Los Angelest).

Most a kommunista Kínának nyújt az ötkarika PR-szolgálatokat. Olyan reklám ez, mely ellen nincs ellenszer. Mert mit csináljon az egyszerű sportkedvelő halandó: ne kapcsolja be a tévét, s ne szurkoljon a kedvenceinek? Nem beszélve a sportolókról: ne utazzanak ki a játékokra, s ne próbálják kihasználni életük talán soha vissza nem térő lehetőségét? Nem lenne sportszerű egyik sem: előbbi a sportolókkal szemben, utóbbi a szurkolókkal szemben.

Ki van ez nagyon találva. Hisz mi mást is kívánhatnánk magunknak, minthogy a sportolóinknak sikerüljön elérniük azt, amire a nyitóünnepség több ezer statisztája képtelen volt: hogy a szurkolás és a sikerek ünneplése közben elfelejtsük azt a sportszerűtlenséget, amit az olimpiai mozgalom filozófiája ellen elkövettek a helyszín kiválasztásakor.

De a végén, augusztus 24-én azért ne felejtsük majd el megfordítani az aranyérmeinket (remélhetőleg lesz belőle sok), s bár az ott díszelgő Made in China felirat semmit nem fog levonni azoknak az érdemeiből, akiknek a nyakában lógnak, de nekünk eszünkbe juttathatja, hogy ne dőljünk be azoknak, akik a nyakukba akasztották.