(…)

 

Mikor határoztad el, hogy a Ligetfalun történteket földolgozd egy regényben?

 

Húsz évvel ezelőtt, egy Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott beszélgetés során (…) egy úr fölállt a közönség soraiból, és a következőket kérdezte: és mi van a ligetfalusi magyar mártírokkal? Nos, fogalmam sem volt róla, hogy micsoda van. Fokozatosan aztán kiderítettem, hogy minimum ötszáz, de inkább nagyjából kétezer magyart végeztek ki Ligetfalun 1945 júniusában és júliusában. Ennek a kivégzéssorozatnak, paradox módon, maga Sztálin vetett véget, ugyanis a nyugati sajtó megorrontotta a dolgot, s egy-két cikk megjelent a vérengzésekről, mire Sztálin utasította Benešt, hogy a mészárlást azonnal le kell állítani.

 

1989-ig, ahogyan a legtöbb szlovák állampolgárnak, úgy nekem sem volt fogalmam erről. Kimondottan abszurdnak tartottam, hogy bár Ligetfalu már jó ideje Pozsony része, s én akkoriban már több mint harminc éve éltem Pozsonyban, mégsem hallottam a ligetfalusi vértanúkról soha. De akármennyire abszurd is volt ez, nem hallottam, mert a pozsonyi magyarok, akik még léteztek – a németeket ugyanis egy az egyben kitelepítették – mélyen hallgattak, ez a téma ugyanis tabu volt 1989-ig. Csak 1998 után kezdtek fokozatosan kiderülni ezek a disznóságok. (…)  Ezt a történetet, a Bukott angyalokat többek között azért írtam meg, hogy fölhívjam a figyelmet arra, milyen mértékben is szenvedte meg a magyarság 1945 után a csehszlovák kommunista terrort. Hogy nem csak a kisemmizett, kitelepített, megalázott németek voltak az áldozatok…

 hirdetes_810x300  

 

Könyveidet rendszeresen fordítják számos nyelvre, szlovákul valamennyi megjelenik. Mit gondolsz, mi várható a Bukott angyalok kapcsán, hogyan fogadja majd a szlovák közönség?

 

(…) Az, hogy a szlovák-magyar vagy a cseh–magyar kapcsolatokban hová helyezhető majd el a Bukott angyalok, nagyon nehéz kérdés. A könyv reális képet fest, nem támadja indokolatlanul a többségi társadalom képviselőit, ám nem is fogja vissza magát, nem is mentegeti a bűnösöket. Olyan ez a kép, amilyennek én látom az 1945 utáni eseményeket. És ez nem pozitív ítélet, sőt! Meggyőződésem, hogy ezeket az eseményeket látni kell, és nem fordulhat elő, hogy behunyjuk a szemünket és nem veszünk róluk tudomást. Akkor is, ha ezzel esetleg érzékeny pontra tapintunk. Akkor lesz erős és tartósan jó a viszony a két nép között, ha ezeket az érzékeny pontokat nem rejtegetjük, hanem vállaljuk, sőt felvállaljuk őket. A megbocsátásnak, a megbékélésnek is ez az alapfeltétele.

 

(…)

 

1968 az inkább meghatározó évszám Szlovákiában, vagy 1989? Úgy értem, 1968 adhat olyan legitimiációt a rendszerváltás utáni szlovák államnak, amilyet a magyar államnak nyújt 1956?

 

Van sok hasonlóság is 1956 és 1968 közt, de talán még több a különbség. 1968 nem annyira fontos probléma Szlovákiában, mint 1956 Magyarországon. Azon kívül 1968 végső soron a kommunista párt kísérlete volt a rendszer demokratizálására. 1956 másként alakult, forradalommá vált, majd szabadságharccá teljesedett ki, ezzel szemben 1968 nem forradalom, hanem egy reformkísérlet volt. 1989-ben viszont Csehszlovákiában valódi polgári forradalom zajlott, amely a kommunizmust és benne 1968-at eltörölte. Jóllehet a ’68-as vezetőket rehabilitálták, azonban nem tekintették és ma sem tekintik őket és tetteiket hivatkozási alapnak.

 

És vajon mit jelentett és mit jelent a szlovákiai magyarságnak 1968, különös tekintettel a Varsói Szerződés haderejének részeként Csehszlovákia szlovákiai területeire bevonuló magyar katonaságra?

 

Ma már viszonylag egyszerű, hogy mit jelentett. Csalódást. Nagy csalódást. Hatvannyolcban ellenben nem volt ilyen egyszerű a válasz a kérdésre. Tulajdonképpen a felvidéki magyarság patológiás helyzetbe jutott azokban a hónapokban. Nem tudta, hogy mi van. Magyar katonák vonulnak magyar lakta vidékekre, magyar zászlót lengetnek és a harckocsikon magyar zászló lobog és a városházákra magyar zászlót tűznek ki − ugyanakkor a magyar katonák csodálkoznak azon, milyen jól beszélnek errefelé a szlovákok magyarul? Ez mit jelent? Semmit. Legalábbis hamar kiderült, hogy semmit. Mert ezek a magyar katonák két hónap elteltével visszavonultak és magára hagyták a felvidéki magyarságot.

 

A helyzet pikantériája, hogy egy bizonyos nézőpontból egy ideig egyértelműnek tűnt, hogy egyes területeket visszacsatoltak Magyarországhoz, hiszen magyar lobogókat tűztek a középületekre, viszont egy másik nézőpontból (és ez volt a reális perspektíva) az is egyértelmű volt, hogy semmiféle visszacsatolásról nincsen szó, hiszen maguk a bevonuló katonák nem is értették, miről beszél az, aki erre terelte a szót, azonkívül inkább megszállóként, semmint visszafoglalóként viselkedtek. Ez egyéni és közösségi szinten is csalódást okozott nekünk, szlovákiai magyaroknak. Ma már nem olyan erős ez az érzés, az új problémák elnyomják, de nehéz pozitívan megítélni Kádár ’68-as szerepvállalását.

 

(…)

 

HelikonNem hunyhatjuk be a szemünket – beszélgetés Grendel Lajossal

 hirdetes_810x300  

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!