A kortalanság évei

„ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.” (J. A)

Hathárom (6:3) vagy hatvanhárom (63) egyáltalán nem mindegy! Az elsőre, a múlt évszázad meccsének eredményére, Puskásék Wembleyben aratott feledhetetlen győzelmére az angolok ellen nagyon büszkék vagyunk! A másodikkal, az 1955-ben napvilágot látottak korával nincs semmi dicsekedni valónk! Esetleg csak megbékülhetünk vele, mint az elveszett berni labdarúgó VB döntőjével!

Pedig ha tudatosítanánk, hogy benne voltunk keményen a történelem viharában, akár büszkék is lehetnénk korunkra! Még ha nem is a történések irányítójaként, hanem csupán tétlen túlélő szemlélőként, akkor is!  Mert benne voltunk a felvidéki bölcsőkbe is átszűrődő géppuskaropogásban 56-ban, a bicikliken magyar katonák tankjainak  követésében (izgalmas játék) 68-ban és aztán felcseperedve 89-ben a tereken a kulcscsörgetésekben is.

   

Éltünk a szocialista diktatúrában, fegyelmezetten sorban álltunk hiánycikkekért, élünk a polgári demokrácia fogyasztói világában, a boltok pultjai roskadoznak a fejlett nyugatról érkezett másod- vagy harmadrendű árutermékektől, és nehezen tudjuk eldönteni, mikor volt jobb az élet. A múltat persze erősen megszépíti, hogy akkor még fiatalok voltunk! Ötvenötösökként kedvező esetben kihúztuk nyugdíjig a munkahelyeinken, és most „vidáman” élvezhetjük annak minden búját-baját. Rosszabb esetben korkedvezményesként mentek egyesek nyugdíjba, még rosszabb esetben az utolsó aktív éveikben éppolyan passzivitásba kényszerültek, mint már nyugdíjasként.

Egy szürreális hangulatkép: kandalló előtt hintaszékben ringatózó,  whiskyjét szürcsölgető, pipáját pöfékelő, ápolt, megkímélt, nyakkendős öregúr háziköntösben. Inkább a filmekben…Tájainkon gyakoribb az ablakon izgatottan kileső és otthonról aznap ki se mozduló öregúr fürdőköpenyben, aki izgatottan várakozik a nyugdíját kézbesítő postásra, hogy aztán centekre és napokra beosztva, kiosztva borítékolja az e havi alamizsnát. Külön borítékba téve a rezsire, gyógyszerre szánt összeget.

Február a legjobb hónap, mert a legrövidebb, a harmincegyes napos hónapokat pedig utálja, akkor a vége felé már felezi a pirulákat is, hogy kitartson még egy ideig ő is meg a gyógyszere is. A telet nem szereti, mert fűteni kell, és hamar kell lámpást is gyújtani. Még aztán ott a karácsony, amit valamikor nagyon szeretett, de most már kevésbé, csak a kiadásokra gondol, a megvásárolandó ajándékokra a kis unokáknak. Ezt semmiképp se hagyhatja ki, de emiatt aztán hamarabb jön a böjt is!

Viszont akár boldog is lehet egy ötvenötös, ha elfordulva a jelentől visszaemlékezik arra, hogy még látta élőben focizni Albert Flórit, Bene Ferit, Göröcs Titit vagy Fazekas Lacit, és az is megadatott neki, hogy egy évben szülessen Nyilasi Tibivel és Törővel. És nyolcvanezer emberrel együtt szurkolhatott a Népstadionbeli kettős rangadókon a Vasasnak, Honvédnek, Fradinak vagy Újpestnek. Ha nem volt  véletlenül MTK-s….

Milos Formán új filmjeit is megnézhette a moziban, de ahhoz át kellett menni Magyarországra, mert otthon tiltották. Elégtételül közben azon röhögött magában, hogy a magyar Gusztáv rajzfilmsorozat főhősének nevét átkeresztelték a csehszlovák szinkronban Oszkárra. Ő nagyon jól tudja, miért: Husák elvtárs is Gusztáv volt, és a párt nem akarta, hogy valaki még véletlenül is vele azonosítsa az egy szál hajú, töpörödött, szerencsétlenkedő rajzfilmfigurát! A cenzúra sekély kéje, amin a gyerekek is röhögtek!

És mindenki utazhatott, ahova csak akart, mi főleg Magyarországra, az odazavart rokonokhoz, mások akár a többi szoci államba is. A határátlépéshez nem csak útlevélre volt szüksége, hanem vámcédulára is! Az egynapos „colné” 10 Kčs-be került, az egyhetes 25 Kčs-be, az egyhavi pedig 50 Kčs volt. Ez utóbbi vásárlása azonban már gyanús volt, és rögtön keresni kezdték ideát a cserelehetőséget… Csehországba nem kellett vámcédula, később is elég volt az útlevél, ma már semmi se kell, csehek se!

Aztán a lemenő napnak is van ám ereje! De úgy igazán a hatvanasok már (vagy még) ne nagyon hetvenkedjenek! Elégedjenek meg az otthoni szolgáltatásokkal, meg esetleg a kisfröccsel és ropival a postás érkezése utáni napokban!

Nyugodjunk meg szépen, mert idővel viszont kortalanná válunk! Szinte semmit se változunk! Ugyanaz az öltöny évek óta, csak összehúzottabb nadrágszíjjal, a könyökvédős zakók is még divatba jöhetnek, a megkopott farmer lehet akár előrekoptatott, a felöltő egy emberöltő, néha úgy markoljuk meg a sétabotot is, mintha sebességváltó lenne, még morgunk is hozzá a motorhangot idézve.

Szép lassan tehát összemosódnak a szépkorúak évei! Észrevétlenül elsuhannak felettünk, mellettünk, miközben lelassulunk, megfáradunk, és csak a szomorú hírekre kapjuk fel megdöbbenve a fejünket, hogy nem sokkal Rezső bátyánk után hirtelen elment Erzsike és Győző is…. A temetőőrök pedig lassan ismerősként köszöntenek!

„Egy esztendő a másik sírját ássa, gyilkolják egymást, mint az emberek” (P. S.)

Száraz Dénes

Nyitókép: Nautil