Mélyen Tisztelt Nagykövet Asszony!

Nyitókép: Nepop Ljubov, Ukrajna magyarországi nagykövete. Kép forrása: hungary.mfa.gov.ua

Alig egy hete, hogy megszólított bennünket, magyarokat (Magyarországon) az országukban dúló háború kapcsán. Helyesebben, nem megszólított, hanem – szándéka szerint és országa általános kommunikációs stratégiájához illeszkedve – megszégyenített:

„Az 1848-as forradalom évfordulója jön, és rezsicsökkentésről beszélnek? Nem szégyellik magukat? Nem az emberi élet a fontos? Van joguk március 15-én ünnepelni azoknak, akiknek a szabadságnál a rezsicsökkentés fontosabb? Kérem, idén csak azok menjenek ki az utcára ünnepelni, akikben van bátorság kiállni a szabadság mellett!” Nehéz kérdések, és igen, nehezek a válaszok is…

Hát, Tisztelt Nagykövet Asszony, az, hogy háborús időkben érzéketlenségnek gondolja a magyar emberek megélhetésével foglalkozni éppen olyan meglepő, mint egy ország vezető diplomatájának magyarországi belügyeket becsmérelni, miközben a határ túloldalán a honfitársai létükért küzdenek. Szemünkre hányja az állítólagos gyávaságunkat, és hogy tudnunk kellene mit kezdeni kicsorbult önérzetünkkel! Ennek alapján azt kell, hogy feltételezzem: fordított esetben Ön és az egész ukrán nemzet bátran kiállna mellettünk, és vállvetve harcolna értünk az agresszorral szemben!

   

Bocsásson meg, kérem! Ugyanakkor engedje meg, hogy hangot adjak együttérzésemnek. Nagyon sajnáljuk nemcsak az Ön népét, mindazokat, akik mérhetetlen károkat szenvednek testben, lélekben és javaikban, akik életükkel fizetnek egy végzetes és téves döntésért, amit rajtuk és akaratukon kívül hoztak meg! Tudatában vagyunk annak, hogy ártatlanok, elítéljük mindazt, ami történt és történik még mindig. Meg kell mondanom, hogy meg vagyok döbbenve: én sem gondoltam volna, hogy ma, itt, idáig fajulhatnak a dolgok.

Tetszik tudni, az én országom elég régi ország, és mi mára már beláttuk, hogy az erősebbel szemben egyetlen stratégia érvényes: túl kell élni. A történelmet meg, hagyjuk úgy, ahogy van, ne keressünk benne párhuzamokat és különbözőségeket, mert zavarba jövünk és elbizonytalanodunk, hisz 1100 év távlatából pontosan tudjuk, hogy az, hogy igazunk van, semmilyen összefüggésben nincs azzal, hogy erősebbek vagyunk-e. Így jártunk mi a tatárokkal és a törökökkel is, ha tetszik tudni ezekről a régi dolgokról valamit, meg később másokkal – ha engedném magam belekeseredni ebbe az Önökével közös nemzeti érzésbe, azt mondanám, az oroszokkal is – de hát tudjuk, azért nekünk nem volt mindig igazunk… az oroszokkal szemben sem.

1849-ban, amit említeni tetszett, talán igen, de ez nem változtat semmit a történelmen: Őfelsége ezredei – talán tetszik tudni, kire gondolok – a gárda-, a hat gyalog-, és a tíz kozákezred döntöttek helyettünk a sorsunkról. Így jártunk. A mi véleményünket éppúgy nem kérdezték meg, mint azokét a katonákét sem, akik ezekben az ezredekben szolgáltak. Az oroszokét, a kalmükökét, és az ukránokét sem. ’56-ban megint nem.

Tisztelt Nagykövet asszony! Sem a miénket, és az övékét sem, oroszokét, a kalmükökét, és az ukránokét. És igaza van, hittek és reménykedtek az én szüleim és nagyszüleim, hogy segít nekünk a nyugat. De nem tette. De ezt, mi már, most, tudjuk. És tudhatja azóta mindenki, aki a világnak ezen táján született – és talán még távolabb is. Mi elhittük, és beütöttük a fejünket.

Láthatta mindenki és tanulhatott belőle. Így jártunk! De elérkezett az idő, hogy az elmúlt ezer, és a legfőképp a legutóbbi száz év magyar tanulságait megszívleljük és komolyan vegyük.

És ami azt illeti, attól is tartanunk kell, hogy ha az Önök ellenfelei képesek voltak meghozni egy irreális lépést, meghozhatnak egy másodikat is. És ha ezt teszik, rettenetes nagy lehet a baj, még Önöknek, ukránoknak is. Mert akárhogy is alakul ez a mostani háború, Önök túl fogják élni. És mondom, a túlélés a megfelelő stratégia. Legalább is addig, amíg a NATO és Oroszország nem veszi elő azokat a fegyvereket, amik porrá olvasztanak minden túlélési stratégiát. És az nekünk sok. Mert megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.

Ami azonban módunkban áll, megtesszük! Befogadunk mindenkit, és segítünk mindenkinek, erőnk szerint, és erőnkön felül. Nem kívánom, hogy köszönje meg, nem is gondolom, hogy van mit. Ez, tetszik látni, kötelességünk. És ne felejtse el, hogy abban a háborúban így is nemzettársaim halnak meg, hűen hazájukhoz és állampolgárságukhoz.

Egy valamit azonban mégis kérek. Tegye meg, hogy egy mondatban elítéli ezt:

Március 21-én tömegesen kaptak provokatív jellegű SMS-eket a kárpátaljai magyarok a fenti ukrán üzenettel, amely magyarul ezt jelenti: „Ukrajna az ukránokért. Dicsőség a nemzetnek! Halál az ellenségre! Késre a magyarokat!”

Beregszász polgármestere, Babják Zoltán eleve felhívta a lakosság figyelmét, hogy provokáció, valószínű „ellenséges területről” érkezett tevékenység, ami az ukrán-magyar viszonyt igyekszik megzavarni.)

Mivel igencsak provokáció íze van, annál inkább! De azért azzal a diplomáciai súllyal, amivel a magyarországi embereken van igyekezete ítélkezni, csak van egy szusszanásnyi ideje, hogy a saját magyar nemzetiségű polgárai védelmében is pár biztató szót megejtsen.

Mert talán a diplomácia pont ezt szolgálja: a mindig minden környezetben a jó viszonyra való törekvést. Minden más önszorgalmi esztrádműsor nem ehhez a szakmához tartozik. Hátha él a valós küldetésével!

Micskó András