Nyitókép: Körkép.sk

 

Idén külföldön ragadva emlékeztem március 15-én.

Otthon a zászlónk délután is az udvaron lobogott, nem az ilyenkor szokásos megemlékezésen a városban (így most nem ismétlődhetett meg az ügyeletes kultúrfelelős tavalyi megjegyzése a nagy méretű zászlónk láttán: „Rongyrázás”).

 

Lélekben ott voltam persze az egyre fogyatkozó tömegben (bizony ha a tánccsoport és az énekkar nincs ott, akkor alig lett volna ember). Ott voltam és szégyelltem a valaha gerincesnek ismert szónok jelenlétét, úgy mint az egykor tüzes lelkű, de mostanra megkeseredett, régen ügyeletes helyi kultúrfelelős már évek óta szokásos bosszúállástól lelkes sziszegéseit.

 

A vers biztosan szép volt és szívet melengetően hangzott megint, ahogy a koszorúzás közben zengő dalok és a gitár is méltó kísérete volt a megemlékezésnek. A lassan hazafelé bandukolókat elkísérte az összetartozás kellemes érzése, elhatározták jövőre is eljönnek majd, mert jó volt tiszteletüket tenni, jó volt tudni, hogy nincsenek egyedül, jó volt hasonlóan gondolkodók között érezni valamit, amiről csak nagyon-nagyon ritkán és félve szól a szájuk, inkább magukba temetik, mert nincs már kinek továbbadni.

 

Akiben lobog a láng, azt magasan ülők rejtik el, vagy folyamatosan vízzel locsolják, nehogy meggyújtson másokat. Nehogy tenni akarjanak tömegesen a szabadságért, mert a politikai helyzet… mert a vályú… mert a támogatás… mert jól van az úgy…

 

Pedig csak az tud gyújtani, aki maga is ég, aki képes egészen elégetni magát tudva, hogy akár csak szűkebb hazájában is, de nemzetőrzőket képes összefogni és tettekre sarkallni.

 

Ausztriában ülök egy ágy szélén, mellem fölött apám régi nemzetiszín kokárdája, közben egy beteg osztrák asszonyt etetek. Elmúlt a Szabadságharc.

 

Imádkozzunk!

 

Simon Bódis Enikő

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 11 olvasónak tetszik ez a cikk.