„Elhurcoltak minket, de megmaradtunk magyarnak” – A kitelepített családokra emlékezünk

Ma egy olyan igazságtalanságra emlékezünk, amely nem csupán embereket szakított ki otthonaikból, hanem családokat tört meg, sorsokat tett helyrehozhatatlanná, és örök nyomot hagyott a felvidéki magyarok öntudatában.

1947. telén kezdődtek meg a deportálások. A csehszlovák állam – a Beneš-dekrétumokra hivatkozva – magyar családok ezreit szakította ki otthonaikból. Nem vád, nem per, nem bűncselekmény állt a háttérben – csak egyetlen „hiba”: nem voltak hajlandók megtagadni magyarságukat.

Mi, akiknek családjai is átélték ezt a két, vagy annál is több évet kényszermunkában, elhurcolva, akiket gyakorlatilag egyik napról a másikra kényszerítettek arra, hogy holmijukat összecsomagolva, fűtetlen marhavagonokba beszállva “költözzenek”, pontosan tudjuk, hogy ez mit jelentett.

Tudjuk, milyen az, amikor egy néma kézmozdulatból, egy odavetett parancsból hirtelen megszűnik a szabadság, amikor az ember nem tudja, hova viszik, meddig tart az út, és vajon hazatérhet-e valaha.

Tudjuk, mit jelentett a deportáltak számára négy fal közé zárva lenni, idegen nyelven parancsokat hallani, és újrakezdeni az életet a semmiből. Tudjuk, milyen az, amikor az ember csak a Jóistenbe vetett hitébe kapaszkodhat.

Ahogy sok más felvidéki magyar családot, úgy az enyémet is érinti ez a tragédia. Nagymamám özvegy édesanyjával és hét testvérével volt kénytelen mindent hátrahagyni. Családunkban máig fennmaradt dédanyám indulás előtti egyik utolsó mondata:

“Én már döntöttem: Istenben bízom, mert magamban nem bízhatok.”

A kitelepítés 70. évfordulója Csiliznyáradon: „Elhurcoltak minket, de megmaradtunk magyarnak”

Nem egyszer hallgattam gyerekként történeteket arról, hogy miként élték meg a bizonytalan napokat, hogyan szenvedték végig a Csehországba vezető utat a fűtetlen marhavagonban, miképp válogattak köztük a cseh gazdák, mintha csak állatok lettek volna. A mi családunk “kelt el” utoljára, mert sok volt a gyerek, kevés a munkára fogható férfi. Sokat elárul ez az akkori világról és hogy mennyit is ért egy ember.

„Elhurcoltak minket, mert nem reszlovakizáltunk, de mindent kibírtunk, és megmaradtunk magyarnak.”

mondta 2017-ben a kitelepítések 70. évfordulóján visszaemlékezésében nagymamám öccse, Bábics Pál Csiliznyáradon.

Ez a mondat nem csak az ő történetük. Ez a mi örökségünk.

Április 12. – A Felvidékről kitelepítettek emléknapja

Mert a deportálások nem értek véget a vagonok ajtajánál. A fájdalom hazatért velük. Az otthon már nem volt ugyanaz. A vagyon, a föld, a méltóság elveszett – és a bocsánatkérés sosem érkezett meg.

De ma nemcsak egy múltbéli eseményre, mint rossz álomra kell emlékeznünk. Ma felelősséget is kell vállalnunk a jelenért!

Mert az igazság kimondása nem pusztán történészek dolga. Nemcsak a tények ismerete a fontos, hanem az, hogy az igazságot érvényre juttassuk. Ez pedig felelősség. Különösen azoké, akik a magyar közösség politikai képviseletére vállalkoztak.

A felvidéki magyar politika pedig az elmúlt 30 évben mindig talált okot, hogy miért NE foglalkozzon a Beneš-dekrétumokkal.

A kitelepítettek emléknapja margójára – avagy, hol van, hol volt és hol lesz a felvidéki magyar politikai képviselet?

Az elmúlt harminc évben mindig volt valami fontosabb. Mindig voltak „fontosabb témák”, „kötelességek”, „politikai realitások”. A Beneš-dekrétumok ügye soha nem került a feladatlista elejére. Szép ígéret volt a kampány alatt, majd lett gyorsan félretolt programpont a tárgyalások során.

2020-ra eljutottunk arra a pontra, mikor már kampánytémának sem volt jó. A Mózes Szabolccsal is fémjelzett Magyar Közösségi Összefogás kampánya során már azt magyarázták, hogy jelenleg kár is lenne erről beszélni, ezt firtatni, mert úgysem lenne belőle semmi. “Adjunk neki négy évet” – mondta Mózes azzal, hogy ha már bent vagyunk a parlamentben, lesz négy évünk megpuhítani a szlovákokat, és majd akkor elővehetjük a témát.

Sőt, emlékezzünk rá, odáig ment, hogy a liberális SaS-t többedmagával megnyugtatta, hogy sem az autonómia, sem a Beneš-dekrétumok nem képezik egy potenciális tárgyalás tárgyát.

A Magyar Szövetség jelenlegi programjában pedig ez a téma már az utolsó helyre került. Egy “ha már itt vagyunk, akkor úgy ildomos, hogy ezt is megemlítsük” típusú felütéssel Gubík László láthatóan ugyanúgy nem akar érdemben foglalkozni a témával, mint korábban Bugár, Csáky és a többiek, akik még ismerték belülről a parlament épületét. Pedig vannak, akiknek ez lenne az első.

Mert míg nincs bocsánat, nincs elszámolás, addig a történelmi sérelem tovább él.

Addig minden itt élő magyar háborús bűnösként él és tér meg Teremtőjéhez.

Kitelepítés – Egy medvesaljai család kálváriája

Ezért kell feltennünk a kérdést ma: számíthatunk-e arra, hogy a felvidéki magyar politikusok valaha is felkarolják ezt az ügyet úgy, ahogyan azt a történelem, a lelkiismeret és a közösség elvárná?

Mert az igazságtalanság nem öregszik el. A megalázottság nem veszti érvényét és a méltóság nem lehet alku tárgya. Akkor sem, ha magyar egyetemet, vagy bármi mást ígérnek helyette.

Mi nem bosszút akarunk. Csak azt, hogy az igazságot ne söpörjék többé a szőnyeg alá. Hogy akik már nem szólhatnak, azok helyett legyen, aki kimondja: ami történt, az törvénytelen, embertelen, megbocsájthatatlan volt.

Április 12-én emlékezünk. De ne csak ilyenkor mondjuk ki az igazat!

Mondjuk ki akkor is, amikor néha kellemetlen.
Mondjuk ki, amikor „nem ildomos”.
Mondjuk ki akkor is, ha más nem akarja hallani.

Mert addig vagyunk méltók az elhurcoltak emlékéhez, ameddig bátran mondjuk ki: Elhurcoltak minket, de megmaradtunk magyarnak.

Isten áldja az áldozatok emlékét, és adjon erőt nekünk, hogy méltók legyünk hozzájuk!

Komjáthy Petőcz Andrea

Nyitókép: Emlékmű a csicsói Magyarnak maradni emlékparkban, fotó: Komjáthy Petőcz Andrea