Szigeti ember – Beszélgetés Nagy Csaba fafaragóval

Nyitókép: Nagy Csaba Facebook oldala

Az olyan tradicionális alkotói foglalatosság, mint a fafaragás, nyugtató tevékenység, amelyben kiélhetjük az önmegvalósító vágyunkat is, egyedi alkotásokat készíthetünk a saját és mások örömére egyaránt. Vésni, csiszolni, formázni a fát kézügyességet és esztétikai érzéket igényel.

A nyárasdi Nagy Csaba  amatőr faszobrásznak a génjeiben van az alkotás igénye.  12 éve a munka mellett hobbiból készíti a szebbnél szebb szobrokat domborműveket. Nem megszállottan, nem minden áron, csak akkor, amikor megérinti az alkotás szele. Mert az alkotáshoz kedv kell, ahogy az is, hogy az ember tudja, kitalálja, mit szeretne megteremteni. Nézi a fát, és csak a felesleget veszi le róla. A kép abban a pillanatban megszületik a fejében, amint ránéz egy fára, és ügyel arra, hogy a természetes formáihoz igazítja az alkotása elemeit.

   

Nagy Csaba gyermekkorában is szeretett faragni, de akkor még csak kalitkákat, madáretetőket készített, ahogy a legtöbb gyerek, s ezzel ki is merült a tehetsége. „Nem tanultam a fafaragást senkitől, autodidakta módon csiszoltam a tudásom, vagyis  tanítómesterem az internet volt. Ott mindent megtaláltam, amire szükségem volt. Kisfilmeket néztem, ellestem a fortélyokat.

Minden alkotásomat kézzel faragom, nekem ez a mérvadó. Mielőtt vésőt veszek a kezembe, lerajzolom, amit elképzelek.

 

Kezdetben kizárólag csak arcokat faragtam, haragos férfiakat, bajusszal, szakállal, néha nőket, vagy idős embereket. Azért, mert az állatok mindig gondot jelentettek nekem, valahogy minden porcikám tiltakozott ellenük. Mára azonban már legyőztem ezt a fóbiámat.“ – nyilatkozta a Körképnek Nagy Csaba, aki minden egyes alkotásával a lelkének egy darabját adja át a külvilágnak.

Kedvtelésből alkot, nem a megélhetésért, saját és barátai örömére Soha, egyetlen alkotását sem semmisítette meg, pedig volt, hogy nem olyannak sikerült, mint amilyennek elképzelte. Szerinte öt fontos eleme van a szobrászatnak.

„Első a rajzolás,  majd  a köszörülés. Elengedhetetlen a jó szerszám, épp úgy, mint a faanyag és a tehetség.“

Rajzolni tud, a köszörülésnek, jó szerszámnak és faanyagnak a birtokában van. A tehetség pedig ott van a kezében, amit egyre több alkotása is bizonyt. Élő példa erre a pár éve készített, adventi időszakban a falu főterén felállított fából faragott bibliai életkép.

Rengetegen látogatnak el abban az időszakban, hogy megnézzék azt a minőségi munkát, amelyik arra hivatott, hogy „elmesélje“ Jézus születésének történetét.

Igaz, az első évben még foghíjas volt a betlehemi istálló, ugyanis a munka mellett végzett faragásra szánt kilenc hónap kevésnk bizonyult arra, hogy a három napkeleti bölcs is elkészüljön. A teljes kompozíció a későbbiekben láthatóvá vált, és mivel a betlehemi jászol elképzelhetetlen állat nélkül, kénytelen volt leküzdeni a fóbiáját is.

„Fontos a megfelelő faanyag kiválasztása. A nyersfát könnyű faragni, de nem ajánlott, mert később megrepedezik. A gyümölcsfák viszont sokkal alkalmasabbak a faragásra, én a cseresznyefát szeretem, s ha módomban áll, azt használom. Régen, ha kemény fából készítettem szobrot, akkor azt lelakkoztam, a puhafát pedig lefestettem. Mára már azt is megtanultam, hogy a lakk nem jó megoldás. Abban a pillanatban szépet mutat, de idővel a kárára válik a szobornak.

Szakmai ártalom nálam, hogy minden fába belelátom a formát. Még a tüzifába is. Ha a műhelyem kályhájában ropog a tűz, az előtte lévő kosár tartalmára is úgy tekintek, mint a kincsre. Még abból is képes vagyok olyan hasított fadarabot megmenteni, amelyikből kisebb ajándéktárgyat készíthetek, barátoknak, ismerősöknek.

 

Mostanában rengeteg gombát is faragtam, a legkülönbözőbb fajtákból, ezeket mind elajándékozom. Régóta gyűjtöm és szárítom a faanyagot, és az évek alatt felszereltem magam jó minőségű szerszámokkal is. Természetesen mindig van pótolni való, hiszen, ha az ember használ valamit, akkor az idővel elhasználódik. Kitartóan ragaszkodom a szobraimhoz, mindig nehezen válok meg tőlük, de ha valakinek megtetszik valamelyik, s megtisztel azzal, hogy beteszi a lakásába, vagy kiállítja az udvarán, akkor az nekem nagyon jó érzés.“

Fafaragás közben motiváló erőként hat Csabára a népzene, s régi citerásként fülbemászó dallamok adják meg számára a ritmust a munkához. A népzene iránti szeretete, alázatossága a fafaragással és a természet szeretetével együtt kitölti az egész életét. A dallam felüdíti, kimossa belőle a fáradtságot és feszültséget. Talán egy ilyen pillantban döntötte el, hogy elvállalja eddigi munkássága legnagyobb, mintegy három méter magas szoborának az elkészítését, amire felkérték. Szigeti embernek nevezte el a szobrot, s ennek csupán az az oka, hogy ismerősei a Tőkési-ág szigetnek nevezett részén bukkantak rá az 50-70 éves nyárfára, amelyet egy vihar tövestül tépett ki a földből. Átmérője sem átlagos, ugyanis valahogy arra a fára hasonlított, amelynek Döbrögi szerette volna megsaccolni a kerületét a Lúdas Matyiban.

Hatalmas munkába vágta a fejszéjét, körülbelül két hónapig tartott, mire elkészült a mű, de ez a két hónap csak a faragással lelt. A fa kérgének letisztítása is sok időt vett el tőle, az ihletre várt időről már nem is beszélve. A türelem játéka volt, de egy igazi kihívás is.

 

„Mielőtt belevághattam volna az eddigi legnagyobb kihívásnak számító munkájába, komoly logisztikát igényelt a a folyamat, hogy az ismerőseim udvaráról hozzám kerüljön a méretes fa. Én már akkor tudtam, hogy mi lesz belőle, ugyanis szabad kezet kaptam az alkotáshoz, nem voltak kikötések, igények. Az ismerős házaspár női tagja bár nem tudta még akkor, hogy mit is látok bele a fába, úgy gondolta, hogy a szobor tökéletes lesz a birtokukban lévő rancs udvarára, míg a férje csak tüzifát látott benne. Aztán, ahogy elkezdtem faragni, láttam az arcán a csodálatot, azt, hogy ő is kezdett hinni a sikerben. Nincs az a pénz, amitől boldogabb lennék, mint attól, hogy örömöt tudtam okozni nekik.“

Egy alkotónak mindig azon járnak a gondolatai, hogy mi legyen a következő téma, amit kivitelez. Csaba is így van ezzel, ezért egy szép napon a történelmi Magyarország térképét véste ki nagy gonddal barátja számára, születésnapi ajándéknak. Ez egy újabb kihívás volt számára, mint ahogy a magyar királyi korona fából faragott mása is. Szlovákia keleti részén pedig egy templomban már megtalálható a több mint egy méter nagyságú beltéri betleheme, mégpedig egy templomban. Szerencsés embernek tartja magát, mert azt csinálhatja, amit szeret, ezzel pedig számos embernek okoz örömet. S neki a befogadó szemében a mosoly egyfajta visszajelzés, hogy tovább haladjon a megkezdett az úton.

Nagy Erika