Nyitókép: vecteezy.com
A héten Weiszer Attila nagytárkányi római katolikus plébánost kértük fel arra, hogy lelki táplálékot, erőforrást biztosítson mindazoknak, akiknek szükségük van rá ezekben az egyre nehezebben tűrt, embert próbáló napokban.
Medice, cura te ipsum!
„Orvos, gyógyítsd önmagadat!“ (Lk 4,23) – az Úr Jézus szavai jutottak eszembe, amikor hírét vettem, hogy a teológiát velem együtt végző évfolyamtársaim közül, akik a Covid –járványban megbetegedtek, az egyiket ma temették, egy másikat úgy találták meg kómában a plébánia padlóján ájultan fekve, hogy ki tudja mióta volt már eszméletlen… És eszembe jutott az a tény, hogy amióta a járvány dúl, sokkal kevesebb beteghez, haldoklóhoz hívtak, mint máskor, pedig több az elhalálozás, több a beteg.
Hányan halnak meg úgy, hogy nincs emberük, aki tenne értük valamit? Vajon ahhoz az évfolyamtársamhoz, akit ma temettek, érkeztek-e papot hívni? Milyen volt az utolsó napja, órája, perce? És a másik, mielőtt elvesztette az eszméletét, vajon mire gondolt? Az ehhez hasonló helyzetekben válik a leginkább érthetővé, miért beszélünk szolgálati papságról – ez nem más, mint a másokért való létezés: csak másokat tudunk megkeresztelni, önmagunkat nem, csak másoknak szolgálhatjuk ki a bűnbánat – vagy a betegek szentségét, önmagunknak nem, még halálunk órájában sem!
Amikor Jézus elkezdi keresztútját, azon az úton kiderül, hogy a mindeneket teremtő Isten egyszülött Fia sem bírja EGYEDÜL végigvinni a keresztjét, kell valaki, aki OTT van AKKOR és TESZ valamit érte, nem csak együttérez, nem csak nézi küszködését. Az Isten Fia evilági létezésébe is be kellett lépjen valaki, aki nem csak együttérez, de kinyújtja kezét, egy kendővel, vagy pedig hogy segítsen a kereszttel. És bár felkiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!“ – mégsem haldoklik egyedül, a kereszt alatt ott vannak, akik szeretik a végsőkig.
„Ti királyi papság vagytok, Isten szent népe!“ – tanít minket az Írás. Meghívást kaptunk arra, hogy belépjünk a velünk együtt vándorlók evilági létezésébe, laikusként is „szolgálati“ papságként, hogy akkor tegyünk valamit másokért, amikor eljön annak a megfelelő pillanata.
Áldott, aki felismeri az alkalmas időt!
A régi antik bölcsesség ismerte a különbséget a „krónósz“ és a „kairósz“ között. Míg az első az idő egyszerű, „kronológiai“ múlását jelentette, ahogy ezt a naptár, vagy az óra mutatója jelzi, addig a második kifejezés az alkalmas, hasznos, áldott, „jó helyen, jó időben“cselekvést jelenti. A pillanatot, amelyben ha valamit nem teszünk meg, visszafordíthatatlanul elvész valamilyen felbecsülhetetlen érték, viszont ha megtesszük, örök érték születik. Vajon Veronika gesztusa a keresztúton egy hosszú, keserves percek tépelődésének a szüleménye, vagy hirtelen elhatározásból született? Nem tudjuk, de az a tíz másodperces cselekedet megmaradt az örökkévalóságnak. Beteljesedett Kairósz.
„Ez itt az alkalmas idő“ – ezekkel a szavakkal kezdődik az egyik nagyböjti szekvencia. Sokak számára a priváció, a lemondás ideje. Egy idő, amit azzal töltünk, hogy valami egy ideig nincs: élvezet, eledel, káros szokás stb… Ez így hamis. A szent idő nem csupán lemondás, valaminek a hiánya, hanem „Kairósz“ – alkalmas idő, nem valami-től, hanem valami-re!
„Beresith bárá“- „Kezdetben teremté“ – ezekkel a szavakkal kezdődik a Biblia. Latinul „In principio creavit“ – tehát maga az Isten, a Creator – ma olyan divatos szóval „kreatív“, tehát hat, alkot, tesz. Mégpedig magáért a teremtés szépségéért, öröméért, a létezése „pro-existencia“ – másokért való létezés.
A böjt „re-creatio“ (igen, rekreáció-nak olvasandó), vagyis újjáalkotás, az életünk, létezésünk, lényünk újjáteremtése. A három erre alkalmas eszközt az Egyház liturgiája (nagyböjti préfáció) így nevezi meg: az önmegtagadás, az imádság és a jócselekedetek által. Talán a harmadik a legnehezebb, és a legtöbbször marad elfelejtve. Pedig Izajás próféta által így tanít minket az Úr:
„Íme, ez az a böjt, amely tetszik nekem:
Oldd le a jogtalan bilincseket, oldozd meg az iga köteleit!
Bocsásd szabadon az elnyomottakat…törd meg az éhezőnek kenyeredet!
És a bujdosó szegényt vidd be házadba!
Ha mezítelent látsz, takard be,
És testvérded előtt ne zárkózz el!“ (Iz, 58, 6-7)
Vagyis valamit, valami pozitívat cselekedj másokért!
Vannak, és lesznek, akik már többé nem böjtölhetnek, akik számára a Kairósz ideje örökre lezárult. De mi még azok között vagyunk, akik a Krónosz-t Kairósz-szá tudják változtatni, mert még van időnk….Van időnk?
Egy régi napóra alatt olvastam az idézetet Szent Pál apostolnak a Galatákhoz írt leveléből:
„Ergo dum tempus habemus, operemur bonum ad omnes!“ – vagyis „Amíg van időnk, tegyünk jót mindenkivel!“ – ez az igazi böjt, igazi kairósz, igazi emberi létezés.
Nagyböjt harmadik vasárnapján, A.D.2021, Weiszer Attila plébános, Nagytárkány
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
