Ars poetica

Fiktív levelem Grétához*

-Az irodalom és művészetfelfogásomról-

Kedves Gréta,

Rögtön levelem legelején fogadd tőlem őszinte hangú bocsánatkérésemet, amiért oly hosszú időn át válasz nélkül hagytam tömérdek meleg szavú, baráti hangú irásod.  Gyöngy betűid, s kedves szavaid, melyekkel itt e nyüzgő fővárosunkban megajándékoztál, mind igazán jólesőek voltak szivemnek, csakhát az idő az, tudod, melynek nagyon is hiján vagyok. Ezért nem irtam hát. Ám most, találván egy kis pihenőt, tollat ragadhattam végre, hogy búmat s örömömet, gondolatim minden súlyát s emelkedettségét, szinét s árnyalatát megoszthassam veled, ekképpen is közelebb kerülvén baráti kebeledhez.  Válaszaid epekedve várván kérdezlek most hogyléted felől.  A Karcsival s veled minden rendben, ugye? Ezer éve nem láttalak már titeket. Remélem, ugyanúgy dúl a lamour köztetek, mint korábban, például azon a szép nyári éjen Budapest sziveben, mikor a Lánchid korlátja mögött állván ábrándoztunk hármasban e mámoros világ őrült forgatagáról s benne elfoglalt jövőbeni nagy szerepünkről. Sok viz lefolyt azóta a Dunán, megannyi gondolat ütötte fel, s hajtotta nyugovóra már bennem is fejét, mégis remélem, legalább ti kettőtök őszintének s tisztának igérkező szerelmének lüktetése megmaradott. Legalább ti ifiúi életetek ragyogjon, hamár az enyém oly-bosszantó s lusta-mód parázslik-haldoklik csupán.  Keresem szűntelen nemes feladatom itt e földön, célom és irányom, az én igaz utamat. S közben persze nyugtalan gondolatim tépnek és gyilkolnak, s gyakorta kegyetlen-mód elhagy minden hitem. Az egyetlen, mi még hajt előre mégis, az a meggyőződésem, kevés meggyőződésem egyike, hogy okkal s feladattal vagyok itt e világon, hogy közvetitenem kell valamit, alkotnom, s épitenem, adnom, nyújtanom valami szépet s értékeset, nagyszerűt az emberiségnek. Utam ugy érzem,  csak az irodalom lehet.

Mert őszintén hiszek benne. Az irodalom és persze minden más művészeti ágazat, gallyacska és patakerezet embert és személyiséget formáló elemi funkciójában és erejében. Hiszem, hogy rajta keresztül nőhet az emberiség, bővülhet új, addig ismeretlen, vagy csak háttérbe szoritott, a köznapok eszeveszett rohanása folytán a közöny és kiégettség drabális cipőjei alatt sinylődött s taposott értékekkel bővülvén, mint mily a jókedv és erkölcs, a szerelem s emberség.

   

Hiszem, mint Petrovics s József Attila, hogy a művészet feladattal bir, mintegy messiási szerepet kivánván betölteni, vezetvén a népet ama bizonyos Kánaán felé, az Igéret földjére, melytől a századok és évezredek folyamán sajnálatos módon oly mérhetetlenül távol kerültünk. Ha nem hinnék mindezen nemes s nagyszerű feladatában az irodalomnak, hasztalan volna bármikor is tollat ragadnom. Ám kételyekkel és fájdalommal tölt el a maró gondolat, mi van ha az emberek végérvényesen süketekké és vakokká merevedtek már a világ történéseivel szemben az évek megpróbáltatásai és kényszere, kötelezettségei alatt. Kihallják vajon egy versből még a rimet, egy darabból az értéket s mondanivalót, eszmét, látják még, hallják a kinokat, vagy immunisakká lettek már reájuk?

Emberbarát irodalmat kivánok létrehozni, nem csupán intellektüellek szűk körének való hóbortot, mely manapság, legnagyobb sajnálatomra egyre nagyobb tért nyer, hasztalan persze, mert célszemélye nem a közönség, de a kiválasztott okosak rétege. Ám szüntelen bizonytalansággal verekszem idebenn. Vajon kaphatók az emberek még az irodalomra, vagy a mindennapok által erőszakolt testeik már képtelenek befogadni bármily biztató, selymes szót és gondolatot, melyet pedig éppen azért vetettünk papirra, hogy elgondolkodtassuk őket, örömre és mosolyra fakasszuk a lelkeiket. Mi lesz a sorsa az irodalomnak? Az ifjaknak és a klasszikusoknak? Elfogják tudni vajon még 150 év múlva is olvasni Petőfi vagy József Attila műveit, Kosztolányi Hajnali részegségét? Lesz még rá kedv és kereslet, igény? Remélem nem volt hasztalan az a sok szenvedéssel teli, alkotásnak szentelt élet.

Az ember dolga itt e földön, hogy alkosson, hogy kezei és elméje által a nemlétből hivjon életre dolgokat, tárgyakat, vágyakat, eszméket és verseket. S hogy a kiválasztott réteg, a művészek, gondolkodók, bölcsek és vezetők szűk rétege alkotásaikkal és működésükkel könnyitsék a rájuk s ténykedésükre szoruló milliók és milliók életét, hogy jó irányba tereljék azt, deritsék és tüzeljék szavaikkal és tetteikkel a lelkeket, azon sorsokat, melyek viselői nem érhettek művészekké, szószólóivá a tömegnek, vezetőkké, de éppúgy, hacsak nem jobban szomjazói ők is a szépnek és igazságnak, kedélyesnek, s a békesség örök eszméjének.

A művészembereket, akárcsak a filozófusokat, mindig is egy komunikációs csatornaként képzeltem el, melyen keresztül a fejlődés lehetősége eljut az emberiséghez. Hirnőkei tehát ők a változásoknak. Persze csak kik igazán komolyan veszik messiási feladatukat. Rajtuk keresztül bővülhet ugyanis az emberiség, rajtuk keresztül köszönthet be egy új, jobb korszaka a világnak. Magam is úgy hiszem, immáron évek óta, hogy egy effajta komunikációs csatorna vagyok ég és föld között s feladatom, létezésem oka és célja, a feladat, melyért e földre űzettem, s mellyel legitimizálom sorsomat, éppen az, hogy közvetitni próbáljak irásaimon, előadásaimon, szónoklataimon keresztül minél több és minél jelentékenyebb gondolatokat. Nagyratörő álmaim mindig is voltak s vannak. Mint ahogy mondani szokták, meg akarom váltani a világot. Ám sokszor erőtlennek s kevésnek érzem magam eme aktushoz. S olyankor elgondolkodom, mi van, ha feladatom nem is a messiási szerep vállalása, hanem a Keresztelő Szent Jánosé. Mi van, ha Feladatom előkésziteni valami új és nagyszerű, rég óta várt előtt a teret, mintegy katalizátorként funkcionálni, felerősiteni milliók hangját, s egynémely alkotáson keresztül a változásokat gátlók elébe szórni azokat? Mi van, ha feladatom, hogy szavaimmal, gondolataimmal, verseim és versmondások, előadások által fáklyafényt vigyek az éjszakába, közvetitsek egy gondolatot, valami nagyszerűt, értéket és örömöt csempészvén ezzel mások mindennapjaiba?

Nagyon fontosnak tartom gondolataim megosztását másokkal. Igen jelentős súlyt tulajdonitok ugyanis nekik. Hiszem, hogy emelkedett gondolataim, s persze nem csak enyéim, de mindünkéi nem véletlenek, de okkal harcolják ki születésük fejeinkben. Nem szabad hát felelőtlen-mód hagyni elveszni őket, de ha csak kicsit is értékesnek és értelmeseknek tartjuk őket, meg kell osztanunk szóban, irásban, nyilatkozatban, egyszóval bármily módon minél több és több emberrel. Sosem lehet tudni ugyanis, kiben mikor indit el szavunk egy lavinát, kiben mily dolgokat képes az szitani. Kit mikor térit jobb belátásra.

Lehet, csak egy maroknyi ember lesz majd, akinek tetszenek verseim, véleményem, önösérdekű és társadalomszintű megfigyeléseim, de azt hiszem, már azon maréknyi emberért is megérte majd. Mert lehet épp azon csoportban lesz az az egy, ki véleményem továbbgondolván célt érhet a jövőben, közösségjavitó célt. Hiszem, hogy mindennemű irodalmi ténykedésemmel segithetek. Más irányú gondolkodásra ösztökélhetek rajtuk keresztül néhány embert, akik abból kiindulva talán majd újat alkotnak, s azon újdonságot megtekintvén, elolvasván, meghallván egyre többek és többek szemlélete változik majd meg. Legyen szó környezetvédelemről, Magyarország jövőjébe vetett hitemről, vagy épp társadalmunk jelenlegi állásának helyzetéről. Ha biztatóbb hangvételű irásaim csak arra jók, hogy az emberek általuk kis reményhez jussanak, az hatalmas boldogságot idéz elő bennem, s úgy gondolom minden más művészetekkel foglalkozó személyben is.

Komunikációs csatornává kivánok előlépni, ezért próbálkozom hát szüntelen minél több verset, cikket és gondolatot magam után hagyni, minél több hitet reményt és véleményt az emberiségre hagyományozni. Irni folyton, egyfolytában irni és közvetitni, előadni, beszélni, alkotni bármit, mire csak módom van. S ki tudja, elmém és eszmém termékei maradandó értékké lehetnek majd. Te csak tedd a dolgodat, az utókor majd értékel. Szemezget majd műveidből s mire igazán szüksége lesz, mint igazgyöngyöt megőrzi. Nekem csak egy dolgom van, minden lehetséges erőm az alkotásba fektetni. Ez az a feladat, a gondolatok és érzések, vélemények közvetitése, a másoknak való öröm és jókedv szerzése, melyért száműzettem én e földre. Magam szintjén a művészet az egyetlen dolog, melyhez valamelyest értek, s melyben valamivel tehetségesebb vagyok az átlagnál, melyben valamit létrehozhatok én is. Nem hagyhatom hát lehetőségeim elveszni.

A tömeg szószólói közt, kik a közügyek viharos vizén lengedező, részeg hajó kapitányaiként égtek bele ábrándos képzeletembe, talán nekem is jut egy talpalatnyi hely, honnan a horizont kémlelvén szüntelen magam is égnek kiálthatom véleményemet. Ha az Isten is úgy akarja, ekképpen lesz majd…

De jaj, látom már megint túlfeszitettem a húrt. Bocsásd meg nekem, hogy igy elragadtattam magam, szárnyalni hagyván ismét bohém képzeletem.De hát jól tudod, milyen vagyok, ha elkap a hév. Nincs erő, mely megállitana olyankor. Remélem azért nem fárasztottalak el nagyon, s remélem maradt még erőd a Karcsira is, nemhogy aztán levelem okán bosszús lesz majd rám szegény. A legjobbakat kivánom nektek innen a távoli Pozsonyból, e kora esti szép őszi órán.

Baráti üdvözlettel,

Igor

2012.10.12-én, este nyolc órakor,

Pozsony, Farkastorok

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához, de követhetsz minket a Tumblr-en és a Twitteren is!