„Bizánc*”
Egy kis időutazás következik. Vers egy lányról, kit Azon a nyáron láttam meg először, s ki azóta mindennapjaim része lett.
Akkor még minden csak halvány sejtelem volt…
I.
Forró nyár ég, mégis fázom
S oly fáradtan lépkedek,
Fejemben benn furcsa Vágyak, Képek
Ábránd s Emlékek,
Szinte süket mindkét fülem,
Szinte vakok szemeim,
Gondterhelten hallgatok csak,
Úgy költve a dalaim….
.
II.
De aztán csak hirtelenül
Szót hallok én, furcsa neszt,
S Jobbra nézve, fáradt szemem
Csodának tanúja lesz…
.
Fölemelém kobakomat,
Kételyektől feszülőt,
S megpillanton őt, a gyepen
Üldögélő pici nőt,
Mezítelen kicsi lábát
Nyaldossa a park füve,
S reám tekint ábrándozó
Smaragdzöld szín két szeme.
.
És én éppen, miként szoktam:
Rögtön szerelmes leszek,
S gyötrődöm, hogy mért azonnal
A lány enyém nem lehet.
S fejemben is, miként szokott,
Ezer kérdés rohan át,
S kérlelem és imádom
És átkozom az ég Urát:
.
III.
Istenem, hisz ilyen szépet látni
Mond csak mért engedsz?
Mért fájdítod meg a szívem?
Ilyennyire nem szeretsz?
Mért engeded látnom őt,
Ha ő enyém nem lehet,
(S van-e vajon férfi, kire
Nap mint nap e lány nevet.
.
Szerencsés egy férfi lehet,
Akárki is megmondja,
Nem ily furcsa, magamfajta,
Világ árva-bolondja,
Csak tudja, hogy milyen Kincs, hogy
Milyen Áldás lett övé,
Hogy éjente ilyen drága
Teremtés hajol fölé.
.
IV.
Oh ha volna, volna oly jó
Sorsom, s nékem adna Őt,
Úgy szeretném, igazán és
Önfeledten én e Nőt,
Úgy, ahogy még nem szerettem,
Úgy ahogy e szív csak mer,
S Ő lenne a nappal nékem, S napom,
Amely itt benn kel…
.
V.
Jaj, de elég! Elragadott
Újra, mint szokott a hév.
Valóm megint ábránd zúzza,
S lány, te, úgy vágyom feléd,
Hogy megbetegszem, hogyha el
Nem felejtem e képeket,
S nem tudom, hogy áldjam érted
Vagy átkozzam a kék eget.
.
(Nem marad más, te akartad,
Igy rendezted jó Uram,
Ilyen áldott lánnyal szemben
Nincsen semmi hatalmam).
.
Igy hát nézem továbbra is
Áldott, Formás Termetét,
Azt az édes Drága Combot,
Azt a Kacér Kebelét,
Bizánc-haját, és a mosolyt
És a pillér-valóját,
S ahogy beszél, mozduló kis
Érték-ejtő ajakát…
.
S amíg nézem, kicsi lábát
Nyaldossa a park füve,
S reám tekint (s oly ábrándos,
Smaragdzöld szín két szeme!)
.
És akkor én úgy érezem,
Elmozdulni nem tudok,
S egy Pillanat Örökére
A lány rabja maradok.
..
.
Kerepesi Igor
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.