Nem kell vér, szenvedés és koncentrációs tábor ahhoz, hogy érzékeltetni lehessen, milyen mély szakadékokat vágott a második világháború a lelkekben. Elég két titokzatos zsidó egy titokzatos rakománnyal – és egy egész falu élete kavarodik fel pillanatok alatt.
Török Ferencet valószínűleg a Moszkva tér óta zárta szívébe minden filmbarát, most, a kissé hullámzó minőségű pályaív után mintha ismét magára talált volna. Az 1945 élesen elüt eddigi munkáitól, de ez egyáltalán nem baj, a rendezőnek jót tett a stílusváltás.
Az 1945 nem máshol, mint az idei Berlinálén mutatkozott be a Panoráma szekcióban, ahol a kritikusok és a közönség egyaránt pozitívan fogadta. Amerikában a Miami Zsidó Filmfesztiválon díjat is nyert, a magyar közönség pedig az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmjeként láthatta először.
Aki arra készül, hogy a Saul fia farvizén felkapaszkodott holokausztfilmet fog látni, óriásit téved: az 1945 egyáltalán nem az. Márcsak azért sem, mert a háború után játszódik, a pontos időpontra a rádión keresztül hallható kósza mondatból lehet következtetni: már ledobták Japánban az atombombákat. Ennyi a konkrét utalás a háborúra. Nincsenek klisék és lerágott háborús csontok, csupán a mozgatórugóját adja a történetnek a zsidóüldözés. A sztori egyébként nem Török Ferenc fejéből pattant ki: Szántó T. Gábor elbeszélése alapján készült.
[stw]
Egy tipikus magyar kisvárosban nagy nap virrad: a helység Döbrögije (Rudolf Péter) fényűző lakodalmat szervez fiának és menyasszonyának. Ezt az idillt töri meg egy olyan egyszerűnek tűnő mozzanat, mint két deportált zsidó érkezése. A titokzatos idegenek két ládát is hoznak magukkal, amelyen a parfüm felirat hatalmas fenyegetésre adhat okot, a jegyzőé ugyanis a zsidóktól „megörökölt” drogéria. A két férfi megindul a falu felé, a kis közösségben pedig előbb a gyanakvás szabadul el, majd a pánik. Miért tértek haza? Vissza akarják venni jogos tulajdonukat? A parfümpiacra pályáznak?
Mindezt meglepő, mégis jól eltalált módon western-köntösbe csomagolva kapjuk. Egy sor vadnyugati film beugorhat a kezdőképek és a történetvezetés láttán: idegenek zavarják meg az idillt, a helytartó pedig megpróbálja megvédeni a közösséget. Vagyis inkább magát.
A film feszült tempóját a várakozás adja – még az elején elhangzik a mondat, ami időzített bombaként ketyeg tovább: egy óra az út a faluba. A két zsidó a játékidő nagy részében komótosan és egy árva szó nélkül baktat a falu felé az országúton, ezáltal válik egyre idegőrlőbbé a várakozás. A bizonytalanság és a találgatás pedig az egész falut felőrli, mindenki kifordul magából, a menyasszony hűtlensége még tovább csavar az egyébként is pattanásig feszült helyzeten.
Mindez pedig gyönyörű tablója az emberi természetnek: ha nincs is direkt antiszemita utalás a szereplők részéről, saját kapzsiságuk miatt nem látják szívesen viszont a haláltáborból szabadult szerencsétleneket. A bosszút és az önzést feltételezik két olyan emberről, akik megjárták a poklot is, miközben a valódi indíték rejtve van előlük. A film végi csattanó ennek megfelelően nagyot üt, ám erről a poén lelövése és a filmélmény elrontása nélkül lehetetlen beszélni.
A forgatókönyv végre kezdi levetni magáról a tipikus magyar filmbetegséget: már nem hangzanak annyira életszerűtlenül a szereplők szájába adott mondatok, mint a legtöbb magyar filmnél. Ugyan néha itt is rezeg a léc, mégis viszonylag jól belesimul a szöveg a falusi közegbe. Mindez nagyrészt a remek színészgárda érdeme: annak ellenére, hogy nagyon sok jellegzetes falusi karaktert mozgat a történet, mindenki nagyot játszik.
Közülük egyértelműen Rudolf Péter emelkedik ki, aki tíz kiló felesleget és a nullásgépet vállalta be a szerep kedvéért. A minden hájjal megkent falusi keresztapa szerepét egyáltalán nem rá szabták, ő mégis tökéletes érzékkel vette fel a jegyző gúnyáját. A mellékszereplők pedig szintén tökéletesen színesítik a történetet: Szirtes Ági például különösen meggyőző a számító szomszédasszony szerepében, Szabó Kimmel Tamás is jól hozza a lázadozó rosszfiút.
Érdekesség, hogy Angelus Iván koreográfus mellett az a Nagy Marcell játssza a faluba érkező zsidó duó egyik tagját, aki Koltai Lajos Sorstalanság című Kertész-adaptációjának főszereplője volt, és az említett film óta nem állt kamera előtt.
Mindez Ragályi Elemér fekete-fehér képein elevenedik meg, a tökéletes falusi miliőt Szentendre szolgáltatta, hiszen a film nagy részét ott forgatták. Mindezt pedig aláhúzza a Szemző Tibor által komponált zene, amely talán akkor a leghangsúlyosabb, amikor a zsidók közelednek a falu felé: a másodpercek türelmetlen taktusával fokozza az izgalmakat.
Az 1945 a háború utáni élet olyan mozzanatát dolgozza fel, amelyet még nem sok filmben láthattunk, ezáltal mutat viszonylag új nézőpontot. Egyfajta szembesítés ez, olyan szembesítésé, ahol látszik, hogy a háború borzalmai után az emberi természet is lehet ugyanolyan előítéletes és igazságtalan, amilyen a háború volt. Szinte kellemetlen érzéssel áll fel a néző a moziszékből, ám ebben az esetben ez a katarzis hozadéka.
Polák Zsóka
Nyitókép: Képek: 1945 – Werkfotók (Színház.org)
Megosztás:
Címkék: 1945 Angelus Iván Berlinale filmkritika Főoldal katarzis Kertész-adaptáció klisé Koltai Lajos Sorstalanság koncentrációs tábor Miami Zsidó Filmfesztivál Moszkva tér moziszék Nagy Marcell Polák Zsóka Ragályi Elemér Saul fia Szabó Kimmel Tamás Szántó T. Gábor szembesítés Szemző Tibor Szirtes Ági Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Török Ferenc zsidó
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.