A minap a szlovák állam megbukott és a görög kölcsön sem ment át a szűrőn. Utoljára akkor került Szlovákia Európa nézőpontjának közepébe, amikor rendőreink kokaint csempésztek Írországba. De hát megesik. Radičová miniszterelnökünk az „eurovalt” a kormány bizalmi szavazásával kötötte össze, és hát megbukott. A kormányért egy cseppet kár, Radičováért nem nagyon. Mert minden tiszteletem és kézcsókom a hölgyeké (meg ő személyesen már Kürtön is járt a szőlőhegyen), de valljuk be, hogy Radičová nem volt való kormányfőnek. Az, hogy mégiscsak ő került oda, az a jelenlegi politikai elit színvonalát minősíti. (Ja, persze bocs, elfelejtettem; egyik nagyrabecsült politikusunkat idézve: „minden megegyezés kérdése” és „valamit valamiért”).


Kis statisztika –avagy mi is az az „Euroval” (azaz "Eurósánc")
 

A honi közvéleménykutatások szerint a szlovák nép több, mint 50 %-a elutasítja az eurósánc megszavazását Görögországnak, és csak 12%-uk érzi úgy, hogy kellőképpen informálva vannak a témáról, és tudják, hogy miről is szól az egész. Cseppet vicces, ha az emberek úgy mondanak véleményt valamiről, amit nem értenek teljesen. A közvélemény előtt a kérdés egyszerűen csak „adni, vagy nem adni Görögországnak“ volt. Ez egy elég komplex témakör, amire még visszatérek későbbet (vagy ebben, vagy egy következő cikkben).
 

Az eurósánc az nem más, mint az EU egy 2010-ben alapított „fond”-ja (alapja/alapítványa), név szerint EFSF, amelynek célja, hogy olyan államoknak nyújtson segítséget, amelyek már nem tudnak kölcsönkérni a szabad piacon a különféle bankoktól (nagy tartozások, ingatag piac, csődközeli helyzet, hitelvesztés a bankok és befektetők szemében). Az alapot az EU tagszervezetei alapították és 440 milliárd euróval (euróval nem euroval) kezeskednek érte. Szóval ez kb. azt jelenti, hogy ennyi pénz van az alapban (persze képzeletben). Egyszerre (vagy maximálisan) csupán 260 milliárdot tudnak kifizetni. Ebből az alapból már utaltak át a görögöknek, az íreknek és a portugáloknak is. Szlovákia 7.7 milliárd euró „adománnyal“ kezeskedik az alapba (ezt nemrég emelték meg 4.4-ről a jelenlegi 7.7-re, amellyel elég nagy kötelezettséget vállaltak magukra). A jelenlegi görög segély 110 milliárd euróra rúgott volna (ill. rúg most is). Mondjuk, átmegy ez a szlovákok nélkül is, nem arról van szó, csak más kérdés, hogy ha Szlovákia hasonló helyzetbe kerül, számíthat-e a többiek segítségére. (Szerintem számíthat, mert a szlovák piac kicsi, és pár cent mindenhol akad. Más kérdés, hogy elvi kérdések szerint átmegy-e a szűrön.) A mostani helyzetnek, ahogy már több lap is megírta, Robert Fico (Smer) örül a legjobban, mert noha pártja állítólag támogatja az eurósáncot, érthető okokból mégsem mentek el szavazni. Inkább feltették öregurasan a lábukat az asztalra, és élvezték a színházi előadást.
 

Amúgy mindig „örömteli” könnycseppek gördülnek a szemembe, amikor visszagondolok arra az időszakra, amikor átváltottunk szlovák koronáról euróra, és Fico elvtársunk hatalmas örömmel konstatálta, hogy sikerült kiharcolnia a legjobb kurzust a korona euróvá való átváltására (ezen mondjuk több kormányközeli egyén is keresett). Pedig a gyengébb kurzus sokkal job lett volna a külföldi cégek és befektetések szempontjából, a honi népnek meg nem osztott és nem szorzott volna semmit sem. Erre mondják falun, hogy „ügyes ember, a sz*rt is el tudja adni”. És mindegy, hogy milyen személy is valójában, az emberek imádják. Radičováról ez már kevésbé mondható el (mármint, hogy „a sz*rt is el tudja adni”).
 

A görög válság
 

A görög válság már írtunk egy kilo cikket (az archívban utánakereshető). Nehéz olyan állammal, aki azért is bónuszokat ad, ha az ember időben bemegy munkába, és teljesíti a szerződésben kötött feltételeket (mármint a ledolgozott napi órákat). Nem is beszélve arról, hogy a görög mukanélküli segély (ami kb. 730 euro) a szlovák átlagkereset szintjén mozog.
 

A közgazdászokról és a Nobel-díjasokról
 

Most lehet, hogy pár cimbora megharagszik, de sosem értettem, hogy mit is csinál konkrétan egy közgazdász. Grafikonokat gyárt, adatokat elemez, kilo adminisztrációt csinál és kilo adatot gyárt. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát a milliárd adat között. Hát, ha egyszerűen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy keresik a módját, hogy hogyan lehetne a legtöbb pénzt keresni. Ami logikus is. Ha sok pénz van, akkor többet akarnak, ha több pénz van, akkor még többet. Hisz ez az élet rendje, nem?
 

A 2008-as gazdasági krízis kirobbanásakor rengetek angol lapban volt olvasható, hogy megnövekedett a sörfogyasztás Angliában, és hogy az ekomókusok tanácstalanok, és inkább sörbe fojtják a bánatukat. Hirtelen minden többéves elemzés és adat értelmét vesztette. Az emberek elvesztették hitüket abban, amit csináltak. Ami rendjén is van, hiszen hülyeségeket csináltak. (Persze azért meg kell jegyezni, hogy az angol lapok a sörfogyasztással kapcsolatban elfelejtettek egy fontos információt megemlíteni, mégpedig, hogy abban az időszakban én is Londonban tartózkodtam;)


 

Nemrég olvastam az idei ekonómiai Nobel-díj átadásról, amelyet közösen az amerikai Thomas Sargent a Christopher  Sims kapott meg. Az elbíráló komisszió azokat a módszereiket díjazta, amellyel elemezték, hogy hogyan befolyásolják az állam és a központi bank döntései a gazdasági növekedést, a munkanélküliséget, a befektetést és az inflációt. Mondjuk, az elmúlt 11 évben 21 amerikai közgazdász kapta meg a Nobel-díjat (ebbe 11 évbe még belefért egy német zsidó, egy angol ciprusi, egy norvég és egy orosz közgazdász is). Az már más kérdés, hogy hiába van Amerikában a legnagyobb Nobel-díjas közgazdász koncentráció, Amerikában vannak mindig a legnagyobb gazdasági problémák, hisz ott az egyik legnagyobb munkanélküliség, és hát minden baj ott kezdődik. Szóval, ha már ott van a legtöbb Nobel-díjas, akkor az ember azt gondolná, hogy értenek is hozzá, amit csinálnak, és megtudják oldani a felvetődő problémákat, de ilyenkor mutatkozik meg, hogy mennyit is ér tulajdonképpen az ekonómiai Nobel-díj. Kb. annyit, mintha kitöltenék egy papírt, aláírnám a havernak, aztán átadnám neki a kocsmában egy felesért cserébe.
 

Nemrég az egyik legszínvonalasabb közgazdász magazin, az Economist kérdezte körbe a nagyra becsült közgazdász közvéleményt, hogy kinek a véleményét tartották a legnagyobbra (legmegbízhatóbbnak) az elmúlt évtizedben. Első hely: Bern Bernanke, második hely: John Maynard Keynes, majd Jeffrey Sachs, Hymanem  Minsky és Paul Krugman (ő asszem a 2006-os Nobel-díjas). Aztán a következő kérdés az volt, hogy a mostani krízis időszakában kinek a véleményét tartják mérvadónak. Azt hiszem nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, hogy öt új név jött ki: Raghuram Rajan, Robert Shiller, Kenneth Rogoff, Barry Eichengreen és Nouriel Roubini. Szóval ennyit a mókusokról és az ekonómiai Nobel-díj jelentőségéről. Mert állandóan változik a piac és változnak a feltételek, ami jó az egyik pillanatban, nem biztos, hogy jó a másikban. És ha már valakinek Nobel-díjat ítélünk, azt az egész pályafutása alatt elért munkásságáért kellene ítélnünk, és nem egy teóriájáért, ami egy adott pillanatban még egy kis szerencsével és bizonyos feltételek mellett talán még működhet is, de a helyzetek többségében életképtelen. Inkább azt mondanám a mókusoknak, hogy menjenek kapálni a szőlőhegyre, mert addig sem hülyeségekre töltik a drága idejüket.
 

Ugyanez a helyzet az EU-val kapcsolatban is. Ami egyszer jó ötletnek tűnt, nem biztos, hogy másodszorra is jó ötletnek tűnik. (Persze kérdéses, hogy elsőre is jó ötletnek tűnt-e, ill. kinek volt egyáltalán jó ötlet. De ennyire most inkább ne mélyedjünk bele a részletekbe). Alkalmazkodni kell a szituációkhoz, és ha az EU ebben a formában életképtelen, akkor nem kellene erőltetni, ill. át kell gondolni az egész koncepciót.
 

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!