Fizetését nem veszi fel, elnöki rezidenciája helyett egy farmon lakik. A világ legszegényebb és egyben talán legokosabb elnöke. Egy politikus, aki a boldogságról beszél. Kimondva, amit valahol ott legbelül (remélhetőleg) mindannyian gondolunk. Uruguay elnöke, Jose Mujica. Az EMBER.

Nevezik a világ legszegényebb elnökének is, de talán épp ezért ő a leggazdagabb. Nincs palotája, csillogó nyugati kocsija, jachtja, a világban alig ismerik. Pedig volt ő már közbeszéd tárgya, lájkolták a 9gagen, de inkább volt kuriózumként, mint egy ország elnökeként kezelve.

Kép: reddit.com

A 77 éves José Alberto Mujica Cordano, egy lelakott házban él Montevideo peremén. Volna számára elnöki palota, de ő azt inkább a hajléktalanok számára ajánlotta fel a télre, ő maga pedig maradt otthon. Német limuzin helyett egy 1987 – es bogárhátúval közlekedik, nyakkendőt nem hord és fizetése 90% – át egy a szegények számára létrehozott lakásprogram számára ajánlotta fel. A szegényes látszattal hatalmas ellentétet képez a lelki gazdagság, ami José Mujicából árad. Nagy örömmel idéz görög és római filozófusokat vagy a Don Quijotét, nem fél kimutatni valós emberi érzelmeit és józan, mondhatni paraszti eszét a világ nagyjai és a nyilvánosság előtt, rámutatva a mások által kellemetlennek vélt témákra.

Nehéz utat kellett bejárnia, hogy ide juthasson. A 60 – as években Pepe néven vált először hírhedté,

karikatúra: thewanderlife.com/pericopalotes

amikor a Tupamaros nevű, kommunista filozófiát követő gerilla csoporttal megpróbálkoztak valami

hasonlót véghezvinni, mint a kubai forradalom. Mujica állítása szerint a csoport mindig igyekezett erőszak nélkül eljárni, ám ez nem volt minden esetben lehetséges. A szervezet igyekezete kudarcba fulladt, és Pepét többször is

letartóztatták, volt, hogy megszökött a börtönből. hatszor meg is lőtték a rendőrség emberei. 1972 – ben újra letartóztatták, majd 14 évet töltött szigorított katonai börtönben, gyakran egy földbevájt lyukban tengetve a napjait. A 80 –as években Uruguayban változások mentek végbe. A demokratikus kormány amnesztiát hirdetett a politikai rabok számára, így 14 év után José Mujica új esélyt kapott az élettől, amit nem akárhogy használt ki.

 hirdetes_810x300  

Több régi gerilla társával belépett a politikai életbe. Idővel bekerült a parlamentbe is. Első napján sokkolta a parlamenti parkoló őreit, mivel egy robogóval érkezett. Baloldaliként járta meg a szamárlétrát, majd 2004 – ben földművelésügyi miniszter lett. 2009 – es megválasztása előtt az akkori elnök, Luis Alberto Lecalle barlangnak nevezte a házat, ahol mindmáig él. Ő pedig megválasztása után eladta a tengerparti elnöki rezidenciát, mondván, hogy haszontalan. A havi fizetése az adományozás után nagyjából 800 dollárt tesz ki.

Kép: elcomercio.com

Sajátos stílusa nem csak a magánéletben nyilvánul meg. Megpróbálta legalizálni a marihuánát, ám hazai körökben sem aratott osztatlan sikert, így a folyamat jelenleg áll. Ezen kívül az azonos neműek házasodásának engedélyezésén dolgozik, támogatott egy radikális abortusz-törvényt (az első trimeszterben a műtét végrehajtása bármilyen okból megengedett), nagyban támogatja a megújuló energiaforrások kihasználását.

Kép: democraticunderground.com

Mujica személyisége nagyban megmutatkozott a tavaly júniusban megrendezett riói ENSZ konferencián (Rio +20), amelyen a fenntartható fejlődés volt a téma. A 192 ENSZ tagállam részvételével zajló konferencia egyik fénypontja volt (legalábbis a média és a közvélemény szempontjából) az Uruguay-i elnök beszéde, melyben félrebeszélés nélkül, nyíltan mutatott rá olyan problémákra, amelyeket a „globális óriások” talán nem szívesen láttak a rivaldafényben feltűnni.

A beszéd, amit érdemes elolvasni/meghallgatni:

Valamennyi jelenlévő régió és szervezet képviselőjének nagyon köszönöm a részvételt. Köszönöm a brazil népnek és az elnök asszonyuknak. Köszönöm a jóhiszeműséget, amelyet minden előttem felszólaló kétség kívül kinyilvánított. Most mi, az országok vezetői kinyilvánítjuk azt a legbenső óhajunkat, hogy tartsunk be minden olyan megállapodást, aminek megkötésére boldogtalan emberiségünknek lehetősége lehet. Mindemellett ragadjuk meg a lehetőséget és hangosan tegyünk fel néhány kérdést. Egész délután a fenntartható fejlődésről beszéltünk. Arról, hogyan mentsük meg a tömegeket a szegénység karmaiból.

Mi az, ami ott motoszkál a fejünkben? A fejlődés és a fogyasztási modell az, ami a bővelkedő társadalmakat uralja? Azt kérdezem magamtól: mi történne ezzel a bolygóval, ha Indiában az emberek családonként ugyanannyi autóval rendelkeznének, mint a németek? Mennyi oxigén maradna nekünk, hogy belélegezhessük?

Még világosabb leszek. Van a világon jelenleg annyi erőforrás, ami lehetővé teszi, hogy 7 vagy 8 milliárd ember ugyanolyan fogyasztási szintet és pazarlást élvezhessen, mint a leggazdagabb nyugati társadalmak? Lehetséges lesz ez valaha is? Vagy egy napon egész másfajta párbeszédet kell megkezdenünk? Mert mi hoztuk létre ezt a civilizációt, amiben élünk. A piac, a verseny termékeit, ami egy elképesztő és robbanásszerű anyagi folyamatot indított el. A piacgazdaság piacközösségeket hozott létre. Ennek lett a végeredménye ez a globalizáció, ami azt jelenti, hogy az egész bolygót átlátjuk.

Mi irányítjuk a globalizációt vagy a globalizáció irányít bennünket? Lehet a könyörtelen versenyen alapuló gazdaságokban szolidaritásról és arról beszélni, hogy „mindannyian egyek vagyunk”? Milyen messzire terjed a testvériességünk? Nem azért mondom ezt, hogy megkérdőjelezzem ennek az eseménynek a fontosságát. Épp ellenkezőleg, az előttünk álló kihívás roppant horderejű, és a nagy válság nem gazdasági válság, hanem jóval inkább politikai.

Ma már nem az emberek uralják azokat az erőket, amelyeket szabadjára eresztettek, sokkal inkább ezek az erők uralják az embereket, és az életet. Mert nem azért jöttünk erre a bolygóra, hogy egyszerűen csak fejlődjünk, tekinteten kívül hagyva mindent. Azért jöttünk erre a bolygóra, hogy boldogok legyünk. Mert az élet rövid, és egy pillanat alatt véget ér. Egyetlen anyagi holmi sem olyan értékes, mint az élet. Ez mindennél fontosabb.

De az élet úgy csúszik ki az ujjaink közül, hogy dolgozunk, folyton csak dolgozunk azért, hogy még többet fogyaszthassunk, és a fogyasztói társadalom a motor. Hiszen végül is, ha a fogyasztás megbénul, a gazdaság leáll, ha pedig leáll a gazdaság, a stagnálás kísértete jelenik meg mindenki előtt. Pedig éppen ez a túlfogyasztás az, ami a bolygóra veszélyes. Ezt a túlfogyasztást pedig azzal tudják fenntartani, hogy rövid ideig használható eszközöket gyártanak, mert úgy sokat lehet eladni.

Így aztán egy izzó élettartama alig 100 óra. Pedig vannak olyan izzók, amelyek 100.000 órát égnek! De ilyeneket nem szabad gyártani, mert az problémát okoz a piacon, mert dolgoznunk kell, és fenn kell tartanunk a „használd és dobd el” civilizációt, így aztán egy gonosz csapdába kerülünk. Ezek a problémák politikai természetűek, és azt mutatják, ideje, hogy megkezdjük a harcot egy új kultúráért. Nem arról beszélek, hogy menjünk vissza a barlangember idejébe, vagy magasztosítsuk a visszamaradottságot. De ezt nem folytathatjuk a végtelenségig, nem irányíthat bennünket mindig a piac, épp ellenkezőleg, nekünk kell uralnunk a piacot. Ezért mondom azt, hogy a probléma, amivel szemben állunk, politikai probléma.  Alázatosan azt mondom, amit a régi gondolkodók, Epicurus, Seneca és az ajmara indiánok megfogalmaztak: „nem az a szegény ember, akinek kevés a vagyona, hanem az, akinek a végtelenségig többre van szüksége, és a végtelenségig többet és többet kíván.” Ez egy nagyon fontos kulturális kérdés. Örömmel fogadom az erőfeszítéseket és a megkötött megállapodásokat. És vezetőként be fogom őket tartani.

Tudom, hogy bizonyos dolgokat, amiket mondok, nem könnyű megemészteni. De rá kell jönnünk, nem a vízkészletek válságos helyzete és a környezettel szembeni erőszak az igazi ok. Az igazi ok a civilizációs modell, amit mi hoztunk létre, és amin változtatnunk kell, az az életmódunk. Egy olyan kis országban élek, amely bővelkedik az élethez szükséges természeti erőforrásokban.

Kis országunk lélekszáma alig több mint 3 millió. De van körülbelül 13 millió tehenünk, amelyek a világ legjobbjai közé tartoznak. És van nagyjából 8 vagy 10 millió kiváló birkánk. Országom élelmiszert, tejtermékeket és húst exportál. Síkvidék és a föld csaknem 90% – a termékeny. Munkatársaim keményen harcolnak a 8 órás munkanapért. És most ezt 6 órára csökkentik.

De az az ember, aki 6 órát dolgozik, két állást vállal, ezért hosszabb ideig dolgozik, mint azelőtt. De miért? Mert havonta kell fizetnie az autóért, amit megvett, a motorkerékpárért, amit megvett, és fizetnie kell és fizetnie kell, és amikor mindezzel végzett, rájön, hogy reumás öregember, mint én, és már vége is az életének. És akkor megkérdezhetjük: hát ez az emberi sors?

Azt mondom, ezek a dolgok a legfontosabbak: a fejlődés nem lehet a boldogság kárára. Az emberi boldogság javát kell szolgálnia, a földi szeretetet, az emberi kapcsolatokat, a gyermekek nevelését, barátságok ápolását, az alapértékek őrzését. Pontosan azért, mert ez a legértékesebb kincs, amink van, a boldogság. Amikor a környezetért harcolunk, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a környezet első eleme az emberi boldogság. Köszönöm!

Jose Mujica beszéde a 2012-es riói ENSZ konferencián

Mondhatunk bármit, a világ politikusainak nagy része, és ugye leginkább itt a hazaiakra gondolunk, példát vehetne José Mujicáról, és így talán ez a mi kis bolygónk egy jobb hely lenne.

Mészáros András

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket a FacebookonTwitteren, és Tumblren is!

 hirdetes_810x300  

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!