Konnferhencián

Mi? Még csak húsz perce beszél? Legalább húsz órának tűnik… Ennél még egy Torgyán beszéd is izgalmasabb lenne. Szóval erről szól egy konferencia: unalmas előadásokat hallgatni egész nap. No szép. Ezt valahogy elfelejtették odaírni a meghívóba. Az a barna szemüveges csaj is jókat ásítozik ott szemben. Francba, már én is. Hmm, egész jó nő. Még így unottan is sugárzik az arca. Le merem fogadni, hogy nevetés közben megjelenik az a kis gödröcske az ajka mellett. Na, egy mosolyt, bitte. Hát, ez megint csak ásítás volt…

„Bitte? Nee, das habe ich auch nicht verstanden” Basszus, ez tényleg odafigyel itt mellettem, vagy csak engem szívat? Csak nem gondolja, hogy a tegnap este után képes vagyok másra összpontosítani, mint hogy ne aludjak el?! Huh, azt az utolsó vodkát már nem kellett volna. Vagy nem borral lenyomatni. (Vagy a sörnek nem kellett volna elfogynia…) De úgy látszik, még nem felejtettem el értelmes pofát vágni akkor sem, ha agyonunom magam. Mi is a címe egyáltalán? Romániai német irodalom, mint kisebbségi irodalom. Igen, igen, Hermannstadt meg a szászok… Ez még akár érdekes is lehetne, ha vinne bele egy kis életet. Pedig elég fiatal ez a bukaresti nőcske. Azt is mondhatnám, hogy szép, de nem az. Akkor meg legalább okos lehetne…

De ez a csaj, ez tuti, hogy okos is, nem csak szép. És nem csak a szép szemüvegkeret miatt. A szemei is nagyon vonzóak, vagyis nem is annyira a szemei, mint a nézése. Ahogy rád pillant, mintha egyből meg is akarna szelídíteni. Nyugalom meg értelem árad belőle. Na, ez az, nyújtózkodj csak. Huuu, mellei is vannak. Szépen domborodnak azok, még így pulóveren keresztül is. Vagy csak a melltartó nagyobb egy számmal. Közelebbről is szemügyre kéne venni. Ha jól emlékszem, erdélyi. Kolozsvári. Tuti, hogy magyar. Jó ötlet volt ez a bemutatkozás az elején. Csak pont az ő nevére nem emlékszem. De a romániaiak között soknak volt magyar neve. Vagy magyar akcentusa. Vagy mindkettő. Mi felvidékről is jöttünk ketten magyarok, jó L.-el együtt két és felen.

Érdekes figura ez az L. – elméletileg örülnöm kéne, hogy magyarnak vallja magát, de valahogy mégse. Wazze, de akkor tanulj meg magyarul, ne szlovákul mondd nekem, hogy magyar vagy. Nem attól magyar az anyanyelved, hogy magyar anyád van, hanem hogy meg is tanít magyarul beszélni. Tudom, nem ő tehet róla, hogy szlovák iskolába íratták, meg amúgy is, mi közöm van hozzá. De akkor is. Ezek a vegyes házasságok okozzák itt a vesztünket. Amit Slota és a csürhe bandája nem tud elérni, azt két hosszú comb V alakba széttárva megteszi. V mint victory. A magyarok felett. Eh, mindegy. Mondja magát magyarnak, bánom is én. Akkor két és fél magyar Szlovákiából. Meg Erdélyből és az ELTE-ről is vannak páran. Szóval vagyunk vagy húszan. Ez egy németországi irodalmi konferenciára szép szám. Na ja, a téma a német irodalom Közép- és Kelet-Európában, az meg 1918-ig gyakorlatilag magyar felségterületet jelentett.

„Ja, ja, der Kerl ist ganz lustig.” Mi a szart röhögnek? Csak nem poént mondott? Ott a gödröcske! Ugye, megmondtam. Milyen bájosan eljátssza, hogy követi az eseményeket, de engem nem csap be. Vajon miket írhat a papírra, mert hogy nem jegyzetet, az biztos. Fú, de ugye nem virágocskákat a lap szélére…

A program szerint mindjárt vége. Remélem, most nem csúszunk annyit, mint tegnap. Az a soás előadás egész tűrhető volt – 30 percig. De két órán keresztül? Semmi bajom a zsidókkal, meg együtt érzek velük, csak… Csak, csak, csak. Csak már kezdem unni ezt a holokausztos témát. Van még valami, amit nem mondtak el róla? Ezerszer, oda-vissza? Most tényleg, minden rosszindulat nélkül. De ha ezt így megkérdeztem volna tegnap a fickótól, már ott is lenne most a bélyeg a homlokomon, hogy ANTISZEMITAAA. Pedig nem is.

   

„Vielen Dank für die Aufmerksamkeit!” Huh, nichts zu danken, nichts zu danken. Lényeg, hogy befejezted. Nein, wir haben keine Fragen. Mondom keineeee! Tudtam. Tudtam, hogy ennek a pesti faszinak muszáj lesz felszólalnia. Pedig négyszemközt emészthető a tag, de úgy látszik szereplési kényszere van. Tegnap este egész jól eldumáltunk. Amíg szóba nem került a magyar-szlovák viszony. Már miért ne került volna szóba, ugye, egy asztalnál, ahol három magyarországi, két felvidéki, egy erdélyi és egy Németországban élő magyar sörözik. Szinte vártam a kérdést: „És tényleg olyan rossz a helyzet, ahogy a hírekben hallani?” Mit lehet erre válaszolni. A németeknek van egy nagyon frappáns kifejezésük: jein. Igen is, meg nem is. Valahogy így van ezzel is. A hétköznapi életbe még nem szivárgott be az ellentét, de már nem merek azzal érvelni, mint anno, hogy csak pár politikus és extrémista szítja a kedélyeket, amúgy meg minden rendben. Mert ahol egyszerű földrajzi nevek miatt kell tépni a szánkat, ott nincs minden rendben. Jól megmondta Gyurcsány, nehogy azt higgyük, az eredménynek számít, ha az Ipolyt Ipolynak, a Pozsonyt meg Pozsonynak hívhatjuk. Huh, azokat az arcokat kellett volna látni, mikor beköptem nekik, hogy rendesen drukkoltam Gyurcsánynak azon a sajtón Fico ellen, s hogy meg voltam elégedve vele. De amúgy tényleg: az ún. – vagyis a magukat ún. – nemzetiek meg „igaz” hazafiak mit éreztek akkor? Nem hasadt meg a szívük fájdalmukban, hogy nem tudták, kit utáljanak jobban? A külső vagy a belső ellenséget?

Hé, hát ez a csaj meg hova megy. „Darf ich mal durch?” „Ja, klar” (Süße!) Bocs, de ha ennél beljebb húzódom, nem ér hozzám a segged. Hú, jó segge is van. Ez a fekete nadrág nem olyan árulkodó, mintha szoknya lenne rajta, de szépen rásimul hátulról. Hmm, szerintem egy kéz még így is beférne oda…

Vége? Végre! Tapsolok én, tapsolok, csak aztán nehogy azt mondja, hogy „Zugabe”.

„Kommst du mal nach’m Abendessen in die Stadt?” Na, valahogy így kezdődött tegnap is, aztán hajnali háromkor kerültem ágyba. Nem, nem lehet, ez egy tudományos konferencia, meg kell adni a módját. „Ja, klar. Warum nicht?”

Hát igen, nem kell ezt olyan komolyan venni. Mármint az ilyen konferenciákat. Vannak ennél fontosabb dolgok is az életben…

„Kennst du vielleicht den Namen dieses netten Mädels, das g`rade rausgegangen ist, mit der Brille…?”