Nyitókép: Zsúnyi Tibor plébános FB-oldala

 

A Körkép.sk cikksorozatában megszólítottunk négy-négy katolikus lelkiatyát és református lelkipásztort, hogy osszák meg olvasóinkkal gondolataikat Advent alkalmából. Advent minden vasárnapján egy-egy erdélyi, délvidéki, kárpátaljai és felvidéki magyar üzenetet közlünk le.

 


 

Ádventben a templomokban a roraten hajnali szentmiséket tartunk, a keresztény ember felkészítését segítve a karácsony ünnepére. Hideg van, korán van, lehetne folytatni a sort a kifogásokkal, hogy miért is nem veszek részt ezeken a gyönyörű szentmiséken.

 

Egyik idős hívő a faluban, Kupuszinán megtalálta a megoldást, hogy bár fizikailag korlátozva van a járásban, mégis lélekben ott legyen, illetve a modern technika segítségül hívásával bekapcsolódjon a legszentebb áldozatba. Megkérte unokáját, hogy a világhálón közvetítse a szentmisét.

 

Amikor megszólítottak, hogy van e rá lehetőség, elcsodálkoztam az idős ember okosságán, milyen egyszerű dolog, mégis neki otthon sokat jelent, hogy a hívek közös imáját és énekét így ágyhoz szegezve is tudja követni.

 

Szentmise advent 1. vasárnapján

 

A napokban hallottam egy érdekes gondolatmenetet, amelyben a riportalany azt fejtegeti, hogy a felnőtt embernek idővel meg kell válnia a gyermekkora karácsonyától, hogy ne a múltban éljen, hanem sokkal inkább az érett ember gondolkodásával tudjon térdet hajtani a Kisded előtt. Továbbá kiemeli, hogy persze nem szereti, vagy legalább is kényelmetlenül érzi az ember magát karácsony környékén, mert nem teremtette meg a másik személyes karácsonyt.

 

Nem szabad csak a gyermekkora visszaemlékezve nosztalgiázni a karácsonyon, hanem évről-évre felépíteni a másik, személyes találkozást az Üdvözítővel.

 

Ilyenkor ádventben gyakran tapasztalom, hogy az emberek feszülté, idegessé, elégedetlenné válnak. Amikor rákérdezek, hogy mi okozza ezt az ingerült állapotot, jó magyarázatot nem szoktam kapni. Aztán tovább beszélgetve kiderül, hogy valójában a probléma gyökere a mi magatartásunkban van. Elfelejtettünk készülődni, virrasztani, helyette karácsonyt szeretnénk ünnepelni négy héten keresztül. Pedig a várakozás csodálatos dolog, különösen is akkor, ha ez számomra, személyesen tudom, hogy örömöt fog okozni.

 

Zsúnyi Tibor plébános (Fotó: Zsúnyi Tibor FB-oldala)

 

Szeretem elképzelni, ahogy a Szentcsalád szállást keres. Kemény hideg van, mínusz fokok és nincsen, aki melegedőt adjon. Furcsa az emberi magatartás, hogy Isten jön el közénk, mi mégsem akarjuk Őt befogadni. Kifogásokat keresünk és találunk. Ezekkel megnyugtatjuk a lelkiismeretünket.

 

Idegenkedünk Istentől, mert tudjuk, hogy ha beengedjük, változást fog eszközölni életünkben, amely együtt jár azzal, hogy addigi életemmel felhagyok és az evangélium szerint rendezem soraimat. Amikor nyitott lélekkel és befogadó szívvel vagyok Isten irányába, egyszer csak rádöbbenek esendő mivoltomra, ráeszmélek gyarlóságaimra.

 

És ebben a változásban nem szabad elcsüggedni, hanem az evangélium tanítása szerint felemelni a tekintetet és Istent helyezni életem fókuszába. Szánalmas az ember vergődése és távolléte Istentől, mert bár Isten emberré lett, mi valahogy, valamiért igencsak nem szeretjük Őt magunkhoz közel engedni.

 

Ahogy valaki megfogalmazta: „normáliséknál (sic!) beengedik, elfogadják Isten szeretetét!” Azért szeretem ezt a gondolatot idézni, mert bár papként nagyon sok életutat láttam, meggyőző érvet nem hallottam még Isten szeretetének az elutasítására.

 

Viszont arra már számtalan példát láttam, miért szükséges, ajánlatos, kedvező vagy egyszerűen csak jó elfogadni Isten közelségét. Amikor hívekkel beszélgetve rádöbbentenek arra, hogy ők már az életszentség szépségeit megtapasztalták és erről tanúságot is tesznek, családban, társadalomban, Egyházban, akkor elszégyellem magam, én még hozzájuk képest igen csak botorkálok a szűk ösvényen.

 

A községbe vezető út (Fotó: kupuszina.org)

 

Ádvent még nem karácsony, de jelzi a Megváltó születését, ahogyan Keresztelő Szent János is rámutatott az Isten Bárányára. Kétezer évvel ezelőtt is voltak, akik összetévesztették a prófétát az Üdvözítővel és napjainkban is vannak, akik tudatosan elutasítják Isten szeretetét, vagy összetévesztik valakivel esetleg valamivel.

 

Ebben nekünk nagy felelősségünk van, hogy embertársainknak és felnövekvő generációnak helyes istenképet mutassak, aki pont olyan kisdedként született, mint bármelyikünk erre a világra.

 

Elias Ohoiledwarin SVD indonéz verbita szerzetes előadásán (Fotó: István Zseller FB-oldala)

 

A megtérést nem másokon, hanem saját magamon kell elkezdenem. Akkor egyszer csak rádöbbenek arra, hogy én eszköz vagyok Isten tervében, Aki általam is szól, cselekszik, áldást oszt. Szép hivatás az igazán megélt keresztényi magatartás, amely nyitott Isten befogadására és szeretetének továbbadására.

 

Ebben, nekem, megkeresztelt embernek az a feladatom, hogy ne zárkózzak el Istentől, hanem átsugározzon rajtam az a fényesség, amely ott és akkor Betlehemben megjelent.

 

Ezekkel a gondolatokkal kívánok innen, a Délvidékről, Kupuszináról áldott ádventi készülődést és családi békét karácsonyra a Körkép.sk olvasóinak!

 

Zsúnyi Tibor

plébános     

 

Kupuszina – Bácskertes a vajdasági szórványmagyarság egyik nyugat-bácskai települése Zombor és Apatin város között, a Dunához közel. A mai, római katolikus vallású, jobbára palóc eredetű lakosság két és fél évszázada, 1751-től települt Kupuszinára Heves és Nyitra megyéből, valamint jócskán érkeztek lakosok a kalocsai Sárközből is.

Az 1904. év során magyarosították a település nevét Bácskertesre. Ez a név 1918 végéig volt használatban. Később, 1941-1944-ig újra Bácskertes a falu hivatalos neve, majd az újbóli Jugoszláviához csatolástól máig az eredeti Kupuszina nevet viseli.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!