Magyar kincseink hordozói – Berecz András és Berecz István

A komáromi Kikötő – Polgári Szalon februári vendégei Berecz András Kossuth-díjas előadóművész és fia, Berecz István Aranysarkantyús néptáncos voltak. Az est házigazdája, Bödők Gergely történész kérdései könnyen szóra bírták az őstehetséggel megáldott nagy mesélőt, és fiát. A RÉV – A Magyar Kultúra Háza zsúfolásig megtelt az érdeklődő közönséggel, és a bő kétórás műsorban egyetlen pillanatra sem lankadt a kiváló hangulat.

Berecz András egész lénye a kárpát-medencei magyarság vidéki életének eggyé forrasztott jegyeit hordozza magán, de a beszélgetés elején kiderül, hogy ezzel szöges ellentétben budapesti születésű, és jelenleg is a fővárosban él családjával. Viszont gyermekkorától körül ölelte az a családi háttér, amely az anyanyelv tájanként változó csodálatos zamata,  és a magyar népdal gyönyörűsége felé irányította.

Édesapja a Felvidék gömöri lankáinak szülötte, latinos műveltségű, több nyelven beszélő férfiú, kinek legnagyobb vagyona az anyanyelv volt. Édesanyja, aki 43 éves korában első és egyetlen gyermekként szülte őt, a Közép-Tisza vidéki Kunhegyesről származott. Négy elemit végzett, így benne fedezte fel az egyszerű nép tisztaságát, a magával hozott népi bölcsességet, az ebből fakadó derűs jókedvet, és mindenekelőtt a népdal, a néptánc szeretetét.

   

A 62 esztendős Berecz András előadóművész énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató fiatal kora óta járja a Kárpát-medence tájait. ” Az első 40 mesét mástól tanultam, a 41.-et már magamtól mondtam” – vallja magáról.  Erdélyben, Moldvában, Felvidéken, Somogyban, Nagykunságban, Nyírségben népdalokat, meséket, tréfákat gyűjtöget. Csodálatos énekhangjával már fiatalon ismertté vált, a mesemondásra a rendszerváltást követő években tért át.

Fiatalon, a hetvenes, nyolcvanas években Háromszék havasai közt járva, fémvázas hátizsákjáról, lépteinek városi jellegéről felismerték, hogy budapesti. „Na, fiam, hozod-é magaddal a határkövet? „ – kérdezte egy arrafelé kaszálgató öreg székely, kinek odavonzotta a tekintete. „Nem lehet, mélyre van az ásva!” – válaszolta ő. „Úgy bizony, holdfogytán születtünk” (nem megfelelő időben) – tette hozzá az öreg, kifejezve, hogy az idő nem kedvez az ilyen változásoknak.

Berecz András ekkor, ifjú vándorként rádöbbent, hogy jelképekben beszélve, milyen gyönyörűen megértik egymást, és felismerte az anyanyelv és a népdal jelentőségét.  A Ceausescu rezsim idején „sok szép dalt hoztunk át rongyos zoknikba, penészes törülközőkbe” – mondja.  A Securitate (a román kommunista diktatúra titkosszolgálata) ezért nemegyszer többórás kihallgatással vette őt kezelésekbe. De éppen ezáltal ébredt rá igazán, hogy fontos, amit csinál, hiszen „a jó szőlőt a darazsak dicsérik”.

Berecz András azonban nemcsak a Kárpát-medencét járja, adott elő amerikai, kanadai nyári zenei táborokban, hollandiai magán-tanfolyamokon, és sok idegen országban mesélt magyarul, tolmács segítségével. Ilyen például az Észtország -i Tallinn városa, ahová több alkalommal is meghívták.

Az előadóművész szerepelt kocsmában és templomi szószéken egyaránt. Fontosnak tartja felmérni, mikor, kinek és milyen körülmények között beszél. Nevetve meséli kudarcélményeit is, amikor egy-egy zajos falunapon, vagy például több órán át konferenciázó újságírók utó-programjaként nem igazán jött össze az előadás. Közben Sirák könyvéből idéz: tudását rosszkor ki fitogtatja? Fontos tehát a jó időzítés, a megfelelő háttér és a közeg is. Történetei nem igazán gyermekmesék, a felnőttekhez szólnak – az életet regéli.

Berecz András élete legnagyobb élményeként tartja számon, hogy Vidnyánszky Attila felkérésére szerepet vállalhatott a pünkösdi csíksomlyói búcsún bemutatott a Csíksomlyói Passióban.  A Vándor szerepét játszotta, aki meséket mond, régi énekeket énekel.

Példaképe egy ferences-rendi szerzetes Felícián atya, akit, amikor a kommunista hatalom eltiltott a prédikálástól, bábukat varrt és vásári mutatványosként hirdette az evangéliumot.

Berecz István végzettségét tekintve jogász, Aranysarkantyús táncos, gyermekkorától énekel, furulyázik. A család négy gyermeke közül a legidősebb, mint mondja, jóval fiatalabb öccsei nyaranta már az Adrián lubickoltak, de számára még Erdély jutott, ahol korán megtapasztalta a helyi gyermekek csípős tréfálkozásait.

Szülei tevékenysége, ismétlődő erdélyi útjaik élménye, zenei tanulmányai a magyar népzene, néptánc felé irányították. 2012-ben a Fölszállott a páva népzenei-néptáncos vetélkedő szólótánc kategóriájának győztese. Mint mondja, számára a legfontosabb, ha színpadon állhat, a tánc határozta meg a társadalomban elfoglalt helyét is. 2014-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán diplomázott, és ez év végén a Fonó – Budai Zeneház népzenei programjának művészeti vezetője lett.

Eddigi útjai során fellépett az USA-ban, Mexikóban, Angliában, Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Belgiumban, Svédországban, Észtországban és az előző nyáron Indiában. E legutóbbi útja nagyon-nagy élményt jelentett számára: a helyi kultúra valamiféle szertartásként, istendicséretként éli meg a táncot, és a legnagyobb művészek is mély alázattal lépnek a színpadra. A magyar néptáncban pedig a párviszony, a férfi és nő kapcsolata, ami nagyon megfogj a külföldi közönséget.

Berecz István szerint ma a táncház-mozgalom a színház irányába vonzódik. Ő, mint művészeti vezető szeretné elérni, hogy a néptánc visszajusson azokba a régiókba is, ahonnét elindult. Minden magyar ember számára adott legyen, hogy lakhelyének 50 kilométeres körzetében hallgathasson élő magyar népzenét, és bekapcsolódhasson az élő néptánc-mozgalomba.

A fiatal virtuóz táncos Szent Ágoston egy gyönyörű idézetével adott hangsúlyt a tánc jelentőségének.

„Dicsérem a táncot, mert szabaddá tesz a nehéz dolgoktól, és mert azt, aki egyedül van, bevonja a közösségbe. Dicsérem a táncot, mert az egészséget és a szellem tisztaságát szolgálja, mert könnyeddé teszi a lelket. A tánc átváltoztatja teret, az időt és az embert. Ezeket mind az agy, az akarat és az érzések által a szétesés fenyegeti. A tánc az egész embert követeli. Az embert, aki szíve középpontjában van lehorgonyozva, oda, ahol nem rabja a szenvedélyeknek, embereknek és dolgoknak, oda, ahol nem rabja az elhagyatottság démonjának,saját énjében. A tánc felszínre hozza a szabad embert, a könnyed embert, egyensúlyba hozza minden erővel szemben. Dicsérem a táncot. Ó, ember, tanulj meg táncolni! Különben nem fogják tudni az angyalok, hogy mit kezdjenek veled a mennyben.”

A Kikötő – Polgári Szalon minden rendezvényét három kvíz-kérdéssel zárja, és jelen esetben sem volt ez másképp. A kérdések az előadásban elhangzott témákkal voltak összefüggésben. A leggyorsabb helyes válaszadókat egy-egy CD-vel,  és páros FONÓ – belépő-jegyekkel jutalmazták a szervezők.

A találkozó végén a közönség soraiból több kérdés, hozzászólás, sőt, kérés is elhangzott. Ez utóbbinak eleget téve Berec András egy gyönyörű dallamú, régi magyar biblikus népéneket adott elő, miközben a közönség sorai fölött szétfeszült a csend.

A rendezvény főszervezője Bödők Gergely jól irányított, célzatos kérdéseivel, tájékozottságával, közvetlen beszédstílusával kiváló egységgé kovácsolta az estet.

A Kikötő – Polgári Szalon rendezvényeire a jelképes belépő 1 euró, vagy tetszés szerinti adomány, amit minden alkalommal jótékony célra ajánlanak fel. Ezen az estén 164 euró és 600 forint gyűlt össze, melyet a komáromi Feszty Árpád Néptáncegyüttes számára Sidó Szilveszter vett át.

A beszélgető-estet a mély tartalom jellemezte, de emellett mindvégig ott vibrált a derű a jelenlévők soraiban.

Buday Mária

A képek a szerző felvételei