Nyitókép forrása: canva

 

Van egy régi brit mondás: nincsenek örök barátaink vagy örök ellenségeink, csakis örök érdekeink vannak. Az elmúlt évek enyhén szólva is turbulens időszaka azt bizonyítja, hogy a felvidéki magyarság valami hasonlót él át. 2016-ban Bugár Béla elárulta a magyar közösséget és lepaktált a Smerrel – pozíciókért, telekbizniszért. 2018, Kuciak-gyilkosság, korrupciós cunami, a smeres hatalom arroganciájával vegyítve. Emiatt 2019-ben a magyarok nagy része Zuzana Čaputovát támogatta az elnökválasztáson. 2020 kormányváltás, de új, élhetőbb perspektíva helyett nyakunkba kaptunk egy koronavírus-járványt, és egy liberálisok által játszva kijátszott Matovič-kormányt, majd egy nyugati bábkormányt Eduard Heger, végül Ódor Lajos vezetésével, akik a végletekig tolták a háborús uszítást. Čaputová pedig „normalizáló” erő helyett a háborús héják vezéregyéniségévé lépett elő, aki módszeresen akadályozta, hogy érvényre jusson a népakarat – ahogy egyébként Fico is tette 2018-ban.

 

Jött 2023, és visszatért Robert Fico. De nem mint a mérhetetlen korrupció megtestesítője. Találtunk, pontosabban, kaptunk a Nyugattól egy sokkal veszélyesebb ellenfelet, a jól ismert oligarcháknál: a háború, a világháború vagy egy kieszközölt nukleáris katasztrófa rémképét. És Robert Fico hirtelen ennek a nagyobb rossznak az ellenpólusa lett minden hibájával és megbocsáthatatlan vétkével együtt.

 

Itt van 2024, köztársaságielnök-választás. Moratórium van, nem folytatom.

 

A fent átívelt nyolc évben nem a magyar érdek változott, hanem a vele kompatibilis szlovák politikusok listája.

 

2019-ben Zuzana Čaputová megválasztása azért nem volt meglepetés, mert egy akkor már meggyengített, sarokba szorított és egyre veszélyesebb Smer nem kaphatta meg az államfői posztot is. Az emberek nagy része úgy érezte, ha akkor Šefčovič győz, a védekezésben is erőből politizáló karhatalom túllép minden határt. Ez akkor igaz volt. Akkor, nem ma.

 

Aztán jött a koronavírus-járvány, és a hátterében kieszközölt kormányválságok sora, ahol Čaputová a liberális SaS-szel összefogva, a liberális mainstream sajtó támogatásával elkezdte megváltoztatni a választások eredményeképpen létrejött berendezkedést. Az OĽANO (Slovensko) a legerősebb kormánypárt pozíciójából kiszorult, a tempót a sajtó, az SaS, de főleg Čaputová diktálta. Új választások nélkül az elnöki palota, és az amerikai külpoltika meghosszabbított kezei kerülhettek a miniszteri székekbe: a magyargyűlölő Rastislav Káčer, a nemváltoztatást lehetővé tevő Vladimír Lengvarský.

 

A folyamat Ódor Lajos kormányának kinevezésében kulminált. Ez a kabinet teljes mértékben és kizárólag Čaputová és progresszívjei befolyása alatt állt. Tehát a progresszívek három és fél év alatt teljesen leépítették a választások eredményeképpen létrejött politikai rendet, és lecserélték egy kormányra, amely egy olyan párthoz volt hű (PS), ami még a parlamentbe sem tudott bejutni.

 

Čaputová és köre a háborút igazolandó céltáblát rajzolt a magyar közösség hátára. A Nyugat akarta a háborút, a szlovák társadalom túlnyomó többsége nem, ezért meg kellett indokolni, miért képviselik a Nyugat érdekeit, és miért tesznek magasról az emberek akaratára. Ezért születtek a narratívák, hogy a magyarok biztonsági fenyegetést jelentenek, hogy Magyarország határrevíziót akar, hogy Magyarország árasztja el Szlovákiát migránsokkal, stb. Így lett Čaputová 2019-es megválasztása csapás a magyar közösség számára. Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy nem láttunk a jövőbe, és 2019-ben még nem tudhattuk, hogy járvány és háború lesz.

 

Robert Fico bűnlajstroma igencsak hosszú, és ezeket nem is szabad elfelejteni. Bukását azonban nem a Hedvig-ügy vagy a dunaszerdahelyi szurkolóverés, esetleg az alkotmánysértő állampolgársági törvény hozta el, hanem a parttalan korrupció, ami kormányait jellemezte.

 

Aztán jött Igor Matovič kormánya, és az emberek az első kormányválságkor látták, hogy nem erre fizettek be. A korrupcióellenes agenda működött, de az ország nem, a kormányt megbénították a liberálisok intrikái. Eljutottunk egy olyan pontra, amikor a nyugati partnerek érdekei felülírták az életveszélyes koronavírus-fertőzés által fenyegetett lakosság érdekeit, és külpolitikai okokból megtagadták tőlük a vakcina használatát. Mert az orosz volt…

 

A mainstream sajtó Fico ellenében egy mai államfőjelöltet emelt piedesztálra, tőle várták, hogy majd bejuttatja a választásokat megnyerni képtelen progresszívokat a parlamentbe. Ám, a dolog visszafelé sült el. Míg a liberális sajtó Matovičot ekézte, hogy biztosítsa Heger háborús ámokfutásának folytonosságát, Fico erőre kapott, és az emberek a liberális gyűlölködés, cenzúra és háború ellenfeleként tekintettek rá. Népszerűsége 7 százalékról 22 százalékra ugrott, megbízhatósági indexe alapján az utolsó előtti helyről a harmadik helyre lépett elő. A liberális stratégia képmutató és ostoba volt, a következménye pedig az lett, hogy Fico megnyerte a választásokat. A progresszívek szivárványos fanatizmusa pedig gondoskodott róla, hogy a PS ne tudjon parlamenti többséget szerezni.

 

Így vált Robert Fico „kevésbé rossz” választássá a magyarok szemében. Az emberek változtak? Nem. A körülmények és a liberálisok, akik magyarellenes rigmusokat skandálva verték a háborús tamtamot és vinnék még ma is háborúba a lakosságot, hogy ők bársonyszékből nézzék élvezzék a nyugatiak hátbaveregetéseit.

 

Kié a felelősség? Egyértelműen nem a választóké, akiknek az érdekei nem változtak, legfeljebb a prioritásai. Az emberek jó része nem azért választotta Robert Ficot, mert kedveli, hanem azért, mert kevésbé tartja veszélyesnek a liberális mainstream mesterkedéseinél.

 

Szombaton köztársaságielnök-választás lesz, és sokan azt fontolgatják, hogy otthon maradnak. Mert a jelöltek előélete irrelevánssá teszi számukra a választások kimenetelét.

 

Legyünk őszinték, ez nem azt jelenti, hogy jelentéktelen a választásokon való részvétel. Legfeljebb azt, hogy nem akarjuk megint a nevünket adni egy olyan eredményhez, amit megbánunk. Mert előbb utóbb mindig megbánjuk.

 

De ne feledjük el, hogy valaki megválasztása még nem jelenti azt, hogy ezt a személyt piedesztálra emeljük, hogy neki adunk igazat, vagy hogy a későbbiekben is követni akarjuk. Ergo, ne várjuk el magunktól, hogy tökéletes döntést hozzunk, és az sem igaz, hogy ez a döntés minket határoz meg. A döntéssel az országot akarjuk meghatározni, és nem vallást választunk.

 

A politikus nem egy olyan szerszám, ami egy adott feladatra minden körülmények között alkalmas, sokkal inkább olyan, mint egy kalapács, amivel, a megfelelő helyen és időben használva, elérhetjük, hogy egy megszorult, útban lévő, vagy kárt okozó alkatrészt kimozdítsunk a helyéről.

 

Vagy épp arra, hogy szöget üssünk a minket fenyegető háborús kalandorpolitika koporsójába.

 

Viszont egyáltalán nem alkalmas precíz munkához, és csak az alkalmat várja, mikor sújthat le ujjunkra vagy eshet rá a lábunkra. A hasonlat nem tökéletes, de közelít a lényeghez.

 

Ezért a „nem megyek el szavazni, mert egyik jelölt sem jön be” érvelés nem teljesen racionális, mert nem ment meg bennünket a választások következményeitől. Nem feltétlenül azért szavazunk, mert egyetértünk a jelölttel, hanem azért, mert az ő hatalomra kerülése olyan változást indíthat el, ami segít elkerülni egy rosszabb forgatókönyvet. Ha pedig nem jön össze, legalább elmondhatjuk, hogy a magunkét megtettük.

 

A másik fontos körülmény, hogy távol lehet maradni az urnáktól, de ettől még valaki meg fogja nyerni a választásokat és elfoglalja a hivatalát, befolyásolni fogja az életünket. Távolmaradásunkkal pedig csak azt érjük el, hogy elmondhatjuk, mi nem adtuk a nevünket ehhez – de a másikhoz sem. De következményeket ismét mindenki viselni fogja.

 

A távolmaradás téves gondolkodásnak a terjedéséért nagyrészt a Magyar Szövetség a felelős.

 

Egy elnök- vagy EP-választás kedvezőtlen kimenetelét teljesen máshogy élné meg a magyar közvélemény, ha a rajta csüngő önjelölt politikai csoport tenné a dolgát, és világos, hatékony politikát folytatna, nem csak mindenkinek megfelelni akaró közhelyeket puffogtatna a választások alkalmával. Persze, ez a politikusokra nézve azt is jelentené, hogy a frusztráció egy részét magukra kéne irányítani. Magyarul, politikai berkeinkben büdös a munka és a felelősség – az a két dolog, ami nélkül nincs politikai létjogosultsága egy pártnak. Így azonban a magyarok egyre kiábrándultabbak és egyre kevésbé mozgósíthatók.

 

Szintén felelősök az önjelölt szakértők, szótlan szemtanúk, akik tökélyre fejlesztették a semmitmondás művészetét, és ahelyett, hogy útbaigazítást adnának a nyilvánosságnak, játszanak a szavakkal, politikus-ismerőseik igényei között csapongva. Itt-ott bevisznek egy mélyütést, de sosem veszélyeztetnék azt a kényelmes semmittevő erőegyensúlyt, aminek köszönhetően középszerűségük ellenére is elemzői pozícióhoz jutottak.

 

Itt tartunk ma, és valószínűleg a folyamat nem a mostani választásnál fog megállni.

 

Ne feledjük, ha lemondunk a döntés jogáról, csak a radikális szélsőség fanatikusai kezére játszunk, akik könnyebben mozgósítják az elvakult és elvadított híveiket. Rólunk, nélkülünk.

 

Érdemes átgondolni.

 

Komjáthy Lóránt

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 13 olvasónak tetszik ez a cikk.